Délmagyarország, 1972. március (62. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-11 / 60. szám

a SZOMBAT, 1972. MÁRCIUS M. Szegedi emlékek „Süvegelhetem az ismerősöket..." Mécs Károly még főiskolás korában megszerette a „nyári Szegedet", amikor a Szabadtéri Játékokon a Budai Nagy Antalban játszott Pár évre rá, 1981-ben megismerhette a „több évszakos Szegedet" is. Ekkor nevezték ki Szendrő Józsefet a színház főrendezőjévé, aki leszerződtette Papp Évát és Mécs Károlyt, mégpedig a Rómeó és Júlia ígéretével Az ígéret nem maradt teljesítetlen, a két tehetséges fiatal valóban Rómeó ós Júlia szerepében mutatkozhatott be közönségének. — Szendrő Józsi bácsi Kárnyai alatt nevelkedtünk az első esztendőben — mondja a ma ls változatlanul sudár és szőke Mécs Károly. — Legszebb emlékeim közé tartoznak a Józsi bácsival folytatott esti beszélgetések az elmaradhatatlan „plncehldeg fröccs" mellett. Szegeden kezdtem •1 igazán tanulni: a smlnkeléstől a szerepépítésig mindent az első években sajátít el a színész. Ezért is kap el Időről időre a honvágy Szeged után. De nemcsak ezért, talán azért is, mert a feleségem szegedi lány, s mert a társulat is kitűnő volt. Nagyon szerettük egymást, valamennyien, akik a színházhoz tartoztunk. Nem emlékszem olyan veszekedésre a két év alatt, ami haraggal végződött volna. Szeged az erős próbák évelt la jelenti Mécs Károlynak. Kiss Ferenc, akitől szintén nagyon sokat tanult, hihetetlenül erős próbákat tartott vele, s nemkülönben nehéz megmérettetés volt Versényl Ida rendezősége, aki mint egykori főiskolai tanára hallatlanul kritikus szemmel nézte minden megmozdulását — Amiért ma ls őszintén hálós vagyok! — fűzi hozzá a kitűnő színész. — A város egyébként nekem / második . szülővárosom, nem múlik el év, hogy többször ls vissza ne menjek platánfái alá, s el nem tudom mondani, milyen öröm, amikor kétlépésenként süvegelhetem az ismerősöket barátokat, viszontláthatom a kollégákat Shaw: Az ördög cimborája, Goethe Egmont, Capek Rabló című' darabja, a nagyszerű Ügynök halála, s a gyönyörűszép Éjjeli menedékhely előadás ragyogó alakításokra adott alkalmat. Mécs Károlyt azonban a film tette Igazán népszerűvé, a Noszty fiú esete Tóth Marival bemutatója után napi 330 levél volt az átlag, amit kapott, nem kis fáradságára a póstásnak. Szegedre főként a fényképkérő levelek voltak jellemzőek, ezek teljes kielégítése ls lehetetlen volt, mert többe került volna, mint amennyire Mécs Károly havi keresete rúgott. 1600 forintos fizetésből éppen elég nehéz feladat volt egy négyszáz forintos albérletet fizetni. — Mégis, ha Szegedről 'beszélünk, a kellemes emlékekről kell többet szólni, mert az a több. A legkellemesebbek közül is a legkellemesebb Kreiner Péter órásmester háza, ahová bármikor elmehettünk, éjfélkor és reggeli ötkor, s mindig Számíthattunk arra, hogy meleg ételt kapunk. A színház társulatának ők voltak az „otthon", s biztos kenyér és biztos barátság. Olyan barátság kötődött közöttünk, ami fennmarad, amíg ml. Szeged persze a sok-sok tájolást. ls jelenti, s ezzel együtt sok különös színházi ílményt. Mécs Károly szegedi színész korában bejárta Csongrád megye háromnegyed részét, felléptek Iskolában és tágas, szép kultúrotthonban, amilyen például a székkutasl. Itt esett meg, hogy az ördög cimboráját moher pulóverben játszotta. Annyira fázott, hogy különben nem tudott volna beszélni. Jelenleg a Thálla Színház tagja. A Ramayanában Ráma királyfit alakítja, aki jó a néphez, ragaszkodik a nemeshez és az Igazhoz, Illyés Gyula Bál a pusztán című darabjában viszont egy ellenszenves intézőt játszik. Érett jellemszínész, aki hamar rátalál a szerepre, hitelessé tudja tenni az ábrázott figurákat A pályája elején Szegeden töltött két év eredménye „benne van" ezekben az alakításaiban is. Gulay István Mire jó a művészet? Százmilliók kultúrára Női ruhák — nagyban A Moszkvai Szoljut Ruhagyár évente 900 000 nöl ruhát készít. Az idén felújították, kibővítették az üzem gépparkját. A műhelyben új, gépesített részlegeken a munkásnők jelzéseire automatikusan a dolgozó kezeügyébe helyezi a gép a szükséges anyagot. A szabást elektromos késsel végzik, egyszerre harminc ruha anyagát dolgozva fel. A szabást előre elkészített minták alapján végzik. A Szoljut-gyárban téli- és átmeneti kabátokat, eapronfelöltőket, jersey ruhákat, és hosszított fazonú kabátokat gyártanak. Egyszerre 130 ruhamodellt készítenek. Arra ls gondosan ügyelnek, hogy termékeik lépést tartsanak a divattal és megfeleljenek a* évszak követelményeinek. A gyárnak külön kísérleti műhelye van. A mérnökök, művészek és tervezők állandóan keresik az új megoldásokat. A vállalat kollektívája kitűnő minőségű termékeket gyárt, megbízhatóan dolgozik. A moszkvai gyár dolgozói tökéletesen elsajátították idén beállított gépeik kezelését, melyeket a KGST-program keretében Magyarországról, Csehszlovákiából és az NDK-ból kaptak. ÍAPN — KS) Miért adott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról éa két lábra állt? 1

„Mikor állítják végre • bíróság elé azokat, akik Ilyen filmeket csinálnak, és akik pénzt adnak rájuk?" A kérdés korántsem költői. Nagyonls valóságosan, indulatosan hangzott el egy ankéton, melynek témája a mai magyar filmművészet volt. S aki újságnál dolgozik, ráadásul a művészetekkel kapcsolatos cikkeket ír, havonta kap hasonló tartalmú leveleket S persze, . nemcsak a film témakörében, bár kétségtelen, hogy a filmgyártás, milliós tételei miatt, igen divatos céltábla lett. Nincs Ludas Matyi — és nincs kabarészám, ahol ne lövöldöznének szívesen a filmgyártás „szélbeszórt" forintjaira. Van, aki nem marad meg az Indulatos kérdéseknél, hanem javaslatokat is tesz. Például Ilyeneket: miért nem adják azt a sok milliót Inkább a nyugdíjasoknak? Vagy kórházépítésre? Ha azt a rengeteg fémet meg követ, amiből azokat a szörnyű, torz testű szobrokat csinálják, az idétlen talapzatukkal megtakarítanák, akkor nem lenne olyan nehéz , építőanyagot vásárolni. Tudják, kinek kellenek azok a bárgyú filmek, meg lyukas hasú, madárfejű asszonyszobrok? Csak azoknak, akik csinálják — mert így lesz autójuk, meg nyaraJójuk a Balaton melletti Az ilyen és az ehhez hasonló típusú kérdések elől az újságíró gyakran kitér, roszszabb esetben egy kézlegyintéssel elintézi azokat, mint a művészetek iránt érzéketlen emberek felszínes megnyilatkozásait. De vajon jogos ez? Semmibe vehetjük-e azok elégedetlenségét, akik kezük munkájával maguk is hozzájárulnak a sokat emlegetett, állítólag szélbeszórt milliók előteremtéséhez? I Valóban, ne beszéljünk mellé! Egy játékfilm előállítása' Magyarországon ma 4 —6—8 millió forintba kerül, de készült már 40 milliós film is. Ha aa országban bárki színházjegyet vásárol, akkor a jegy árához az állam 17—20—25 forintot ad hozzá (színháza válogatja a mértéket), hogy egyáltalán megtarthassák az előadást. Sok pénz ez, hiszen évente mintegy ötmillió a színházlátogató. A mozijegyekhez is mintegy 70 fillérrel járul hozzá a népgazdaság. Ha az országban bárhol állami építkezés folyik, akkor a költségek egy ezrelékét eleve képzőművészeti alkotásokra kötelesek fordítani a beruházók. (Törvény van rá.) Nos, ha valaki mindennek utána számol, akkor kiderül, hogy a vitás összeg valóban nem Jelentéktelen, sőt. Nagy a valószínűsége ugyan, hogy ha a nyugdíjak emelésére fordítanák, akkor egy-egy embernek igen kevés forint jutna, kórházakat se lehetne felépíteni belőle, de jó néhány kórházi férőhely bizonyára kitelne az összegből. És ez ls nagy szó. Hát akkor miért nem fordítjuk ezt a sok pénzt hasznos, kézzelfogható dolgokra? Íme, a kérdés most már a maga drámai egyszerűségében, életszerű keménységében. Egy biztos. Mindenkinek, aki becsületesen válaszolni próbál — akár úgy, hogy egyetért a kérdés feltevésével, akár úgy, hogy nem — előbb tisztáznia kell- mit ért a hasznos, a kézzelfogható kifejezés alatt? Mert ha különböző dolgokra gondolunk — miközben a hasznosságról beszélünk —, akkor nehéz igazságot tennünk ebben a vitában. — Minek ez a köntörfalazás? — hallom a kifakadást — Minek éz a mellébeszélés? Minden gyerek tudja, hogy számára mi a hasznos, miért ne tudná ugyanezt a felnőtt? Hasznos az, amitől jobban lehet élni, amitől többet lehet venni a piacon, amitől kényelmesebb az élet, többet pihenhetünk, többet szórakozhatunk, amitől kevesebbet kell kínlódni a hétköznapok szürke unalmával, a munka nyűgével. A hasznosságnak ez az értelmezése határozott életszemléletről tanúskodik, s ezt az életszemléletet bizony sokan vallják magukénak. Aki ezt érti a hasznosságon, az nem nagyon szereti a munkáját, inkább csak kenyérkereseti lehetőségnek tartja. Az evésen, pihenésen, öltözködésen kívül legfeljebb szórakozni kíván. S 1 ékeztet saját, nem épp szórakoztatónak ítélt életére. De hátha az emberi élet gazdagsága nemcsak ennyit jelent? Hátha a munkának lehet értelme, ml több, öröme?! Hátha az evésen, pihenésen, öltözködésen, kikapcsolódásón kívül — amelyek persze nagyon fontos alapdolgok — például gondolkodni is kell. Sőt, hátha a gondolkodás — különösebb közvetlen haszon nélkül is — adhat Örömet, esetleg az emberi élet legnagyobb örömeit nyújthatja? Aztán hátha a többi ember ls fontos rajtunk kívül, mert nélkülük mit sem érünk, s hátha kötelességeink vannak — éppen mert emberek vagyunk — a többiekkel szemben ls? Hátha az is szórakoztat, ha egy műalkotás segít megértetni velünk önmagunkat, s a többi embert? , Ha így gondolkozunk az életről, akkor a hasznosság alatt minden bizonnyal mást kell értenünk, mlnt az első felsorolásban találhatókat. Akkor hasznosnak, sőt nagyon is hasznosnak tarthatjuk a művészeteket Az olyan műalkotásokat is, amelyek talán nem sodró izgalmúak, de nagy mélységűek; nem látványosak, de sokértelműek; kevés a cselekmény bennük, de sok a gondolat, amit elindíthatnak; nincsenek romantikus hőseik, de elárulnak valamit a valóságról. Miért ad hát pénzt, gyakran nem is kevés pénzt, társadalmunk a művészetekre? Miért áldozott mindig is pénzt fáradtságot energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? Mindenki meggyőződhet talán a kérdések ilyen szigorú logikája, hogy a miértekre a válasz attól függ: ki mit vár az élettől. Eszerint tetszik hasznosnak, vagy haszontalannak a művészetekre költött pénz is. E kérdések azonban olyan szerteágazóak, hogy valójában minden részlet alapos választ kíván. Ebben a most induló sorozatban az itt sommázott gondolatok kibontásával szeretnénk részletesebb magyarázatot adni a címbeli kérdésre: Mire nem nehéz elképzelni, hogy jó, miért szükséges, sőt a szórakozás alatt olyasmit hasznos a művészet? ért, ami semmiben sem em- Bernáth László Furcsa vetélytárs A méltóságos úr láthatólag abba a lelkiállapotba került, mikor szívesen kívánkoznak ki valakiből bizalmas ügyek. Ha még biztattam is, nem csoda, hogy hamarosan birtokomba jutott tőle az alábbi történet. Szerepem és igyekvésem benne mindössze az, hogy hűen adjam itt közre. * — Tudja, kedves, fiatal barátom — kezdte —, bár nehéz elképzelni, de a mai elefántbika formámmal mégis merem állítani, hogy húszéves koromban olyan karcsú voltam, mint egy kisasszony, sőt olyan szép arcú, és szemérmes is. Akkoriban egy kultúrmérnök kisegítője voltam, másodmagammal. Faluztunk, határt mértünk. Az idő november végére járt, külső munkánkat befejeztük. Néhány napot még egy Csökönye nevű színtiszta magyar nagyközségben töltöttünk el, a hivatalos anyag feldolgozásával. Az elöljáróságtól kaptunk egy helyiséget a községházán, és azt rendezték be egyúttal szerény szállásunknak is. Pfersze a községbe vonulásunk idején a derék csökönyelek éppen a disznótorok kedves mulatozásainak gyűrkóztek neki. Egyik este meghívott bennünket egy ilyen nagyszabású házi ünnepségre a község legtehetősebb gazdája. Irtózatos lakomát kellett végigzabálnunk, és végignyakalnunk. A községbell első ragyásbanda húzta a köszöntőkhöz a tust, és aztán a recepicét a további vigadalomhoz. A társaságban több szemrevaló falusi hölgy ült. A bútorokat sarokba taszigálták és akinek kedve tartotta és ép keze-lába volt, nekivetkezett a hacacárénak. En, mint fiatal erő, persze alaposan munkába álltam. Megforgattam még a vén háziasszonyt is nagy buzgóságomban Eközben tűnt szemembe, hogy az egyik fiatal menyecske, mind között a legszebb, nem vesz részt a táncban. A férfiak közül egyik sem kéri fel őt. A tánc alatt kimegy, és gibicei a vén totyakos bácsik preferáncánál. Mi ez? Az egyik csökönyei gazda ezt a felvilágosítást adta erre nekem: — Fogadalma van a sz^p Évikének. Semmi szép szót nem hallgat meg férfitól, és nem táncol soha többé. Amerikás lett két éve az ura, odavárta őt is, de valami halálos szerencsétlenség érte. A szép Évi gyászt fogadott emiatt egész életére. Nézni sem tud egyik új kérőjére sem. Mert, hogy akad neki? Haj-haj, több az elégnél. Tudomásul vettem a .dolgot. De ami miatt tovább ls érdekelt, az volt, hogy a szép Évlke pillantását többször határozott és kitüntető nyájassággal éreztem magamon. Egyszer elmosolyodott, mikor összeplllantottunk. Erre fölkeltem és hozzámentem, hogy táncra kérjem. Szó nélkül beleegyezett. * A forduló után vettem észre, hogy a társaság általános feszült érdeklődése szegeződik rám. Ezúttal a községbeli segédjegyző magyarázta meg nekem, hogy a társaság figyelmének más oka ls van, mint az, hogy irigyelnek az Éviké kegyeiért — Nézzed, kedves barátom — adta felvilágosításait a segédjegyző —, nálunk, Csökönyén az az őszi divat, hogy férfiember szemet nem vethet egy idevalósi hölgyre,, amig a vetélytársát le nem ütötte. Évikének kérője a falu legveszedelmesebb verekedője: Som Bálint. Hát nem tudom, hogy az Évikével való csárdás nem kerül-e a bőrödbe. •— Én is ott leszek! — hencegtem. Másnap délután már csomagoltunk a hivatalban. Egy béres kopog ránk, és engem keres. De csakis négyszemközt óhajtja velem közölni küldetését. Hát félrevonulok vele, és akkor így kezdi: — Tisztelteti az ifjú urat Éviké ténsasszony, és nagyon szívesen látná ma estére nálunk egy kis friss disznótorosra. — Köszönöm! Elmegyek! — bólintok, és némi borravalóval útjára bocsátanám a küldöncét. De az áll és a kalapját forgatja zavartan, végre ezt böki ki: — Ne lessen... Izé... haragudni rám az ifjú úr... De én nem javallom, hogy hozzánk lessen jönni. Som Bálint, merthogy őt meg sem hívatta Éviké hozzánk, alkalmasint meglesi az ifjú urat elmenet és akkor jaj magának! ... Kicsikét megrezgett az inam. De épp azt lepleztem mérges rendreutasitással: — Tartsa meg, fiam, a tanácsait, isten áldja! * A disznótoron semmi nevezetes nem esett Évikével néhány ártatlan suttogást, egy-két kézszorítást, epekedő pillantást leszámítva, nem jutottam többre a hódításban. Ellenben izgatott vita kerekedett közöttünk távozásomkor. i Éviké úgy hitte, hogy vetélytársam okvetlen utamat keresztezi hazamenet. Hát a botrány kikerülése végett, büszkeségem félretevésével, arra vett rá, hogy a kertjükön át szökjem haza. * Mondom, hurcolkodtunk már a községből, és nekem nagy összegű hivatalos pénz volt a belső zsebemben. Biztonságosabbnak hittem, ha magamnál hordom, mintsem a hivatal rozoga íróasztalának fiókjában hagyjam. ' Hát mikor átugrottam a kertnek kerítésén, a nagy boríték, a hivatalos pénzzel, kiesett a zsebemből. Nem vettem észre hazafelé való vad iramodásom közben, csak pont a ház előtt. A remület megdermesztett. * Jó ideig tépelődtem: mit tegyek?-.. Van-e remény rá, hogyha visszafordulok, a sötét éjszakában megleljem valahol a borítékot a pénzzel? Tegyem-e ki tetejébe az életemet Som Bálint bosszújának? Tegyem-e ki Évikét a botránynak, adott szavamat megszegve? Viszont sikkasztásért elveszítsem az állásomat, becsületemet anélkül, hogy megkísérelném megkeresni az elvesztett pénzt? Hirtelen közeledő alak rezzentett fel töprengésemből. Som Bálint volt, a vetélytársam. Mindenre elszántan markoltam meg eléggé megbízható fegyveremet, egy drótszövéses 'bikacsököt. Am^é, legnagyobb meglepetésemre Som Bálint rám szólt: — Ne mozdulj, te pernahajder, mert akkor baj lesz. Ha egyszer szöksz előlem, nem piszkolom be veled a kezemet. Csak ezért jöttem utánad. Ne! Elém lökte a borítékot, a hivatalos pénzzel. — De hát igazán!... Maga!... — dadogtam. Som Bálint azonban megvetően legyintett, és így szólt: — Tán meglopnálak, rongyos?... Elhord innét az ördög, tudom ... Nincs több szavunk egymással... Azzal már fordult. Indult, és eltűnt a ház sarkánáL Soha visszásabb, megalázóbb lelkiállapotban ném leiedzettem, mint ahogy ottmaradtam jótehetetlen, bámulva. (1939) Tersánszky I. Jenő