Délmagyarország, 1972. április (62. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-23 / 95. szám

CSÜTÖRTÖK, 1972. ÁPRILIS 47. Tápai Anta< DON QUIJOTE Szepesi Attila -- z^rfyfeéZ • W" PH A TENGER fekete fekete volt « teuger kavlcsidö hullámveres Kőhöz szorított homlokom éjszaka vitrinében hegyi faluk csónakok csontvázai kivilágított szállodák hazamennék hová haza ülök a történelemben arcok emlékével lánipaniagányban szavam ezer kilométerre értik sós szél indul érzem a halfcjek szagát élek madárlátta kenyéren kirakatok tükrében országutakon ahol tengerbe mállik Európa EZEK A MAI CSECSEMŐK! Gyermekkorom nagy élménye, ritka gyönyörűsége volt, amikor egy egész ív tiszta papiroshoz jutottam. Amikor ott l'eküdt -tőítcfri a papiros tisztán, fehéi«m, hogy a görcsösen szorongatott kis ceruzavégben rejlő csodákat befogadja. Tele voltam az „alkotókedv" mellett szorongással is. hogy esetleg ügyetlenül tönkreteszem ezt a ritka kincset. Kb. ezt éltem át ismét, amikor Szabó Géza barátom jóvoltából egy fél lábla rézlemezhez jutottam. Ott feküdt előttem kiegyengetve, simán-selymesen, íngerlően, ezer lehelőség letéteményeseként. Egy kis simogatás után kikanyarlntottam belőle egy darabot, és irtó hajrával, a percekért is küszködve — ahol minden kalapácsütés pozitív, első szándékú, egyértelműen fejlesztő — kikalapáltam az önarcképemet. Megmaradt a lemez háromnegyed része, igaz furcsán, féloldalasan megcsonkítva. Képzelelműködésem, műhelyés mesterségbeli tudásom mindig arra inspirált, hogya készülő fejet minden vonásával elképzeljem, magamban felépítsem, és ezt a belsőleg már kész modellt kalapáljam ki. Ez a módszer állandó teljes készenlétet követel. Az egész fej építettségét és a felület struktúráját, a plasztikai és technikai lehetőségeket együtt, egyszerre kell látni. Nem lehet egy pontra szűkíteni a figyelmet, mert a karakteres vonások tervszerű fejlesztése mellett az anyag lehetőségeire is ügyelni kell. Most ebből a furcsán-csonka lemezből ilyen megkötöttségtől mentesen, az előre elképzelt formák nyűge nélkül, szabad asszociálással, költött formákból készítek egy fejkölteményt. Szabadon gyúrom bele az engedelmes lemezbe a formaemlékeimet, úgy ahogyan a kalapácsom alá jönnek, aggályoskodó kritika nélkül. Lássuk, mik halmozódtak bennem, és mik kívánkoznak ki belőlem. Egy költött fejnél nem kell majd koncentrálás közben állandóan átváltanom formagonriokról technikaiakra és ismét formaiakra. Ha krampácsolás közben új és új formák lehetősége csillan fel, nem kell azokat — a hasonlóság miatt — visszaparancsolni a lemezbe, megengedhetem majd, hogy az új lehetőség magával ragadjon. Reggel rendbe hoztam a munkapadomat, vattával bedugtam a füleimet, és türelmetlen lendülettel — mint aki új, gyönyörű területre tesz kirándulást — hatkilós ráverőkalapáccsal elkezdtem a nagyolást. Pár súlyos ütéssel kijöttek a lemezből a nagy formájú mongolos pofacsontok ... Apám járomcsontjai voltak Ilyenek. Nehéz vasú, rövid nyelű kalapáccsal egy sima deszkalapon — a negatív oldalról — kinyomtam a lemezből a szájat.... a pozitív oldal Apám keskenyvonalú szájára emlékeztetett. (Apám sohasem ült modellt, hiába rimánkodtam neki.) Elnyomva Apám emlékét, most már mindkét oldalról fejlesztettem a szájat..., és kialakult a kalapácsom alatt Anyám sírással küszködő szája. Erőszakkal megváltoztattam, de az ütéseim alatt ismét kialakult Apám szája. Szorosra zárva, mint mikor súlyos döntésekben kimondta a megmásíthatatlan verdiktet. Hiába, ügy látszik, hogy a forma pontos előre elképzelése nélkül, és összpontosított figyelme nélkül egy bizonyos lelki tónus alakítja a belső szándékot, és ez diktál a kéznek. Ezt is átalakítottam. Kihúztam a lemezből az orrot — noha a technika, amivel kihúztam, eredeti —, az orr az Apósom orra lett. Nagyságban eltúlozva, de a részletek rajta, az orrhát és a háromszögű porcogók az Apósoméi. A forma „külső alak, a testet befoglaló síkok, homorú és domború felületek együttese", és még sok minden ami láthatatlan . .. mégis determinál. A szimmetriaigényem is mindig belejátszik a munkámba — talán túl fegyelmezett vagyok, vagy gyáva. A homlok gyűrődéseivel eljátszogattam, és kialakultak a kezem alatt egy fényképen régen látott és megcsodált, gyapotbálát cipelő afrikai bennszülött agyongyötört homlokbarázdái. Élvezettel kalapáltam ki a szemeket: egyiket nyitva, másikat csukva. Az az érzésem, hogy az egyik nem akar látni, és a másik csak azt lát meg, amit akar... és a látó szem a sajátom lett. Persze ez a forma furakodott a kalapácsom alá. Két nappal ezelőtt még az önarcképemet kalapáltam, és akaratlanul is a már kétszer elkészített formát ismételtem meg. Üresjáratra csábított a rutinom, mechanikusan dolgoztam. A technika csak addig „alkotófok" amíg élő, ha mechanikussá válik, az emocionális. indulati és érzelmi tartalma vesz el. Dühösen széthúztam elállóvá a füleket, a pofákat beütöttem, és két oldalt mély ráncokat húztam reájuk .. . ezt a ráncot egy lakatoson láttam valamikor. Még dühösebben ferdére ütöttem az orrot, és az arc tengelyét elgörbítettem. Felbukkant emlékeim között — úgy látszik a régi barátság jussán — Hegyi Pista aszimmetrikusan deformált arca. (Valamikor surló napsütésben mintáztam, a deformáltságát milliméterenként követve.) Elbeszélgettem Hegyi Pistával, és most már — befelé mosolyogva — helyrepofoztam a szimmetriát. Közben eszembe jutott Juhász Gyula szemölcse, és gyorsan a jobb oldali orrajkbarázda alá nyomtam egyet... ezzel becsúszott egy kis naturalizmus is a fejbe. Fejlesztés közben, amíg a fej széles volt, csupa román stílusú volt, amikor összenyomtam, tiszta gótika lett, ha aprólékoskodtam, szecesszió csúszott a munkámba. Egyszer Michelangelo Mózesára hasonlított. Erősen kísértett a Mózesszobor szakállában látott partiknak az ismétlése, de ezt a kísértést félúton legyőztem és gyorsan odaravaszkodtam egy kemény lécet, azután még egyet és még egyet. A fül gyűrögetése közben tört reám egy emlék. Fél évszázad távolából ragyogott reám egy mágikus célú, titkos értelmű fülön függő, amire mi öt-hatéves gyermekek félő tisztelettel tekintettünk. Az alsóvárosi templomfal zárt koldusközösségének igazságtevője, rendtartója, placcosztója, szóval „kúdúsbírója" volt a szálfa termetű, világtalan öreg Kátai (Mátyás tér 13., pince). Az 0 emlékét, az utolsó koldusbíró emlékét idézi a cimpára kalapált függő. A régi élmény ereje ösztönzött, hogy a fülcinipát nagyra dagasztva, a függőt ls óriásira méretezzem, de valamiféle fék is dolgozott bennem, ami legyőzte ezt a kisértést. A függő így nézett ki. Tiszla aranyból volt. Már a fület is befejeztem, amikor Jött a krízis (letört három hétre). Komisz érzés volt kísérteteket idézni. Egész temető van már bennem, és a halottaim néha élőbbek az élőknél. Hangos, hamis és lármás fütyüléssel iparkodtam visszaszorítani reám törő emlékrohamukat. Hiába. Szülők, rokonok, barátok régi és új halottak bénították a mozdulataimat, tették nehézzé a kezeimet. A figyelmem megingott, és a lemez a szakáll alatt kitörött. Nekikeseredve kitörtem még egy helyen, és letettem a kalapácsot. Nem lett a fej „bátor, szabad asszociálás" eredménye, csak a belém ivódott forrnék egyvelege, a hasonlóság igénye nélkül is hasonlóság. Plasztikai civódás, tele ellentmondással, de mégis technikai remekmű. Ebben a fejben jutottam legmesszebb az anyagalakitásban, és ez volt az első lemez, amit konkrét cél nélkül, csupán „müvészkedésből" használtam el. Az én büdzsémhez van most olyan drága a rézlemez, mint gyermekkoromban a tiszta rajzpapiros. így született meg a Don Quijote-fejem, akaratlanul akarva, önéletrajznak szánva. Boldogan hozta ki kisfiát a szülőotthonból az ifjú apa. Mellette ott állt a fiatal anya, virágcsokorral a kezében, és természetesen megjelentek az öszszes nagymamák, nagypapák, nagynénik, nagybácsik, az egész rokonság. A csecsemő mind ez ideig békésen szundikált csipkés pólyájában, de most hirtelen kinyitotta égkék szemecskélt, figyelmes pillantását körülhordozta a jelenlevőkön, és halkan megszólalt: — Ismerkedjünk meg. Tájékoztassanak, kérem, kiket tisztelhetek önök közül szüleim gyanánt? — Te beszélsz?!... Megszólalt!... Még csak hatnapos és már beszél! — kiáltott fel egyszerre a papa, a mama és a szépszámú rokonság. A kisded elnézően mosolygott. — Nemcsak beszélni tudok, gondolkozom is. A mi rohanó századunkban másként hogyan is tarthanék lépést a fejlődéssel?! Nos, kedves apám, mi az ön' családi és keresztneve? — Nyikoláj Pavlovics — hebegte az ifjú atya. — Az anyám családi és keresztneve? — Olga Arkagye-vna — mondta elcsukló hangon a mamája. — Miként határoztak az én nevemet illetően? — Arra gondoltunk, hogy légy Andrjuska... — Szó sem lehet róla! — tiltakozott a csecsemő. — Ez túlságosan gyakori, túlontúl elkoptatott név. Valami jellegzetesebb kellene, valami különleges. Gondolkozzanak rajta, és terjesszék elő javaslataikat. Egyébként rendelkeznek önök olyan értékes tulajdonságokkal, jellemvonásokkal, amelyeket örökölnöm kell? — Mi... mi... milyen tulajdonságokra gondolsz?! — hebegte teljesen elképedve az apa. — Mi... mifajta jellemvonásokra? — Nyugodjék meg. kérem — szólt nyájasan az újszülött —, nem ragaszkodom az azonnali válaszhoz, függőben hagyhatjuk ezt a kérdési is. Térjünk át inkább a rokonokra. Amint látom, kellő számú nagymamával, nagypapával, nagynénivel és nagybácsival rendelkezem. Azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok önökhöz, ne gyömöszöljenek engem, kíméljenek meg a túlzott becézéstől, és haszontalan ajándékokkal se halmozzanak el. Látva, hogy óhaja némi megütközést kelt a körülállókban, diplomatikusan hozzáfűzte: — Nagyjából és egészéből meg vagyok elégedve önökkel. Ügy vélem, jelentősebb véleményeltérések nem merülnek majd fel közöttünk. — Én is így gondolom — mondta ijedten a mama. — Meg vagyok róla győződve — tette hozzá gyorsan a papa. A csecsemő elégedetten biccentett: — Ennek nagyon örülök. Biztosíthatom önökéi, amennyiben körültekintően, meggondoltan és célirányosan gondoskodnak rólam, nem okozok majd bánatot önöknek, mire felnövök. A főbb dolgokat tehát sikerült tisztáznunk, van-e valakinek még kérdése, javaslata?... Nincs?... Hét akkor köszönöm szíves részvételüket a mai megbeszélésünkön. A viszontlátásra. Nekem most még aludnom kell a további gyors fejlődésem érdekében. Még egyszer kedvesen rájuk mosolyogott, és becsukta égkék szemecskélt. A. CSIKARJKOV