Délmagyarország, 1972. július (62. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 178. szám

VASAltNAP, 1972. JÜLTÜS ft AZ ELVESZETT ÚT NYÁR-ÉJI RELATIVITÁS A nyári éj csillagai, a nyári lüktető világ, csillag-éjszaka, ferdén villan a Göncfii rúdja, ferdén sziporkázik a csillag-geometria. Minden fény ferde-szfigben. minden nyílvessző-Ívben út a légen át: a kazal-zsuppon áthullámzó holdfény villantja rézsút vonyogé vasát. 0 titokzatos nyári éj, ó titkos gyermeki borzongás a Hold alatt, hol lázongva fntkos a gondolat, mert fényét rejtve bnjdokol a nap. Talpunkra forr a hallgatag anyag, kíváncsi szemünk sugarába szökken, az űrbe csap, ragyogva száll az őrben, a a emuul túlpartján egy ágra röppen. Lüktet a cstllag-vflág, lüktet forró fejünk a porzó hold alatt, mig a sötétben dr-virágok égnek, mert arcát rejtve bujdokol a nap. -p lt-e valóban az a kisfiú, p akit úgy fogott körül a tt^^ tokzatosság, mint Saint Exupery kis hercegét...? Én tudom, hogy létezett, mint az az út is, amelyet benőtt a lapu, a bojtorján, a gyom. De ha csak álmomban találkoztam volna is vele, mélyebb emléket hagyott bennem, mint sok valóságos, ám otromba ember. Az a nap egy kisebbfajta csodával kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfaerdő, amely egészen a nyaralóig leért, tele van gombával. Olyanok voltak ezek a nagy gombák, mint az ernyő, amit kifordít a szél; és tölcsérükben egy-egy harmatcsöppet őriztek. Teleszedtem velük az ingemet, és futva vittem haza, majd újra vissza az erdőbe... Gombaszedés közben gyakran hozzáért a kezem a rejtőző békák ellenszenves, hideg testéhez. Arra gondoltam, hogy a béka meg a gomba között valami titokzatos kapcsolat van, azért olyan boldogok. Egyre válogatósabb lettem, nem kellettek a nagy gombák, hanem a kicsik, kemény szárúakat törtem le, s azok közül is kiválogattam a legszebbeket, legegészségesebbeket. De a gomba is egyre kevesebb lett, végül teljesen eltűnt Nem is bántam, mert megelégeltem. Szinte elámított az egyre ismeretlet nebb erdő, amely szüntelenül változott; völgy és domb váltakozott benne, a mocsári hő vények helyett egyszer csaík páfrányokat és zsurlókat találtam. Később a nyirkos égerfaerdő is egészen elmaradt és fehéren ragyogtak ető a nyírfák. Alattuk selymes volt a fű. Ingemből ki öntöttem a gombát, és úgy vettem magamra a bemaszatolt Inget Aggodalmas érzésem támadt. Bár tudtam, hogy nem vagyok nagyon távol az otthonomtól, az út Ismeretlensége miatt mégis úgy éreztem, hogy rettentő messzire mentem. Es ismét egyre sűrűsödött az erdő, a fák kőzött a gyom már akkora volt hogy alig látszottam ld közüle; fejem felett gyertya formájú rózsaszín virágok — és egyre nehezebben tudtam előre haladni. Ekkor találkoztam a kisfiúval, ekkor született a nap igazi csodája. Kisfiú volt, sovány, az arca ls, de vastagkeretes szemüveget viselt Az út sűrű gaztengerét gyomlálta. Egy darabon már kitisztította, ott előbukkantak az út kövei, de amarrább már semmi se látszott belőle a súrű gazban. És a kisfiú nemcsak gyomlálta az utat hanem a széleken javítgatta is valamiféle döngölő bottal. — Szevasz! — nézett felém barátságosan a szemüvege mögüL — Szevasz! — viszonoztam. — Miért viselsz te szemüveget, ha közönséges üveg van benne? — A por miatt Ha fúj a szél, a szemembe vágja ... — Milyen út ez? Még sose láttam ... — Nem tudom. Van kedved segíteni? Kelletlenül vontam meg a vállamat de hozzákezdtem én is a gyomláláshoz. Ráncigálni kezdtem a gazt mely összevagdalta a kezemet, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, ha a kisfiú keze is csupa seb volt már! — Miért kell neked csinálnod ezt? — kérdeztem lehangoltan. — Belepte az utat a gaz... — mondta, miközben térden állva épp egy szívós gyommal kínlódott — Meg kell tisztítani — De hát minek? — Hát minek? A gyomok tönkreteszik az utat Nézd, milyen hézagokat csináltak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki nem fogja tudni, hogy Itt út volt valamikor... — Vigye az ördög! — mérgelődtem. — De ez az út nem vezet sehová. — De Igen! — mondta a kisfiú. — Minden út vezet valahová. Megcsinálták volna, ha sehová se vezet? — De elhanyagolták! Tehát nem kell senkinek! Egy Ideig hallgatott és gondolkodott, a szemében fájdalom je'ent meg. — És azt tudjuk-e, hogy miért hanyagolták el? Hátha a másik végén is elkezdi valaki tisztítani, és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje el! Én ezt megtisztogatom! — Kevés vagy egyedül! — Egyedül kevés. De majd szembe jön velem valaki... utak nélkül az emberek nem találkoznának! Valami hirtelen felvillant bennem. — Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult. — Én segíteni fogok neked! — kiáltottam fel, úgy, hogy magam is meglepődtem. — Köszönöm — mondta egyszerűen. Levette a szemüvegét, és a zsebébe dugta. CsarttMy János A

z Üniwp ItéMiOzi lapjat mindannyiunk számira ismerősek, pedig alig Ismerünk a városra, annyi Ilyenkor a nép, a vendég, külföldi és hazai, s még mi, szegedlek is mintha többen lennénk, mint maekor, annyit jövünk-megyünk, nézelődünk. Nyüzsög az utca. Ntncs abban talán egy fikarcnyi lokál patriotizmus sem, ba azt tartjuk, ezekben a hetekben nemcsak hangulata van a városnak, hanem egyedi, máasnl össze nem cserélhető a hangulata. Isten ments, hogy elsoroljuk Szeged díszítő jelzőit, mindenki betéve tudja már őket, elég ha természetes szerénységgel csak annyit mondunk, lehet (bár nem valószínű), hogy van ennél szebb város is, de nekünk kedvesebb egy sincs. S úgy tűnik Somogyi Károlyné képeta (és a valóságban), hogy vendégeink is otthonosan érzik magukat nálunk. Érmét több pedig már Igazán nem kelti — De már csak reggel. I." — mondta. — Most már ké$ő van... — Hol laksz? — kérdeztem. — Amott... — intett a sűrű felé, s elindult, porosan, fáradtan, törékenyen, é6 csakhamar eltűnt a szemem elől. Másnap kora hajnalban már elindultam. Az éjszakai eső miatt csuromvizesen értem az égertaerdőig és türelmetlenül vártam, hogy megtaláljam az utat és a kisfiút. Az ő hite már az enyém is volt. Siettem a biztosnak tartott irányban, át az égererdőn, majd a nyír- és a nyárfák kőzött...de nem találtam meg az elhanyagolt utat. Minden olyan volt, mint tegnap; a fák, a füvek, az ágak, a gombák, a virágok — de nem volt sehol az út és a barna szemű kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam az erdőn, fáradtan és éhesen, összevissza karmoltak az ágak, de hiába... Soha többé nem találtam meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényt sem, amelyet nekem kellett volna megtisztítanom Egyszer mégis megértettem; hogy mire tanított az a kisfiú.' Az én szívemből sok emberhez sok út vezetett. Soha nem sajnáltam rá a fáradságot, hogy kiszakítsam belőle a gyomot, a gazt. nem engedtem, hogy ezeket a; utakat benőjék, tönkretegyék. Talán azért sikerült ez, mert az út másik feléről is elindult mindig valaki, hogy találkozzék velem. JURIJ NAGIBIN