Délmagyarország, 1972. március (62. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-11 / 60. szám

SZOMBAT, 1978. MÁRCIUS 11. 3 A nyugati iparöv4X4tbenj_ I ai JJ| b^j.jU rytQg', Uj járműtelep épül meQQlZ DirJJK me%<• Jnítmi MV fHcrnrottútv iáit. kötelezettségeink teliesitese. Nem ? A BSZV telepén már áll a könnyűszerkezetekből készült nagycsarnok Szeged nyugati iparövezetében — a Fonógyári út mellett — egyre kevesebb hely marad a földművelésre. A Szegedi Fémipari Vállalat és a Patyolat után új üzemek települnek ide. A leglátványosabb készülődésbe a Belkereskedelmi Szállítási Vállalat fogott: mintegy 48 millió forintos beruházással a Patyolat szomszédságában megkezdte uj komplex telepének kialakítását. A Csongrád megyei Tervező Vállalat tervei alapján a Fémmunkás Vállalat és a Csongrád megyei Építő Vállalat közreműködésével nagycsarnok, irodaház, valamint szociális létesítmény készül. A munka megkezdődött, a Fémmunkás Vállalat szakemberei már összeállították az alumínium könnyűszerkezetes csarnokot. A tervek szerint a komplex telepet 1973 végére adják át rendeltetésének. Ezzel kapcsolatban a BSZV szegedi kirendeltségén érdekes tervekről is beszámoltak: a vállalat tovább bővíti gépjárműparkját. A jelenlegi 55 gép- és 23 pótkocsi mellé újakat vásárolnák. Tovább bővítik a lakossági szolgáltató tevékenységet. így a boyszolgálatot. Mivel a komplex telepen jól felszerelt műhelyt is berendeznek — ennek lehetőséAcs S. Sándor felvételei Készülnek a gépalapok az új kovácsműhelyben geit kihasználva a lakosság részére is végeznek majd gépkocsijavítást. A másik fonógyári építkezésen a Szegedi Kéziszerszámgyár építő brigádja dolgozik. Munkája nyomán már tető alá került a gyár új kovácsműhelye, ahol a közeljövőben elhelyezik a zajos kovács- és présgépeket. A munka itt is jól halad, a brigád jelenleg már a gépek alapjait készíti. fl/lüszaki (együttműködés Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium megvizsgálta a nemzetközi építésügyi műszaki-tudományos együttműködés keletében kötött két- és sokoldalú ágazati, vállalati és intézeti megállapodásodat, munkaterveket. Megállapították: mintegy ezer témában folytatnák együttműködést más országokkal, nemzetközi szervezetekkel, kutatóintézetekkel és nagyvallalatokkal. Különösen széles körű a kapcsolat a KGSTországokkal. Szovjet lapok iiazáükban A Külügyminisztérium sajtófőosztályának meghívására március 1—10. között szovjet lapok főszerkesztőinek négytagú csoportja tartózkodott hazánkban, Izak Bagajevnek, a Szocialisztik Kazahsztán főszerkesztőjének vezetésével. A szovjet vendégek a magyar gazdasági és kulturális élét időszerű kérdéseivel ismerkedtek. A küldöttség tagjait fogadta dr. Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter, dr. Papp Lajos államtitkár, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elnöke, Roska István küljgvminiszter-helyettes és Pálos Tamás, az MSZMP KB agit. prop. osztályának helyettes vezetője. Mi okozta a rendkívüli telet? Meteorológiai furcsaságok és rekordok Egy héttel a meteorológiai tavasz kezdete után az Országos Meteorológiai Szolgálatnál elkészült a gyorsmérleg a télről, amely ugyancsak bővelkedett furcsaságokban. A tél már bemutatkozásakor rekordot döntött. December kezdetétől fogva olyan magas légnyomás nehezedett a Kárpát-medencére, amilyen a feljegyzések szerint csak 116 esztendővel ezelőtt, 1856-ban volt. Az év utolsó hónapja a továbbiakban sem fukarkodott meteorológiai különlegességgekkel. December 21-én ragyogó, verőfényes idő köszöntött hazánlíra, plusz 14 fokot mutatott a hőmérő. Az évszázad legmelegebb karácsonyát is az idén ünnepeltük. A hőmérséklet napi középértéke decemberben plusz 4,4 fok volt, januárban leszállt ugyan a szokásos 0.1 fokra, ám februárban újabb melegrekord született: a középhőmérséklet plusz 4,3 fok volt. Végeredményben idei telünk csaknem 3 teljes fokkal volt melegebb a százéves átlagnál. A hőmérsékleti adatokat tekintve teháf összezsugorodott a hideg évszak, hazánkban csak január 11 és február 5 között volt igazén télies az időjárás. Telünk másik jellemzője a hómentesség volt. A meteorológusok emlékeznek hómentes telekre, arra azonban, hogy az ősz hófergeteggel búcsúzik. a tél pedig szűkmarkúan bánik a hóval — a meteorológiai szolgálat történetében csak ezen a télen volt példa. Szokatlanul nagy az év csapadékadóssága: 1971. áprilisa óta a 100 éves átlaghoz képest 200 milliméter. A talaj víztárolása minimális, és hó hiányában az Alpokban meginduló olvadásra sem lehet számítani. Ám nemcsak a Kárpát-medencében, hanem Európa más részeiben sem fukarkodott meteorológiai rendellenességekkel a tél. Decemberben Európában mindöszsze a Szovjetunió déli részén és Törökországban volt hideg, januárban csak Magyarországon, végül februárban egész Európát elárasztotta a tavaszias, meleg idő. A legmelegebb városok — érdekes módon — Leningrád. Moszkva és Varsó voltak. A tél azonban nem adta fel összes hadállásait: az Egyesült Államokban és Kanadában rendkívüli hidegrekorddal és hófúvásokkal „köszörülte ki a csorbát". Végül is mi okozta a rendkívüli telet? A meteorológusok véleménye szerint feltehetően sajátos naptevékenység. A közhiedelem- j mel ellentétben a légkör j erős szennyeződése és a nuk- i leáris robbantások — bár j sok tekintetben helyrehoz- ! hatatlan károkat okoznak —, a légkör szinte felmérhetetlen tömegében és mozgásaiban nem okozhattak változást S

okáig tart elszívni egy cigarettut? Talán három percig, A nekikészülődéssel, a ceremóniával együtt néha ötig is. A szegedi gyárak udvarán, folyosóján minden órában látni buzgón dohányzó embereket, akik' napjában — ha lehet — akár tízszer is ezt csinálják. Egy kis lazítás nem árt — mondják, s otthagyva a satupadot, a varrógépet, félrehúzódnak trécselni, hancúrozni. S az irodában vajon szorosabb a fegyelem? Ugyan! Ez a kis szöszi nyilvántartó a körmét harapdálja, a másik csiklandós viccet mesél, a harmadik kislány meg olyan kacéran ásítozik a hivatal ajtajában, mint a clochemerle-i Judith Toumignon saját boltjuk küszöbén. Ki szól rájuk, hogy ejnye, ejnye? Alig akad valaki. Még csak az hiányzik! Az, érzékeny csellengők mélységesen felháborodnának, hogy kinek mi köze hozzá. Az ilyenek bizony gyakran támadnak rá .saját munkatársukra is, ha az belátásra inti őket: „Mi az, már a szocializmusban is hajcsárkodunk?" Ügy rááll némelyik ember szája a demagógiára, hogy a szerényebbek néha elszégyellik magukat, amiért szólni merészeltek. S ahol a fegyelmezetlenség szónokai képesek híveket toborozni maguk köré, ott előbb-utóbb visszavonul minden okos kezdeményezés, elnémul a csendes szavú jószándék és lelkiismeret. De valljuk be azt is, gyakran a körülmények miatt van így. A szervezetlenség teremt ilyen helyzeteket. Az emberek rendszerint természetesnek veszik, hogy a munkájukat el kell végezni, mihelyt azonban lehetőség adódik egy kis kikapcsolódásra, többen mindjárt kihasználják. Nem tudnám megmondani, Szegeden a 80 ezernyi foglalkoztatott közül hányan -•k intik valamiféle szerzett jognak például a munkaidő alatti totózást vagy meccsértékelést, de bizonyosan sok ezren viselkednek így. A napszámban dohányzókkal együtt lehetnek vagy húszezren? Vegyük csak nagyvonalúan a felét. Tízezer munkaviszonyban levő ember úgy elácsorog naponta 6—6 ezer órát, hogy észre se vesszük, vagyis szinte hebehurgyán fűrészeljük magunk alatt a fát. Ha az egyszerűség és a számítás kedvéért ruhagyári munkásoknak tekintenénk mind az ilyeneket, akkor Szegeden évenként mintegy 400 ezer férfiöltönnyel varrnának meg kevesebbet a lehetséges mennyiségnél. További számítgatás nélkül is könnyen belátható: ekkora lezserség tönkretenne egy kisebb fajta tőkésállamot, csak a mi szocialista vállalataink némelyike tesz úgy, mintha ez szóra se érdemes probléma lenne. De meddig bírjuk még? Ismerjük, nagyon jól ismerjük már a megoldás kulcsát, tudjuk, hogy a rengeteg veszteségidő megszüntetése végett magasabb színvonalú munkaszervezésre is szükség lenne, mégis alig észlelünk változást. Nem értünk hozzá? Akkor, ne szégyelljük, menjünk el például északi szomszédainkhoz, kérdezzük meg, ők hogyan csinálják. Az egyik szegedi gyárigazgató olyan üzemben járt Csehszlovákiában, ahol igen szigorú rendet tapasztalt; a munkás csak kijelölt időben hagyhatja ott a posztját egy-két percre, az étkezéssel sem csinálnak nagy íölhajtást, nagyon gyorsan lebonyolítják a folyosókon elhelyezett automaták segítségével. Szegedi gyárban dolgozó kommunisták vetették föl a napokban: úgy látják, hogy „a párt politikája Kelet felé néz, míg az ország gazdaságpolitikája kizárólag Nyugatot vizsgálja". Persze nem egészen így van ez (hiszen áruforgalmunk túlnyomó részét a Szovjetunióval bonyolítjuk le), de az úgynevezett Nyugat felé kacsingatás vádjára érdemes odafigyelni. Kell nekünk a nyugati piac? Föltétlenül. Tipikusan olyan ország vagyunk, amely rá van szorulva arra, hogy a lehető legelőnyösebben forgassa magát a nemzetközi kereskedelemben, illetve úgy adja el a magyar árukat, hogy ez az üzlet maximális hasznot hajtson népgazdaságunk- ' nak. Mindenki tudja, égető szükségünk van dollárra is, mert bizonyos nélkülözhetetlen berendezéseket Nyugaton csak „kemény valutáért" vásárolhatunk. Egyetértek a már említett szegedi gyárigazgatóval, aki büszkén említette, hogy ők 50—60 forintért tudnak „kitermelni" egy dollárt. Ez a mi viszonyaink között kétségkívül előnyösnek számít, csak arra kell vigyáznunk, nehogy túlságosan elragadjon bennünket a minden más szempontot kizáró merev közgazdasági szemlélet, s elfeledkezzünk alapvető kötelességeinkről. Ez pedig a belföldi fogyasztók szükségleteinek a kielégítése, illetve a szocialista partnereinkkel szemben vállalt kötelezettségeink teljesítése. Nem véletlenül tették ezt szóvá több üzemi partszervezetben: a kommunisták észrevették, hogy különféle okok miatt, főleg a mind nagyobb nyereségre apellálva, el-elkésünk a szállításokkal a rubelövezetbc, a belföldi fogyasztásra szánt termékek árát pedig emelni próbálják. Ilyenkor nagyon helyes a pártszervezet határozottsága. Lehet, hogy a megdrágított árucikk több nyereséget hozna a vállalatnak, de ez a 2500 forintos keresetű munkást sokkal súlyosabban érinti, mint az ötezer forint fizetésű osztályvezetőt. És ennél a pontnál már azon is érdemes elgondolkodni, nem kezd-e csakugyan elszakadni egyikmásik gazdasági vezető a beosztottjaitól. Alighanem Szegedre is érvényes a Május 1. Ruhagyár pártbizottsága titkárának a megállapítása: „A munkások nemcsak tudják, hogy mennyit keresnek például nálunk a vezetők, hanem igazságosnak is tartják a különbséget... De ezzel szemben a magasabb jövedelemmel rendelkezők már nem érzékelik eléggé a kisebb keresetűek gondjait." Abban egyetért nálunk' józan fölfogású munkás és felelős vezető egyaránt, hogy sürgősen csinálnunk kell valamit a hatékonyabb gazdálkodás érdekében. Nem mindegy azonban, hogyan oldjuk meg ezt a kérdést. A rendelkezésre álló munkaerő egyre szűkösebb, s ez a helyzet parancsolóan előírja: korszerűsíteni kell a gyártási folyamatot, az üzem- és munkaszervezést, valamint a szakmai továbbképzést. Két okból legalábbis halaszthatatlan ez a föladat Az egyik: a rohamosan növekvő igényeket különben nem leszünk képesek magas színvonalon kielégíteni. A másik: az a vállalat, amely nem gépesíti a nehéz, illetve a kedvezőtlen körülmények között végezhető fizikai munkát, előbb-utóbb megakad a termeléssel. Megakad, mert a dolgozók, érthetően, mindig inkább a kényelmesebb, könnyebb munkahelyek felé iparkodnak. Már szóltam róla, hogy leginkább o'f szokott kisebb lenni az egyéni teljesítmény, ahol rossz a szervezettség, tehát ahol különösebb bonyodalom nélkül lehet ténferegni. Csakhogy az élőmunka hatékony fölhasználásának megszervezésében még valóban hiányosak a tapasztalataink. Lázár György munkaügyi miniszter szépítgetés nélkül beszélt erről a Társadalmi Szemlében. S ha már ilyen a helyzet, akkor nyilván nemcsak a csehszlovák módszerek átvétele indokolt és időszerű, hanem bizonyos nyugati lehetőségek kihasználása is. A Szegedi Ruhagyár egyik vezetője zalaegerszegi példát emlegetett, amely szerinte rendkívüli jelentőségű, szinte páratlan dolognak látszik. Állítólag az ottani ruhagyár elfogadta egy svájci cég ajánlatát, amely úgy szól: megfelelő összegű fizetségért kidolgozzák a magyar gyár részére, hogyan kell a leggazdaságosabban foglalkoztatni a munkásgárdát, beosztani az időt, szállítani-mozgatni az anyagot, járatni a gépeket, égetni a villanyt és így tovább. S ami a lényeg: ha mindezt megfelelően hajtják végre, garantálják, hogy a termelékenység 30—40 százalékkal mindjárt megnövekszik, ellenkező esetben lemondanak a honoráriumról. Hát ez bizony úgy hangzik, mint a mesében. Csakugyan érdemes közelebbről megnézni, mennyi az igazság belőle, mert az ilyen példás szervezettség rengeteg hasznot hajtana a gyár dolgozóinak is. Gondoljuk csak el, ugyanazzal a berendezéssel, változatlan föltételekkel, a jelenlegi létszámmal — pusztán tökéletesebb fölméréssel — legalább egyharmaddal több terméket tudnak produkálni. I

gen ám. de! mi lesz. ha majd nálunk, Szegeden is ilyen tudományosan szervezik meg a munkát az üzemek többségében? Bár már itt tartanánk, de azt hiszem, ilyen „veszély" egyelőre nem fenyeget bennünket! Mégu jó arra gondolni, hogy akkor nem lesa lehetőség a kaszinózásra sem a műhelyekben, sem az irodákban. Magától értetődik, a munkás többet keres majd mint korábban, de vajon emiatt öröny mel üdvözli-e a rendcsinálást? Ki tudja előre? A megszokás nagyon nagy erő, nyilván nem lesz könnyű az átállás, igazodni az új körülményekhez. Sőt mi több, várható, hógy esetleg erősödik a panas? azokban a gyárakban, ahol a munkaidől csaknem teljesen ki kell használni. Nem baj. Az efféle „panaszokra" megfelelő ervekkel fognak majd válaszolni. A dolgozók többsége bizonyosan hamar megérti hogy az új helyzet, a magasabb fokú szervezettség jobban megfelel a szocializmus követelményeinek. F. NAGY ISTVÁN