Délmagyarország, 1972. július (62. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 178. szám

V VASÁRNAP, J972. JOLITJS SO. SZÉKELYFÖLDI IMPRESSZIÓK Székelyudvarhely újsütetű szállodájának ötven év körüli, fekete üstökű portása valami listát böngészve, pillantására sem érdemesített — A legolcsóbb százhatvanhét lei — vetette oda foghegyről, majd hátat fordított a pult mögött. Nem lett volna bölcs dolog megsértődni. — Más szálláshely van-e a városban? — Nincs. Ha nincs hát nincs, mit lehet tenni! Aki nem hiszi, járjon utána. Az elegáns üvegajtó küszöbére álltam és kikurjantottam a többieknek. — Brassóban fele pénzért aludtunk. Háljunk itt ennyiért? Az építkezés után még csak félig rendbehozott téren idevalósiak sütkéreztek. Egy harisnyás fiatalember szólalt meg közülük, javasolván, hogy tegyünk próbát Szejkén. Egy ugrás csak Ide, ott szoktak olcsó kvártélyt adni a magyarországi vándoroknak. Szobát ugyan nem kaptunk a liliputi fürdőmedencével gazdagított kempingben sem, de a csinos vendéglőben potom pénzért befleckeneztünk, s aperitifként megkóstoltuk a környéken Igen kapós Fenyővizet is. Az asztaloknál tucatnyi vendég trécselt, vagy unatkozott, két elaggott cigány meg azt nyekeregte a fülükbe mosolyogtatóan hamis fogásokkal, hogy „Megkondult a kecskeméti..." Igen, igen, már Bartók és Kodály is arról panaszkodtak erdélyi gyűjtéseik során, hogy az igazi népdalkincset csak állhatatos türelemmel tudták fölszínre bányászni. Nyilván a mai gyűjtőnek is végig kellene szenvednie jó néhány ..magyar nótát" mire Igazi értékek csillannának föl a népiéiekben. Idejövet — még a Hargitán túl — találkoztunk olyan emberrel, ald az út szegélyén slattyogott, a a nyomában buzgón nyaggatta hegedűjét egy cigány. Elköszöntünk a különben igen kedves Szejkétől. Gyerünk vtszsza, s irány Nagygalambfalva. A Nagy-Küküllő partján van valahol, ott rokonféléket is találnunk kell, állítólag. Udvarhelyi ismerősünk a gangos szálloda előtt megint készségesen eligazított — Kanyarodjanak rá a segesvári útra, s az ötödik falu lesz Nagygalambfalva. — Szíveskedjék megmondani a román nevét is, nehogy eltéveszwük... — Porumbeni mari, ahogy kimondom, úgy kell leírni. Tizennyolc kilométernyit szaladtunk a szelíd, békességes dombok között, gyakran útszélre kényszerítve az ünneplésen sétáló párokat. Célhoz érve egy ruhásbolt előtt fékeztünk, ahol 5—6 gyerek kuporgott a fal tövében. — Hát ti így szórakoztok? — Számoljuk a magyarországi autókat — merészkedett közelebb egy jókötésű, 8—9 éves emberke. — Én már messziről megismerem őket a rendszámtábla formájáról, a többiek meg csak akkor, ha meglátják a H betűt. — Ügyes fiú vagy, mi a neved? — László Károly. — No, akkor biztosan ismered Csiki Lidi nénit Öt keressük. — Már hogyne ismerném, ö az én dédnagyanyóm. Örök titok marad számomra, hogyan működik errefelé az úgynevezett néprádió. Tény azonban, hogy szinte perceken belül tudta valamennyi érdekelt nagygalambfalvi honpolgár, hogy magyarországiak érkeztek. Szőcs Ida nénit nem találtuk otthon. A szomszédok mind eljöttek magyarázni, nem mehetett az messzire, az imént látták, a ház körül tett-vett. Mire a harminc éve nem látott harmadik rokonnál tettük tiszteletünket, ott már kíváncsiskodók is szép számmal összejöttek. Samu Jánosné háza olyan pirinyó a Patakszeg 59. szám alatt, hogy mesébe illik igazán. Gerendákból ácsolták össze bazaltkő alapokra, s szűk udvara is méltó hozzá. A háziasszony férje odaveszett a háborúban, azóta a gyerekeivel éldegél. Jancsi városban dolgozik az építőknél, s 2000 lei körül keres, „kiesi Ida" meg varrodába jár havi 1000—1100 leiért. Szerényen, de szépen megvannak. Idén is öltek hízót. A szakajtókat, a lepedőt, törülközőt maguk szövik, pénzt alig kell kiadniok. Gyűjtenek a nagylány kelengyéjére. A ház előtti kavicsos patakmeder csaknem kiszáradt csak a legalján csavargott egy vékony erecske a Küküllő felé. Könnyedén átléphettük volna, a rend kedvéért mégis a rozoga fahidak egyikén mentünk a túloldalra. — Ezt tréfásan Lánchídnak szoktuk nevezni — közölte Samu Jancsi —, a következőt meg Margít-hídnak. Csak most le ne szakadjon alattunk. A templom közelében fölpántlikázott fiatal vőféllyel találkoztunk, lakodalomba hívogatott. — Szőcs Lajos vagyok — mutatkozott be. Az egyik háznál meghallgattuk a rigmusát is: ri— tt* t íttththhtiimsíiíiii»wiiiibitit'iwfiwsbiiwwilllowwnwci'líglftil h?r f. 15 -^ttf *" 'JSf&jl * * gj* * ir*™ jjssíí v \ f " f- jt-i jf éEgy székelykapu részlete „Szerencsés jónapot adjon a [jóisten, engedelmet kérek, hogy [hajlékukba léptem. Jövetelem okát elmondom [röviden: Nagy ünnep lészen nálunk [készülőben, mert a családot általam hívatja Ábrahám Jóska sógor, s az 6 [hitvestársa. Róza nevű lánya e hónap 15-én [tartja esküvőjét, Saját házuknál boldog [mennyegzőjét. Ezen a napon tartnak nagy [vacsorát, melyre Önöket is szivesen [elvárják. En is majd ott leszek, szolgálok [mindennel bocsánatot kérek igaz [tisztelettel." Igen érdekes az Itteni nyelvjájárás. Az emberek őznek mint Szegeden, óm korántsem oly következetesen. Például László Karcsit így szalajtotta el dédnagyanyója a szomszédba: „Mönny el, s nézd meg! Hívd őköt ide!" Az egyik ismerős „Segösvórott lakik." Szomorú hírként közölték, hogy az egyik fiatalasszony „gyermöke meghótt". Csiki Márta néni elmondotta: „Oda jártam vót én is Pesten." Az „én már nagyon öreg vagyok" helyett inkább ezt használják: „én már erősen régi vagyok". A vendégek nem jönnek, hanem „jőnek". „Be rég vót istenöm" — sóhajtották az emlékeket élesztgetve. Másnap Parajdon — ötven kilométernyire Nagygalambfalvától — faggattunk egy kisfiút, mire kell neki a lei, amelyért kuncsorgott Mintha diftongussal beszélt volna. „Peéter Andrásnak" mondta magát s tudta, hogy az édesapjáék „eépittik" a cukrászdát. Egyébként a híres só-vidék felé Igyekezve meg kellett volna állnunk Farkaslakán, hogy fejet hajtsunk Tamási Áron sirjánál. A község azonban nem esett közvetlenül utunkba. A nevezetes fazekas-faluban, Korondon azonban töltöttünk egy kis időt. Józsa János cégtáblája állított meg, amelyen ezt olvastuk: Kiállítás és eladás. Szebbnél szebb korsókat, tálakat, dísztányérokat mutatott a menyecske, s ml bizony szívesen válogattunk a gazdag kinálatból. Elvégre nem mindennap jár az ember ilyen jeles edénycsinélók birodalmában. Szováta varázslatos fekvése ellenére sem tetszett. A 18 méter mély Medve-tóban csakugyan nehéz elmerülni, olyan magas a sótartalmai mégis kevesen lubickolnak benne. A legszélében ls rögtön olyan mély, hogy csak az úszni tudók merészkednek le a deszkákról. így aztán a napozókon alig fér a tarka tömeg, a kellemesen langyos víz meg csaknem zavartalanul sötétlik a fenyvesek koszorújában. Ez Erdély leghíresebb fürdőhelye. Marosvásárhelyt jó benyomásokat szereztünk. Az emberek szíves szavakkal, nagy türelemmel világosítják föl a turistát. A Transzszilvánia éttermében vargabélest is ajánlott a pincér, mert a román nyelvű étlapot reménytelenül sillablzáltuk. De másutt is gyorsan, udvariasan szolgáltak ki. Egy tűzről pattant csinos kiszolgálónő közvetlenül záróra előtt is készségesen asztalhoz ültetett, megkérdezte hová valósiak vagyunk, majd megjegyezte: A pestieket nem szeretem. Azok olyan nagyképűek ... Sima és kifogástalanul eligazító országutak, tiszta hotelszobák, a városokban tömeges lakóházépítés és nyüzsgő sokadalom, gyönyörű műemlékek, viszonylag olcsó étkezési lehetőség, nem túl gazdag választékot sejtető ruházati kirakatok. Tanulságos kirándulás volt. Kellemes élményekkel tértünk haza. F. NAGY ISTVÁN SZÁZADOS BÍRÁLAT A Csárdáskirálynőt világszerte játsszák, Budapesten átlépte — és ez országos csúcsteljesítmény — az ezredik előadás bűvös küszöbét. Az 1969-es, a mai kívánalmakhoz jobban közelített átdolgozás éppen most érte el 180. előadását. A korábbi változat megközelítően félezer előadása idején a Csórdóskirólynöt gyakran marasztalták el azzal, hogy a császári-királyi, Ferenc József-i szellemet leheli. Ki gondolná, hogy volt Időszak, amikor éppen a császári-királyi szellem védelmezői Ítélték határozottan károsnak a Csárdáskirálynő énekes-táncos grasszálásót a pesti színpadon. „Csárdáskirálynőnek nevezi magát az a legnagyobb mértékben nevetséges produkció, amelyet Stein és Jenbach urak vakmerősködtek a színpadra és amelyhez az egyébként előnyösen ismert zeneszerző, Kálmán Imre komponált néhány taktusnyi muzsikát. A színészek állítólag a császári és királyi hadsereg tisztjeit és a főnemesség urait ábrázolják. A legnagyobb mértékben kínosan hat, hogy tűrnünk kell monarchiánk legjelentősebb és legfelsőbb rétegének ilyetén lejáratását. Épérzékű ember ezt csak fejcsóválva nézheti" — irta ezer előadással ezelőtt, az eredeti bemutató alkalmával a Ferenc József-i szellemet védelmező Adelscourler, a nemesi társadalom lapja — és hozzáfűzte: „Hogyan is lehet elképzelni, hogy arisztokráciánk, vagy törzstisztikarunk bármelyik tagja beleszeressen egy színházi, sőt orfeumi nőszemélybe és méghozzá házassági ajánlatot tegyen neki?!" A süllyesztőből előrántott eme százados bírálat — amely a nagy felháborodástól elvakultan, megsüketülten — csak „néhány taktust" hall meg a muzsikából — arra vall, hogy van története a könnyű műfaj kritikájának is.