Délmagyarország, 1972. július (62. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-09 / 160. szám

VASÁRNAP, 1972. JÚLIUS 9. V alakban szűkül az út. Fut velünk az autóbusz. Megkörnyékez a csend. Ha odaérünk, ahol a kilométerkövek egy pontban tfelalkoznak, annál a fánál megszólítalak apám — gondolom. Ügy teszek, mintha gondolkoznék. Apamnak az arcizma se rándul. Nézi az utat. Jobboldalt az ablakon át látni az eperfákat összefüggő kerítéssé varázsló sebességet. Odébb a domb. Mozdulatlan. Fölötte felhő úszik lomhán. Mindjárt odaér a domb tetején ágaskodó szilvafához. Még egy perc, és a fa kése torkon szúrja. Közelebb a mezőn sas fiókák tanulják a repülést. Az öreg sas kifeszített szárnyával akijük száll. Lebegve vigyázza a kicsinyek repülését. Már túljutottunk azon a portton, elhagytuk azt a ftit, ahol meg kellett volna szólítsalak, apám. Szétszóródott gondolataim közt tüntetést rendezek magam ellen. Nehezebb lenne veled beszélgetést kezdeni most. mint egy szál gyufával ' lángba borítani egy jéghegyet. Figyeled az utat Átadod magad a sebességnek. .Számodra most már más nem létezik, csak az aszfalt végtelen szalagja, a kilométerkövek, szembejövő autók, a gázpedál. Csak feketére keményedett kezeid mozdulása jelzi azt bogy élsz. Nézem a tenyeredet, ó, hogy szégyelltem én valamikor a tc két fekete kezedet Hogy átkoztam a sorsodat a sorsunkat Szégyenkeztem a mesterséged miatt, önveszélyes sihederkoromban, ha kék posztó egyenruhádban voltál. még az utcára ls szégyenkeztem veled kimenni. Gyűlöltem a piszkos, olajos nadrágodat. Ma már tudom, a tisztaság nem azok erénye, akik kékcsempés fürdőkádban lubickolnak, terpeszkednek minden este; A gyerekkor más volt Kölyökkutyaként szerettelek. Levágott orrú cipőimben minden este szaladtam eléd egész a kisáüomásig. Boldogan szagolgattam biztonságot jelentő karjaidban az idegen világot jelentő benzinszagot bőröd izzadtságát Mámorosan botladoztam melletted. Szorítottam fejem fölé nyújtott mutatóujjadat. Hazafelé menve előre elmeséltem neked az egész nap elkövetett bűneimet és te megbocsátottad mindet. Cipeltem táskádat zsebeidbe nyúlkáltam és ott kincseket találtam: kiégett kis villanykörtét, használt autógyertyát, rugót, ellenállásokat, anyacsavarokat. Valódi gyűjteményem volt mór ezekből az értékes darabokból. Azt mondtad; ne dobáljam el a csavarokat, mert azok még kellenek az autóba. Szükség van rájuk. Az egész motor ilyen kisebb és nagyobb csavarokból áll. És a csavaroknak nagyon rosszul esne, ha eldobnám óket Fájna, ha szétszórnám őket A csavarfejeknek is vannak gondolataik. Örömeik. Bánatuk. Dehogyis dobáltam volna el semmi kincsért őket. Nem a búcsúk, a húsvétok; az volt az igazi ünnep, amikor öledbe ültettél, és én is foghattam pár percig a kormányt. Istenem, hogy dobogott a szívem. Térdeid közt kalimpáló cingár lábaimmal rugdostalak; „gyerünk, gyorsabban!" Boldog idők. Visszahozhatatlanul elmúltak már. Emlékszem, amikor a fájdalom és öröm hat napja után végre hazajöttél és otthon maradtál. Rózsaszín, fekete bánatszínű ködfüggönyön át nézted a repedezett mennyezetet. Lehunyt szemed mögött láttad magad a vizes bádogpultok mellett, szombat estéken. Szempilláid résén akartad elhessegetni fekete madarait az éjszakának: Hallgattad anyám könyörgő hangját: csináld be a tetőt Három helyen is eltört az ócska cserép. A eső miatt pedig: Tehetetlenségedben csikorgattad fogaidat Szemhéjad alól sisteregve préselődött ki egy könnycsepp, mintha nem is súlyos pilláid alól, hanem negyvenhat éved aljáról jönne poskagolyóként visszafelé az időből. Arcodnak egy mély ránca mintha csak azért lett volna ott, hogy levezesse azt a könnycseppet mint a futóárok. Nem láttam én szemedben több könnyet Befelé folytak azok. Vártunk vasárnapi ebéddel, imádkoztunk érted. „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma — " Hányszor ébredtem anyám sírására éjjelenként Áldást kértünk rád síkos út idején, gyertyát égettünk jó Időért Ünnepeltük életbenmaradásodat Mert láttunk autóroncsot eleget, üvegcserepekkel, vértócsával, leszórt homokkal. Láttam anyám arcán az iszonyatot mikor szemtanúi voltunk egy ' balesetnek. Fiatalembert ütött el az autó. Föltörülte télikabátjával az utcát. Arcán a kínok golyószórójának nyomai. Lélegzete kőbe vésődött azon a ponon hasmánt fekvő teste alatt A járdaszigetről ágaskodók gyűrűjében láttam a halál sóhajbuborékjait, ahogyan fölfelé szálltak a szemerkélő szárazságban. Emlékszem a kirándulásra, amikor az ékszerdoboz csillogásé városban voltunk. Te voltál a sofőrjük. Vagy negyven, hozzám hasonló korú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a vidámparkba, mi pedig kint vártuk őket. Nem tudtam betelni a sok szépséggel, amikor elmondták a kisfiúk, hogy mit láttak odabent, a kerítésen túl. Amikor bementek ebédelni a szigeten a vendéglőbe, te előszedted, és a motorházra pakoltad a sok finom ételt, amit anyám csomagolt az útra. Az utolsó morzsáig megettünk mindent Utána felemeltél a nyomóskúthoz, és úgy nyeltem lebegve a tiszta vízsugarak — Régóta nem voltam már veled, apam — szólalok meg rekedten. — Apám csak egy pillanatra néz rám. Két, vadul hajtó motoros srác előzi a buszt. Csillogó bukósisakjaikon harsány feliratok. Bői-mellényben feszítenek. Országút vagányai! Mit tudtok ti az országútakról? Mit tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom villanásaiban feltűnő fantom autókról, a megfeszített figyelem vakfoltjairól? Az évi sok ezer országúti halálról, mit tudtok tt? Észre sem vettem, beértünk a városba, ahol fel kell szedni az utasokat A megállóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő autót- Asszonyok színes ruhákban, arcuk kifestve, hajuk kicsinosítva. Férfiak cigarettáznak, hónuk alatt szorítják aktatáskáikat Naponta bevándorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Szállnak föl a kocsiba. Vidáman köszönnek apámnak, viccelődnek vele. Mindenkinek jut ülőhely. Göröngyös, rázós a bekötőút, amin hajtunk. Dobálja hátul az embereket — Használat előtt feírázrrfl — kiabálja valaki nevetve. Hangját elnyeli a motor zúgása. A gyár előtt kiszállnak az utasok. Már szállingóznak felénk azok, akiket haza kell vinni. Üjra megtelik az utastér. Ezek az emberek fáradtak, látszik rajtuk a munka. Arcuk gyűrött. Csöndben ülnek a helyükön. Éjszakás műszakból jönnek. Egy szürkeruhás ember valamit beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-röl van szó, meg hogy úgyis útba esik. Ott már várják, no. Apám morog, aztán bólint — Jó ember maga, csak ügyesen titkolja — mondja a szürkeruhás. Mosolyog. Indulunk. Apám túráztatja a motort Most éppen ellenkező irányba megy az autó, de én oda már nem megyek. — Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat, apóm! CSÓKVÁSÁR ÉS EGYEBEK Különös mellékfoglalkozás hírével találkoztam a világsajtóban. Egy müncheni teherautóvezetőről van szó a történetben, aki mellékfoglalkozásként igen nagyban folytatta a zsebtolvajlást Hónapokon keresztül kereste a müncheni rendőrség, de sikertelenül. Nemrégiben az egyik óvatosan elcsent pénztárcában két hangversenyjegyet is talált. A zenerajongó zsebtolvaj nem tudott ellenállni a kísértésnek, s imádott menyasszonyával együtt ünnepélyesen kiöltözve elment a koncertre. A világhírű hegedűművész hangversenyét azonban nem tudta meghallgatni, udvariasan és minden feltűnés nélkül a harmadik sor első üléséről elvittek a -nyomozók—; — Ideje, legfőbb ideje, hogy öregeink megérdemelt pihenőre vonuljanak — mondogatta nemegyszer „munkatársainak" Lirrms Ferrieri, a chicagói gengszterek egyik „vezére", „öregeken" azokat a „kollégáit" értette, akik már nem képesek a fegyverrel, késsel, vagy enyhébb esetekben „tolvajkulccsal" „dolgozni." Es humánus döntés született: kényelmes penziót építtetett az elaggott gengszterek részére. Az ötlet azonban már e legelején kudarcot vallott: a gengsztermenhely megépítését vállaló szolid cégfőnök az előleggel együtt kereket oldott, miután előbb túladott az építőanyagokon. Limtis Ferrieri felháborodása határtalan volt. — Mit kell megérnünk!.... — harsogta- — Csak a mleinftben lehet bízni! Mindenütt csupa tolvaj népség! Néha egy csóktól is áramütést kapunk. Persze ezt eddig csak úgy mondogattuk, míg napvilágra nem került egy fiatal lengyel házaspár históriája. Vera ugyanis így nyilatkozott ifjú férjéről: — Valahányszor Jas megcsókolt, áramütésfélét éreztem. Kezdetben nagyon boldog voltam, azt hittem, ez a szerelem. Majd az áramütések egyre gyakoribbakká és egyre erősebbekké váltak, egyszer aztán már maga Jas is érezte. Egy napon, amikor a szokottnál is nagyobb áramütést éreztek, Jas és Vera, a fiatal lengyel házaspár kénytelen volt orvoshoz fordulni. Hazatérve, orvosi tanácsra gondosan megvizsgálták lakásukat, és felfedezték, hogy az „áramütésekért" egy fűzöld műanyagból készült szőnyeg a felelős. Ezzel a szőnyeggel volt borítva az előszobájuk és a hálószobájuk. Most már azután megszűnt az áramütés. Szeretnék egy kicsit gonoszkodni. Ugyanis azt írja az egyik lengyel újság: már elmúltak hároméves házasok. Kérdés, jogos-e ezek után még az áramütés? — Leányvásárről már hallottunké ma is népszerű Jacoby operettje. A következőkbea a valóságot idézem, az igazi CSÓKVÁSÁR HAGYOMANYAT. Az Arad megyei Halmágy községben minden év tavaszán megrendezik a „csókvásárt". A piactéren a szülők kíséretében felvonulnak a tél folyamán összeesküdt fiatal párok. Amikor séta közben rokonokkal vagy barátokkal találkoznak; pálinkával kínálják meg őket, majd összecsókolóznak. Az ismerősök, akik a mócvidéki utakat borító nagy hó miatt nem jöhettek el az esküvőre, ezen a „csókvásáron" nyújtják át a magukkal hozott nászajándékokat a fiatal házasoknak. A vásáron szőtteseket., ködmönöket, bőrmellényeket, cserépedényeket, sőt — uram bocsá' — pólyát, pelenkát, babaréklit és egyéb csecsemőholmit árusítanak. Szóval, igen nagy a választékKinek-kinek mire van szüksége— Idegeink erőnlétével néha haj van. Persze ez nemcsak a mi tünetünk, világjelenség is egyben; Mindjárt egy jellemző példát idézek. Egy párizsi taxisofőr szembetűnő helyen kifüggesztette ko-i csijára a következő feliratot: „Elegem van feleséjtem pénzszórásából, négy gyermekem iskoláztatásából és az adóból! Ezért visszaadom a borravalót, ha az utazás alatt megkímélnek saját problémáiktól V Ki tudja, nem a párizsi taxisofőrnek van-e igaza? RÉVÉSZ TIBOR