Délmagyarország, 1972. augusztus (62. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

•ASARNAP, 1973. AUGUSZTUS «. w ÉRETT BÖLCSESSÉGGEL SCHWEITZER EZ VICC! A marseille-i tengerparton egy férfi fürkészi a vizet. — Valamit elveszített? — kérdi egy járókelő. — 0, igen, tegnap az Atlanti-óceánba esett a szemüvegem! — De hiszen ez a Földközi-tenger! — Csakugyan? Szemüveg nélkül olyan nehezen ismerem ki magam. Az NDK-ban nemrégen megjelentették Albert Schweitzer, a Nobel-békedíjas nagy svájci humanista önéletrajzi, teológiai és kultúrfilozófiai írásainak gyűjteményét. A vállalkozás ritkaság a világon; hasonló gyűjtemény csak Japánban jelent meg 1956ban. Az öt kötetből álló sorozat magába foglalja Schweitzer legjelentősebb írásait. Az első kötetben önéletrajzi vázlatok sorakoznak: Életemből és gondolataimból (1931); Gyermekikorom és ifjúságom, Víz és őserdő között (1921); Levelek Lambareneből (1924—1927). A másodikban az 1923-ban nyilvánosságra hozott kétrészes kultúrfilozófiai mű: A kultúra hanyatlása és felemelkedése, Kultúra és etika, valamint az indiai gondolkodók világnézetével és a kereszténységnek a többi valláshoz való viszonyóval foglalkozó írások találhatók. A harmadik és negyedik kötetben három teológiai mű: A Jézuskutatás története, Pál apostol misztikuma, valamint Isten országa és a kereszténység olvasható. E művek 1906-ban, 1911ben, 1913-ban és 1929-ben történt megjelenésük után új irányt adtak a teológiai kutatásnak. Az ötödik kötetben az eddig szétszórt és nehezen feltalálható kisebb beszédeket és írásokat gyűjtötték össze. Megtalálható közöttük az 1957-ben a atomfegyver-kísérletek beszüntetésére felszólító Felhívás az emberiséghez, a békéről és az atomháborúról szóló három rádióbeszéd, amelyet 1958-ban a világ több mint 140 rádióállomása közvetített, az 1928-ból, 1932-ból és 1949-ből származó négy Goethe-beszéd, az Afrikai napló (1939—1946) és az 1937-ben írt Afrikai vadásztörténetek. Német és francia orgonaépítés és orgonaművészet (1927) című írásában a zenetudós Schweitzer is szóhoz jut. Schweitzer Irodalmi és tudományos örökségének legnagyobb része még feldolgozásra és feltárásra vár. Az öt kötet ennek ellenére mégis átfogó képet nyújt életéről és munkásságáról. Op-art Árvái Zoltán Üres a fészek — Drága Terézám — kérdi mosolyogva a hazatérő férj, miközben gyengéden átöleli a feleségét —, mit jót főztél vacsorára? A megdöbbent asszony zokogásban tör ki: — Ma nekem az ég egy világon semmi sem sikerül! A szobalány felmondott, délután eltörtem a szalonban a tükröt, és most, annyi év után első ízben, részegen jössz haza! A magyar irodc Ez a könyv sokáig váratott magára Leonyid Pervomajszkijnak évekig nem jelentek meg versei. Közben az olvasó asztalára tett néhány remekművű novellás kötetet, magyarul is kiadott nagyszabású regényével, a Vodmézzel pedig kirobbanó sikert aratott. A költészettől mintha teljesen eltávolodott volna, de akik ismerik írói alkatát, szinte biztosak voltak benne, hogy látás- és kifejezésmódjának szenvedélyesen lírai összetevői valahová a tudatmélyre húzódtak vissza, ott vesznek most részt valami különös forrásban, formálódásban, hogy majd egyszer sok tekintetben átlényegülve törjenek újra felszínre. És ennek vagyunk most a tanúi, mikor Drevo piznannya (A tudás fája) című, nemrég megjelent verseskötetét lapozgatjuk. Kell-e — könyvének ismertetése előtt — bemutatni Pervomajszkijt a magyar olvasónak? Meggyőződésem, hogy nem. Nevét nem csupán műveinek meglehetősen gyakori magyar nyelvű közlése teszi számunkra isimertté (legutóbb az Alföld júUiusi számában jelent meg Radó tCyörgy tolmácsolásában néhány verse, egy novellája, egy esszéje és ugyancsak Radótól egy szép tanulmány munkásságáról), hanem az a lelkes munka is, amelyet a magyar irodalom népszerűsítése, műveinek ukrán megszólaltatása érdekében végez. Elég, ha csak két ilyen művére, több kiadást megért ukrán Petőfi-kötetére (már nyomdában van, és év végére megjelenik egy új, teljesebb válogatás) és magyar népballada-fordításaira utalunk itt, vagy arra a nagy munkára, amelyet most a közelgő Petőfi évforduló ukrajnai méltatásának előkészítésében kifejt Elöljáróban talán mindjárt jet%yezzük is meg: a magyar nép iránti rokonszenvének ebben a kötetben is találkozunk egy tanú jelével: A fegyvemeki puszta elmú vers a háborús évek Magyarországára vezeti el az olvasót (a verscímeket — az egyszerűség kedvéért — itt és a továbbiakban is magyarul tüntetjük fel, akkor is, ha a vers nem jelent meg magyar fordításban). Nézzük azonban közelebbről magát a könyvet. Nagyon érdekesen elképzelt, roppant egységes, mondhatnám: homogén voltával szinte lenyűgöző könyv a Pervomajszkijé. Alaphangját mindjárt a kötet előzéke (címlap előtti betétoldala) is megüti: Botticelli Tavaszából látunk itt egy m ukrán barátjának új könyve részletet. A quattrocento nagy nevű mesterének naiv bájjal teli alkotása csodálatosan szépen fejezi ki az ember és a természet összeolvadását, harmóniáját, a gyümölcsért patétikus mozdulattal felnyúló fiatal férfi, a tavasz ünnepélyességét lassú tánccal érzékeltető lánycsoport szinte együtt lélegzik a fákkal. Az ember és a természet — ez az alapmotívuma Pervomajszkij könyvének is. És a fák. Verseinek bölcseleti mondanivalóját — a kötet legtöbb darabja a gondolati líra alkotása — igen gyakran a fákra átvíve, a fákhoz kapcsolva bontja ki a költő. Kötetének már címe is A tudás fája, s a címadó versben pendíti meg először Pervomajszkij azt a motívumot, amely a későbbiekben, más és más mondanivalót vonzva, vissza-visszatér: az idős költő visszatalálását a természethez, alkotóerejének öregkori kiteljesedését ahol tavaszi, hol nyári díszben tündöklő, hol őszi arany izzásban, hol fehér téli csillogásban pompázó tájon. Valóban a Botticelli-képhez illő reneszánsz motívum, a modern szocialista ember érzés- és gondolatvilágán átvetítve: Fáradt vagyok: volt tanulság elég az életeinben: keresztutak, titkok ... S most illtettem egy almacsemetét, gySnge tövére lágy humuszt borltok. Termésére: számítsak? Butaság! S a messzi kútról a vizet csak hordom. Gyümölcsöt erre csak késSn hoz az ég, s én nem rajta merengek — más [jutalmon — meditál a költő érett bölcsességgel kis kertjének művelése közben. S mi ez a más jutalom? A másokért, a nép javáért végzett munka öröme, amely az élet küzdelmei után az öregkori megnyugvást ls meghozza: Romokos földön éltem évekig, gyakran oly lassan múltak komor [hetek, S most öregkorba — tavasz érkezik, halk áprilisi szélben lépegetek ... Megint madárcsicsergést hallanál? S a nedves égbolt varázsfénye rebben? Es kis fámon virágok, tarka sál: Nem az Édenben, Itt, az én kertémben, mint jót- és rosszat-Tudás fája áll. (Mint a kertészi Ugyancsak súlyponti, visszavisszatérő témája a könyvnek a költészet szerepének bölcseleti kiértékelése. A költői szó tudatformáló szerepének Pervomajszkij óriási jelentőséget tulajdonít. A világ ember nélkül jól elvolna, telnének Így Is az évezredek, a csillagoknak ez lenne a dolga: születni, halni... szögezi le a Megismerés ben, majd azt fejtegeti, hogy viszont „önmagát a végtelen mindenség ember nélkül nem ismerheti meg". S hogyan igyekezett önmagába nézni az ember? Tüzet csiholt már, barlangja falárt* képet festett — mind feljebb törhetett. Hogy magát megismerje, ez volt vágya, Es feltalálta — a költészetet. A lét és nemlét, az ember célja az életben — ezek is olyan kérdések, amelyekhez a mintegy öregkori számvetést végző költő újra és újra visszatér. Nagyon érdekesek ezek a versek már csak azért is, mert a kissé — mint mondottuk — reneszánszos természet-ember párhuzammal itt nyilván tudatosan a modern életnek sok jellemző attribútumát szegezi szembe, szinte ütközteti őket a csöppet archaikusan fölfogott gondolati elemekkel, s ezzel fokozza ezeknek az írásoknak a zaklatottságát, másrészt valami érdekes, bizarr atmoszférát hoz bennük létre. Kora reggel című versében a Urai hős wolframhuzalt helyez gondolatban szíve helyére, hogy ennek segítségével állapítsa meg: vajon igazán „csak a fájó öntudat" különbözteti-e meg az élettelen tárgyaktól. A Határban a kibernetikából kölcsönöz kifejezést: Mert határa van minden akarásnak, ha koraösz vagy, szívedre ne vedd, határok kötnek, mig sírodba ásnak, beprogramozva egész életed ... Igaz, csak azért, hogy később rácáfoljon: Én elvetem a fanyar bölcsességet, mit kispolgár-szív, ím, elémbe tárt, mert éppen akkor alkotás az élet, ha át-áthágjuk ezt a sors-határt. És itt is vagyunk az élet céljánál, az ember hivatásán elmélkedő versek alapmotívumánál: a „sorshatárok átlépésénél", vagyis a küzdelem igenlésénél. „Az élet célja a küzdés maga" — írja a Tragédiaban Madách, s ha Pervomajszkij nem is megy el ilyen messze, de a küzdés életfenntartó. tettvágymegőrző erejéhez, halállal perlekedő, szinte elmúlást legyőző erejéhez gyakran fel- és felfohászkodik. A gyümölcsérés halálra hasonló, mintha a nemlét kísértene Itt, de éltem addig nem maradhat borzó, míg a küzdésnek érzem Izeit — állapítja meg az Ereje van című miniatűrben, vagy az öregkorban: Az ösz közel. S a tél... Ki tudja: tán a hajszolt test még hosszú utat vállal. S míg hívó, csábító napfény után fordulok Földként — szív-kicsordultán mind több erőm gyűl vivni a halállal. S az egész könyvet betölti az elmúláson meditáló költőnek valami érdekes, fiatalos ujjongó öröme, amit azért érez, mert a „csodás, kesernyés, sok-iitkú világ" s a bölcs öreg egyre jobban megértik egymást, egyre otthonosabb a lírai hős a világon, s a világ őbenne, az ő szövevényes, a könyv lapjain százféleképp kitárulkozó emberi öntudatában. Ezt teszi —' úgy érzem, minden eddigi könyvét — fölülmúlóan — izgalmas élménnyé Pervomajszkij új kötetét. BALLA LÁSZLÓ (A versidézeteket a szerző saját fordításában közli.) üallos László Srác Kolláth Mária