Délmagyarország, 1972. április (62. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-23 / 95. szám

VASÁRNAP, 1972. ÁPRILIS 2X KÜLÖN SZÁMLÁN Huszonnégymillió forint sok pénz. Ne gondolja azonban senki, hogy olyat, sok, abból mindenre jut majd, amire szükség lenne. Mindenesetre: a Központi Ifjúságpolitikái Alap az idén mintegy kétszer akkora, mint tavaly volt, s olyasmire is fordíthat pénzt, amire még tavaly nem jutott. Hogy a kormány külön számlát nyitott az ifjúság támogatására, azt 1971-ben már sokan érezhették. Mindenekelőtt azok a diákok, akik nyáron egy hetet tölthettek el a Balaton mellett, vagy más nyaralóhelyen, mindössze száz forintért. A többi költséget az állam fedezte a Központi Ifjúsági Alapból, s ugyancsak ebből tellett a kedvezményes ifjúsági kempinghelyekre is. 1972-ben növelik a 100 forintos diáküdülők számát. Mintegy húszezer középiskolás mehet így üdülőtáborba. Ráadásul a MAV is beadta a derekát: az ilyen diák-sátortáborokba utazó fiatalok vasúti kedvezményt kapnak. Az ifjúsági kempingek továbbra is várják erősen leszállított áraikkal a diákokat, nem kereső fiatalokat. Úgy számolták, hogy mintegy 120 ezer kedvezményes éjszakát töltenek itt a diákok, a pályájuk elején álló fiatalok. Új ötlet, új lehetőség, hogy kedvezményes étkezési utalványokat is kaphatnak az országot járó diákok. Körülbelül feleannyiért meleg ételt, mint amennyiért az az étlapon szerepel. A különbséget ismét csak a Központi Ifjúságpolitikái Alap fedezi. S ha egyelőre nem is túlságosan sokan, de már több mint kétezren indulhatnak nagyon olcsón külföldi utazásokra. A különbség az állani zsebére megy. Egy rendkívül fontos célra, a fizikai dolgozók gyermekei továbbtanulására is nagy összegeket fordítanak. Különböző előkészítő tanfolyamokat, nyári táborokat rendeznek, ahol a tehetséges, s otthon keves támogatáshoz jutó gyerekek segítséget kapnak a tanuláshoz. Jut a diáksport támogatására, s nagy összegeket tartalékoltak a helyi kezdeményezések támogatására. A máris hírnevessé vált csepeli ifjúsági parkban, valamint az ugyancsak Csepelen létesült téli ifjúsági szórakozóhelyen már ott vannak a Központi Ifjúságpolitikai Alaptól kapott forintok, ezek ilyen támogatás nélkül aligha valósulhattak volna meg. De az is igaz, hogy ez a támogatás édeskevés lett volna a csepeli fiatalok és idősebbek öszszefogása, közös erőfeszítései nélkül. A Központi Ifjúságpolitikai Alap felhasználása akkor hasznos, ha a pénz olyanoknak jut, akik maguk is megteszik a magukét. Tehát nem az államtól várnak mindent, hanem saját maguk is tesznek valamit, dolgoznak. Az a pénz, amelyet az állam ily módon szán a fiatalságnak, nem elkényeztetni akar, hanem munkára serkenteni. Csak a kezdet kezdetén vagyunk, s nem lehet figyelmen kívül hagyni a népgazdaság teherbírását, évről évre emelkednek. A tavalyi esztendőben elfogadott ifjúsági törvény célkitűzéseinek fontos anyagi bázisa a Központi Ifjuságpoltikai Alap. Felhasználása a fiatalság érdekében, s a fiatalság ellenőrzése alatt történik. Az Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanács, amely ezt a pénzt kezeli, időről időre különböző fórumokon a nyilvánosság előtt is beszámol, mire fordította a rendelkezésére álló összegeket, s számot ad terveiről is. PINTÉR ISTVÁN PÁRBESZÉD Mutattam már a névjegyét? Dr. Köszegvári J. Tamás. Jogász. Látod? Megadta a telefonszámát is. Felhívtam. Az anyja vette fel a telefont. Hetvenöt éves. Agycrelmeszesedése van. Rendes. A fia is rendes. Feleségül megyek hozzá. Tudod, hogyan ismerkedtünk meg? A harisnyámat igazi lottam egy kapualjban. Akkor jött arra. Gyorsan megfordultam. Megállt előttem, mit ugrálok, mondja, ne féljek töle. Mondom, nem félek. Kinevetett, hívott, menjek vele. Miért mennék, maga ivott, mondom. Csak jött mellettem. Egy pohár colát se iszik? — kérdezte. Colát nem, csak sört. Egy korsóval. Sólettet is ettünk. Én késsel, villával, ö meg elkezdi kanalazni. Mondom neki, előttem nyugodtan ehet késsel, villával, nem kell megjátszania, hogy nem úriember. Képzeld, nyolc nyelven beszél. Olaszul, franciául, angolul, németül, oroszul, és nem is tudom, még hogyan. Ez jó, engem is ösztönöz. Nem is értem! Igaz, én nem sokat beszéltem magamról, és oroszul én is tanulok. Nyolc nyelven beszél! Először nem tetszett. De most már igen. A haja? Világosbarna. Barkója is van. És finom a keze. Kövér, de az nem baj. Én szeretem a kövér embereket. Azt mondta, félesegül vesz. Agglegény, Tele van nőkkel. Így mutatkozott be: Szindbád. Nem nő kell neki. Az sok van. Szerinte érdekes vagyok. Jópofa. Pedig ő sokat tud. Nyolc nyelven beszél. Én nem sokat tanultam. Csak használom az eszemet. Mindig ilyen emberekkel jövök össze. A múltkor is azzal a költővel. Négy estén keresztül együtt vacsoráztunk. Nagyon jópofák. A másik költő nekem jobban tetszett. Olyan csendes, figyelő. Hanssal tele van rögtön a szoba. Magnussal ismerkedtem meg először. Állok a gépem mellett, egyszercsak észreveszem, hogy egy alacsony, bőrkabátos férfi néz be az ablakon. Elkezdek hülyéskedni, orrot mutatok neki, de ő nem nevet, csak néz szótlanul. Másnap újra láttam. Azonnal ráismertem. Nagyon rendes ember. Magáról alig beszélt, mindig csak Hansról. Verset is mondott. A magányról. Ismeri a magányt. Ezért is szerettem meg annyira. Másnap eljött újra a műhely elé. Most ő kezdett integetni. Nevettem. Aztán bejött. Próbáltam megértetni magam vele, de akkor még egy szót se tudtam németül. Jött persze egy tolmács; mondta, Magnus kér, menjek fel este a szállodába. Felmentem. Négy estén keresztül együtt vacsoráztunk. Teleettem magam. Gondolhatod. Ott ismerkedtem meg Hanssal. Odajött, átölelt, megcsókolt. Szerintem ivott. Volt egy tolmácsunk is, egy huszonhárom éves bölcsész. Rengeteget beszélgettünk. Kérdeztem, miért jöttek hozzánk? Nevettek. Magánét, mondták. Turistáskodnak. Istenről is beszéltünk, meg az emberekről, hogy milyenek. Magnus megígérte, hogy az új kötetét majd dedikálja nekem. Hát ilyenek. Ez a Tamás is ilyen okos. Nyolc nyelven beszél. Mondtam neki, hogy egy darabig most ne találkozzunk, amíg megcsináltatom a fogamat. Nevetett, kérdezte miért, így nem tudok jól harapni? Felhívott a műhelyben is. Mondta, a mamával is akar beszélni. Negyvennégy éves. Szülök majd két gyereket. Nem sokat beszélek neki magamról, jobb ha nem tud mindent. Házias vagyok. Én házias vagyok. Ö jogász. Irtó intelligens. Megnézte a tenyeremet és azt mondta, ez egy gyilkos keze. Egy börtöntöltelék keze. Nézd csak, te értesz a tenyerekhez? Ugye hülyeségeket beszél? Tudom, hogy viccelt. Felhívtam otthon. Az anyja vette fel a telefont. Irtó kedves öregasszony. Agyérelmeszesedése van. Sokáig beszélgettünk. Te, én feleségül megyek ehhez az emberhez. Mutattam már a névjegyét? Nézd csak! Jogász. Diplomája van! Neked is azt mondom, ha tudsz, menj férjhez! Én is férjhez megyek. Ha nem vesz el, az se baj. Szülök én magamnak két gyereket. Én nem kapaszkodok senkibe. Sok ilyen érdekes emberrel akadtam össze. Leszólítanak az utcán, elmegyek velük. Hamar rájönnek, hogy nem vagyok olyan, amilyennek gondolnak. Akkor otthagynak. De addig jó. Beszélgetünk. Sokat tanulok tőlük. Amíg vannak, addig csak rám figyelnek. Én nem futok utánuk. Tudom, hogy azt nem szeretik. Jánoskával is sokat beszélgetünk. Kérdezi, miért iszom sört? Hogy aludni tudjak, mondom. Te, hogy én miket álmodok öszszevissza! Nem ismersz valamilyen álomfejtőt? Várj, ne menj még! Mikor jössz újra? Mondom, ha tudsz, menj férjhez! Ha nem mész, az se baj! Én elégedett vagyok így is. Szülök majd egy-két gyereket. AnyádéSat csókolom. Vigyázz, te! Ezt jól megcsináltad! Ez nem betonit! Megütötted magad? Nem? Pedig jól elhasaltál... FODOR MARIA Négyen voltak. Egy szőke hajú lány és három srác, úgy az 1955-ös évjáratból. Nagyokat kacagva sétáltak a „placcon". Az egyik fogta a lány derekát, a másik szorosan a füléhez tapasztotta a táskarádiót. A „placcosok" nem szeretik, ha megzavarják mindennapos sétájukat. Engem is bizalmatlanul fogadnak, amikor hozzájuk lépek. A szabad időről kerül fel a szó: „Nálunk ez a legtöbb" — válaszol az egyik, a társaság tetszését kifejező harsány nevetés kíséretében. — Ez minden, hogy sötétedésig sétálgattok? — Szúrjuk a kis csajokat, megmosolygunk néhány ortopéd fickót, és hallgatjuk a tasiradit. Kis idő múlva snóblizunk. Kettőnek én adok három pénzérmét. Négyőjüknek összesen 4 forint 70 fillérjük van. — Ezért jártok a placcra? — kérdezem. — Ezért is. Hova menjünk 4,70-ből? Szombatonként kapunk egy-egy húszast, azt viszont be kell osztani. — Nincs zenés klub. Járja csak végig az összeset. Mind kiFALAK esi. Egy zenekar nem léphet fel egérlyukban. És kérdezem — szegezi nekem a kérdést a gimnazista —, mikor volt Szegeden utoljára koncertezni pesti együttes? Ott van a Dáni utcai klub is: a Korall együttes saját erejéből próbált valamit csinálni. Higgye el, több pénzt kerestek az építőipari vállalat KISZszervezetének, mint azt gondolná. És mégis megszüntették, hiszen a vállalat elköltözik, a helyére jövő pedig nem vállalja a vasárnap 5-től fél 10-ig tartó zenés délutánokat. Hát mondja meg, hova menjünk? Néha-néha besurranunk a Szegedbe, a Discó-klubba gépzenét hallgatni. A tánc? Az szinte már kiment a divatból. Vagy 20 forintból üljünk be egy presszóba? Két kávéra és egy üveg sörre már nem futja ennyiből. Ezekre válaszoljon, csak nehogy elkezdjen szövegelni a KISZ-ről, hogy ott minden problémánkat megoldanak. Rövid beszélgetésünk után alig telt el egy hét, s a véletlen úgy hozta, hogy éppen a Korall együttes énekese, Sárdi Gábor keresett fel. Olyan hévvel, temperamentummal és elkeseredetten mesélte el a velük történteket, hogy szinte könnyesnek láttam a szemét. OTP-re vásárolták a hangszereket, magánházak pincéiben gyakoroltak, készültek a salgótarjáni könnyűzenei és dzsessz-fesztiválra. Mindezt hobbyból, a zene szeretetéért tették. A Dáni utcai vasárnap délutánok azonban néhány hete elcsendesedtek. A fiatal, tehetséges zenészek pedig járják a megyét, hogy valahol „alamizsnáért" termet és játéklehetőséget kapjanak. Miért van ez így? A salgótarjáni fesztiválok aranydiplomás szegedi együttesei bizonyítják, hogy kitűnő termőtalaja van városunkban a könnyűzenének is. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy ezek a tehetséges együttesek rövid idő alatt megszűnnek, szinte elvesznek. Hogy kószálnak a gyerekek a placcon? Hova menjenek? Csak akkor írunk majd róluk legközelebb, ha valamit — balhéból vagy unalomból — elkövettek. Nem jobb volna talán hamarabb is figyelni rájuk? Mondja már meg végre valaki felelősséggel, hogy ki hajlandó a fiatalok ilyen igényeit is egy kicsit gondozni? Mert, hogy most senki nem figyel oda ezekre a nem is olyan lényegtelen igényekre, az biztos. És képzeljék el, ha ezeket a zenés délutánokat még tartalommal is megtöltenék... De ez talán a KISZ feladata is lehetne. BAGAMÉRY LASZLO