Délmagyarország, 1972. július (62. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-09 / 160. szám

a VASÁRNAP. 1972. JÚLIUS 9. Tanya a baromjáráson Lecserepezték az utolsó szalmatetős tanyát az ásotthalmi baromjáráson. Igaz, nem szenzáció e puszta hírközlés. de talán pár gyalogjáró szót megérdemel. Nem azért, mintha a tágas szegedi határban valaha is sok szalmatetős tanya gubbaszkodott volna — hiszen itt inkább ólat, színeket födtek szalmazsüppal —, inkább a tanya és lakói előtörténete miatt. Kezdetben puszta terpeszkedett itt. Szeged városának „alsóvárosi pusztá"-ja. Nem asztal simaságú róna, mint a Hortobágy, hanem homokbuckákkal borzolt pusztaság — itt-ott kis tavakkal, nádasokkal, göcsörtös nyárfaligetekkel tarkázva. Barom, ménes, juhfalka járta a pusztát, meg a kin tvaló pásztornép, mely a rábízott jószágra ügyelt. Azután mérnökök jöttek, s parcellákat mértek. Szeged városa haszonbéres földeket osztott a földéhes, vállalkozó parasztoknak, és a kishaszonbérlök föltörték a szűzföldet, tanyákat építettek a pusztaságon. Az átokházi baromjárásra csak az 1920-as évek elején kocsizott ki „lánchűzó" embereivel a városgazdász, hogy árverésen bérbe adja a járásföldet. — Huszonnégy őszén hatszáz holdat adott el Itt a város — mondja Ézsiás Antal, kl ősz óta már cserepes tanva gazdája. — Egy „tizedet" fogtam kt társasbérletben Ladányi Antallal és Bata Antallal. 410 kiló búzaérték volt. az árenda holdanként. Neköm csak négv holdra futotta. Az egyik szomszédom azt mondta, neki ls köllene két hold, ami kaszáló volna, a másik megtartotta, ami maradt a tiz holdból Kétmillió koronát, fizettünk előlegben, a többit óvadékban. — Hogyan kezdték az életet. ezen a puszta földön? Ravaszkásan hunvorít. lassan pörgeti a szavakat Ezslás Antal. 74 éves baromjárási parasztember. ám erre a kérdésre arca a kajla szélű, zsíros kalap alatt elkomolyodik. — Annyira szögényök voltunk, hogy nem nagyon volt fene se. Volt két disznónk. Az egyik fias volt, avval kijöttem a Járásra. Az öttek, amit legeltek, más nem volt, Ástam nekik egy gödröt, létété jeztem földdel. Fa se nagyon volt. az egész környékben akkora fa sem, hogy mögpányváztam volna rá a disznót. Le a Rózsafáig ez mind sík puszta volt. Nem volt rajta csak tüsökbokor, Semmi más, meg csalánbokor. Azután az esztendő elég jó volt, a huszonötös. FölszAntattam 21 mérés földet. Kószó Pista szántotta két ökörrel meg két lóval. Hárman szántottunk: a gazda tartotta az ekét, egy embör hsitotta a jószágokat, én mög möntem az eke után és vasvillával törtem a hantokat. 160 kiló rozsot fizettem a szántásért, még a párnát is el köllött adni, hogy ki bírjuk fizetni. De a föld jól termött. Mert én azt a földet fogtam ki, ahol a csordakút volt. Ott delelt a barom, jó volt a mező. A harmadik esztendőben aztán nem termött semmi, kisült a kukorica a nyáron. Akkor mit csinált a város? Lejjebb engedte az árendát, úgy sem birta volna a sok bérlő fizetni. — Milyen házban laktak? Százráne mosolvra húzódik az arca: Gunyhóban. Látott-e már olvant? Leástam úgv másfél méter mélyen, az oldalát, hantból raktam, azután letetejeztem kukoricaszárral. szalmával, földdel. Szoba-konyha volt abban, a szobában kemence. A második gyerök ott születött, lgaz-e? ház miatt... (Pedig de sokan laktak a megtelepedés utáni esztendőkben ezen a homokvidéken hasonló hajlékban.) Elsó otthonuk hót földkunyhó volt. Ügy csúfolta az idevaló nép: „lefelé emeletös ház" — mivel lépcsőn jártak ide is ... Jó meleg volt az télen, ha fűtötték. Ablak is volt rajta olyan kéttenyérnyi. Csakhogy olykor a tetőből homok szóródott az ételbe, nyári zápor idején pedig — ha valaki nem vigyázott — elöntötte az öszszegyűlő víz a kunyhót. Harmadik esztendőre Ezslás Antal hozzáfogott a tanyaveréshez. Vályogot vertek, és szobát, konyhát, keskeny kis kamrát sikerítettek egymás mellé. A szőke homokon termett rozst külön csépelték, hogy legyen tetőre alkalmas zsúpszalmájuk. A kunyhó ettől fogva a nagvjószágnak adott otthont egészen addig, míg a lakóház végébe istálló, kocsiszín is épült Szerette a lovakat Ézsiás Antal, nem hiába hajtott be gyakorta minden héten a szegedi piacra. Tejet, túrót, tejfölt, csirkét, krumplit, nváron dinnyét, télen rőzsét, fát árult. „Este indultunk, Mórán belül mögötettünk. aztán hajts tovább..." Atokházához messzi volt a város! És ez így ment éveken keresztül hétről hétre. Csak így tudott megmaradni a bérleten, mert akik nem tudták fizetni az árendát, azokat a város kíméletlenül kilakoltatta. így járt a közelben Gárgyán Mihály, akinek a házát a szegedi tűzoltók földúlták, őt magát családjával kocsira rakták, és távolabb az útszélre tették. A „bukott földet" azután újból árverezték. Ám Ézsiás Antal városi törpebérlő forgatta magát. Két évig csőszködött az Egyetemi dűlő hatszáz holdián. 10 cső kukoricát, 1 liter babot kapott holdanként csőszbér fejében. Társbérlője, egy szegedi korcsmáros, dorozsmai kubikosokat fogadott a buckák elegyengetésére. Tehette, volt miből fizetnie. De Ézsiás Antal maga kubikolta a part homokját a mély fekvésű laposokba. Az a mondás járta: „Szőgény embör a lónak az okosát hajti, a disznónak a javát öszi." Amihez az a magyarázat tartozik, hogy az öreg ló az okos, a disznónak pedig a malac a java — erre futotta a szegénynek. 3. 1945-ben sajátja lett a városi bérföld, sőt gyermekei után juttatott földet is kapott a szomszédos kisszállási határban. Azóta öt gyermeke a maga kenyerét eszi. Az egyedül maradt házaspár élt, dolgozott a tanyában. Ha a szelek megcibálták a zsúptetőt, mindig akadt foltnak néhány nyaláb rozsszalma. Négy éve, mikor ősszel erre jártam, friss szalmakévék sárgállottak a tetőn. Szinte bogárhátú volt a tanya, mint a mesebeli mézeskalácskunyhók. Tavaly ősszel azután letúrták az avult, megvékonyodott zsűpfödélt, hogy végesvégig cseréppel födjék a tanyát. Egyik fiuk és vejük volt a cserepezés mestere. „Ez mdr kiszolgál minket" — mondja öreg Ézsiás. Bizonyosan úgy is lesz. A ház, a nádtetős istálló, a megroggyant góré az ő életükben már nem változik — de amíg élnek, a tanya áll. a bajai úton haladva a 33-as kilométerkőtől nem messze, az erdőszélen. Juhász Antal Tápéi házépítők panasza és a realitások Expedíció - nyolc tengeren át Észak legragyogóbb csillaga, a Véga csillag nevét viselő szovjet óceanografológiai tengeralattjáró 249 napos utat tett meg. Harmincegyezer mérföldet hagyott maga mögött, átszelt nyolc tengert, áthaladt a Csendes- és az Indiai-óceánon, s kétezer is érintette az Egyenlítőt A Végát a Dunaj tartályhajó es az Urickij kisegítőBERCZELI A. KÁROLY hajó követte. A két hajón, épp úgy, mint a tengeralattjárón, tudósok utaztak, akik a különböző szélességi fokokon megfigyeléseket végeztek. A hajók ezenkívül élelmet és fontos berendezéseket szállítottak. A szovjet tengeralattjárók történetében ez volt az első ilyen hosszú ideig tartó tudományos expedíció. Hogy néha a panaszok alig formázzák a valóságot, arra számtalan hozzánk írott levél példa. A napokban is olyan levél érkezett szerkesztőségünkbe, amelyből munkatársunk közérdekű és súlyos problémákat olvasott. L. Szilveszterné (Tápé) bepanaszolja a nagyközségi tanácsot, mégpedig nem kevesebbért, mint azért, hogy a majdan felépülő házába nem fog tudni beköltözni, mert nincs villanyvilágítás, nem kötik be a vizet, egyáltalán nincs kút és különben is: a környéken nincs biztosítva a közlekedés. Ügy írja, hogy a többi családiház-építő nevében szól, és azt állítja, hogy társadalmi munkában — amelyet vállalnának — mindezt maximum egy hónap alatt meg lehetne oldani. Magányos téglahalom A tápéi Maros utca, ahol panaszosunk telket vásárolt, egyelőre még csak a térképen utca. A tanács egyik dolgozója kísérte munkatársunkat a helyszínre, az úgynevezett árvizes település szélére, de ott a szántóföldön csak néhány karó jelezte a telekhatárokat, az utcaszélességet. A közelben építkezők kalauzoltak el bennünket, mutatták meg, melyik is L. Szilveszterék házhelye. A háznak áll a lábazata és hatalmas téglarakás jelzi a további szándékot. A leendő Maros utcában ezen az egy telken kezdtek még építeni. Vagyis az. hogy villanyvilágítás nincs, vízvezeték nincs, és a hajdani szántóföldön csak a gaz és bojtorján van, nem számíthat olyan nagy meglepetésnek. Ha mindezt csak egyetlen panaszos nem értené, nyilván egy levélválasz is megtenné de ha szomszédai éppúgy felháborítónak tartják, hát okvetlenül szólni kell róla. Szólni, de hogv is lehet szembeszállni az értetlenséggel? Ahol nincs utca, ahol nem épültek még fel a házak, nyilvánvaló, nem lehet még villanyhálózatot építeni és meglehet, ezt panaszosunk duplán megszenvedi. mert ha az ő háza énül fel elsőként, neki kell legtovább várni, míg kialakul az utcasor. Hiszen a villanvhálózatot és vízvezet.ékhálózalot meg kell terveztetni, és nyilván csak meglevő házakhoz lehet bevezetni. Mint ahogy út is és járda is akkor készül majd, ha kialakult az utca. így van ez a falun épülő lakótelepeinken — ezzel persze nem állítjuk, hogy ez volna az egyetlen megoldás, mert mennyivel könnyebb volna építkezni is, ha víz is lenne, meg villany is lenne. De ahogy az új telektulajdonosok sem azonnal tudják terveztetni és építeni a házukat, ugyanúgy a nagyközségi tanácsnak is — s ezt talán olvasónk sosem próbálta kiszámítani — rengeteg pénzébe fog kerülni, mire a téesz hajdani szántóföldjén a község új negyede közműveket kap. Tanyai módon? Olvasónk azt írta. hogy a telket 1968-ban vásárolták, ezt a tanácson azonnal helyesbítették, a telekkönyvi bejegvzést mutatva, amelyben 1970/11 902. szám alatt került L. Szilveszterné tulajdonába az OTP-től vásárolt telek. A szerződés szerint két éven belül kell felépíteniük a házat. Olvasónk úgy látja, hogy két év múlva sem lehet majd a már említett hiányosságok miatt beköltözni. „Hogyan éljen az ember a 20. században tanyai módszerrel, s amikor a portát megvettük, mindent megígértek, csak valaki megvegye, most pedig többen el akarják adni, de senki nem veszi meg a telket ennyi pénzért közművesítetlenül." — Ha ezeket az íróasztal mellett végiggondolja valaki; feltehetőleg igazat ad olvasónknak. Csakhogy a helyszínen véleménye megváltozik, hiszen nyilvánvaló, hogy a vásárlók megnézték azt a telket, mielőtt megvették, látták, hogy nem belterületi telek, és közművesítetlen árat fizettek érte, s csak utólag elégedetlenkednek. Ráadásul egyáltalán nem volt nehéz eladni ezeket a telkeket, ellenkezőleg, sok volt rá a je-; lentkező. Sorrendet kell tartani összegezve mondjuk el te-; hát véleményünket, ami abban summázható, amit bármelyik üzletben a pénztárnál olvashat az ember, miszerint a pénztártól való távozás után... Mindezt ismét csak azért, mert arra mutat, hogy türelmetlenek az emberek, csak a saját szempontjukat veszik figyelembe, az utólagos reklamációnál mindig kiderül, hogy túlzottak az igények. Az pedig nem old meg semmit, mert a kővetelőzésből aligha lehet eredmény, hiszen a sorrendeket, a pénzbeosztás és gazdálkodás szabályait a nagykasszánál éppú«v be kell tartani, mint ahogy az ügyes háziasszony a családi költségvetésben teszi. Szőke Mária „Fütyülő11 kőszent Nem szokványos dolog, hogy egy halhatatlanságra áhítozó poétát nem irodalmi munkássága, hanem a hivatali ügyintézés csigalassúsága, a közérdekű teendők elodázása ment meg a feledéstől. Ritka eset az ilyen, de előfordul, legalábbis ha hinni lehet a század elején szerkesztett vármegyék monográfiája című sorozat egyik krónikásának. A nem mindennapi eset az 1810-es években történt, áz emlékezetes ügy főhőse pedig Boruth Elemér, az akkoriban ismert nevű költő, a Zemplén című újság szerkesztője. E harcos szellemű zsurnalisztát fölöttébb boszszantotta a Sátoraljaújhely főterén felállított Szent János szobor méltatlanul elhanyagolt állapota. A szemet bántó, s az „ájtatos hivők kegyeletét sértő" düledező kőszent istápolása ügyében azonban hiába protestált szóban és Írásban az illetékeseknél, csak nem akart megindulni az érdemi ügyintézés lomha gépezete. A szerkesztő úr végül is türelmét vesztvén, költői szelídséget leküzdve drasztikusan prózai elhatározásra jutott. Egyik szép májusi hajnalon, cimborái segítségével nagy ügygyel-bajjal megfordította tengelye körül a szobrot, ügy hogy az háttal a „tékozló" városnak álljon, s a szomszédos község, Borsi felé nézzen. Ezzel azonban még nem érte be. hanem egy jókora táblát akasztott a jobb sorsra érdemes kőszent hátára. a következő felirattal: „Fütyülök Üj helynek! Megyek Borsiba!" Az újhelyi polgárok városszerte napokig derültek az ily módon csúffá tett illetékeseken, s mint a krónikás feljegyzi, a szunyókáló városatyákat is megrendítette a példátlan skandallum, a kivándorolni készülő, fütyülő kőszent. Rövid idő alatt mintaszerűen rendbe hozatták az emlékművet, megmentve ezzel a magisztrátus becsületét és egy poéta nevét a végleges feledéstől. Asszonya — miközben a konyhaasztalnál beszélgetünk, csendesen tesz-vesz, söpröget, edényt rakosgat — rahagyja a szót urára, de piintha pironkodna a íóld10. — Te mit javasolsz, András — kérdezte meg Várady Zsótért, akivel együtt küzdött a szabadságharcban, s utána is együtt bujkállak a zsandárok elől. — A robbantással most már nem sokra möntök. Náci, legföljebb egy-két ablak betörik a parton. Én inkább a lulázást ajánlanám. Régi módszer, de még mindig bevált — válaszolt megfontoltan Zsótér. — Attól tartok, hogy ez most túl lassú eljárás lesz. A jégtáblák egyre nagyobb tömegben úsznak lefelé, s a víz is rohamosan árad — mondta a mérnök. — Egy-két kényesebb helyen talán mégis jobb lesz kipróbálni a dinamitot. Néhány utászt a Várból már a hídhoz vezényeltek. Mert ott a legnagyobb a torlódás. — Bár a hidat is magával sodorná — sziszegett a foga között a főügyész, aki annak idején elkeseredetten harcolt a pillérek túlságos közelsége s az újszegedi ártér beépítése ellen. — A hídnál robbantsatok, lőhet, hogy jó lösz. de én is azt mondom, hogy itt fönt lulázzunk, de gyorsan. Majd én föllármázom a halászokat — mondta Tombácz, s már indult is fölfelé, hogv izmos legényeit mielőbb összeverbuvál.ia. Mert a lulázás nem volt könnyű mesterség, s veszélytelennek se volt mondható. Nagy súlyos ladikkal kellett majdnem félig rácsúszni a jégtáblára, aztán kiugrálva addig súlykolni a ladik aljával a jégtábla peremét, míg az letörik, s az árnál tovasodródik. De ekkorra már vissza is kellett pattanni a ladikba, nehogy az illető alámerüljön. Szóval- érteni kellett ehhez, de ezek a halászok, akik ismerték a Tisza minden kavargó limányát, örvényét, s felpűposodó porondját, nem ijedtek meg még a legveszettebb orkántól sem, mely elég gyakran meglátogatta őket halásztanyáikon. A legdühösebbet tátorjánnak hívták, ez rendszerint valahol a pusztán támadt föl, öböls törcsérként feltornyosuló forgószél volt, mely homokot, port, megtépázott növényt, kicsavart szálfát sodort, görgetett, röpített a magasba, s kitárva felhőnyi fekete szárnyait kavargott a fölvert habok fölött, aztán süvöltve csapott le a vízi világra. Ilyenkor aztán recsegtek a malmok pányvái, a lehorgonyzott hajók láncai csörögtek, megpördültek a halászladikok, ha föl nem borultak, de összekuszálódtak vagy megtépázódtak a part mentén leszúrt varsák is, mert a hullámok már mit se kíméltek, s jó volt, ha a szélvihar le nem szaggatta a közeli házak tetejét, s nem dúlta fel a Sárgán felül sorakozó halásztanyák hevenyészett kunvhóit. sátrait, s a sózott halak fölhalmozott báláit. Ilyen eszeveszett tátorján lepte meg váratlanul a molnárok augusztusi ünnepén a mulatozó vízi népet a Sárgán, melynek áldozata a derék Bite Péter lett, Gábornak, a jurátus ifjúnak édesapja. — Megint a percsorai keresztgáttal lesz baj — fakadt ki keserűen Várady —, hogy az istennyila csapna bele abba a gazemberbe. — Pár nap múlva ezt a szemébe is megmondhatod, mert kívánságunk ellenére már jelezte, hogy hamarosan újból megtiszteli városunkat — jegyezte meg enyhe malíciával a főügyész. — Mi más mérnököt kértünk a minisztértől. de Ferrich úr nem tágít, végképp tönkre akar tenni bennünket. — De előbb megmondjuk neki a magunkét, ha lesz pofája még egyszer idejönni — dühösködött tovább Várady. — Két évvel ezelőtt azt mondta a nagy vízügyi szakértő, a méltóságos űr — epéskedett Ábrahám —, hogv ilyen árvízi veszély minden száz esztendőben egyszer fordu! elő, s nézd a! A víz magassága már a 18 lábat is eléri. Mi lösz itt tavasszal, ha már a tél is ilyen? — Károgni később is ráérünk — szólalt meg ingerülten Szekerke tanácsnok —, most gyorsan üljünk össze, rendellünk ki a partra ellenőröket, a lulázó halászokat pedig tisztességesen meg kell fizetnünk, mert még többször is rájuk szorulhatunk. — Ha lesz miből — intette le Nóvák főügyész. — A pénzt a föld alól is elő kell teremteni... Legföljebb elodázódik megint az állandó híd ügye, meg a ló vasúté, meg a színházé, meg a Mars-téri sertésmázsálóé, de a város védelme nem tűr halasztást. Ez valamennyiünk létérdeke — heveskedett tovább Szekerke, aki a Rókuson lakott, közel a kendergyárhoz, s jól tudta, hogy árvíz esetén a mélyen fekvő városrész menthetetlen. S a várostól függetlenül saját kis otthonát is őszintén féltette, melyet régi, nemes bútorokkal rendezett be, s egyik különösen kedvelt szobájában pedig polcokon, állványokon, sőt nagyméretű vitrinekben vadásztrófeáit halmozta föl. Akadt ezek között nem egy rendkívül értékes és ritka példány is. Szekerke Izgalma ráragadt a többiekre is, s miután a hivatalos terepszemlét „megejtették", valamennyien siettek vissza a városházára, hogy jelentést tegyenek a főkapitánynak, s rögtön intézkedjenek. (Folytatjuk.) ^