Délmagyarország, 1972. február (62. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-13 / 37. szám

J VASÁRNAP, 1972. FEBRUÁR 13. m|a|g|a|z Zelk Zoltán EGY SZÁL INGBEN Egy szal ingben, mezítelen talppal, a tél göröngyös tócsáin át futott hozzám s behukva az ajtón, mellemre zuhant az a leány. Kuporogva megült a fotőjben — nem illett hozzá most semmi fény, nem illett a szép fiatal térdek sose szdnő nyári mosolya. Fölemelte lassiidan a csészét s félúton eltört a mozdulat — úgy bámult a kihűlő teába, mint kútba hajdan a kis cseléd. Apja voltam, bátyja, szeretője? mindenképpen rokona, hiszen a rémület vert tanyát szivében, s megőszült egy pillanat alatt. , Megnyugodva? Csak letörölt könnyel ment el aztán. Kucsma és kabát De én láttam, kusza, íehFr hajjal mezítelen fut az úton át! E

gy halott lakásában jártam. Hátrahagyott holmiját leltároztuk; elnyűtt, igénytelen bútorokat, kínos gonddal kezelt, szegényes, naftalinszagú ruhadarabokat, öreges ragaszkodással őrzött értéktelen tárgyakat. De elrejtett értékeket, tízezreket takarékbetétkönyveket is, amelyeket néhai tulajdonosuk ' precízen nylonzacskóba csomagolt. Ezekről tudtam, ő bízta rám a titkot hetekkel ezelőtt. Suttogva, a lépcsőházból beszűrődő zajokra figyelve mutatta meg a már-már nevetséges és képtelen rejtekhelyeket. — Itt lesznek, ha meghalok. — Folyton erre gondol. — Muszáj rá gondolni. — Mennyi ez? — Nyolcvanezer. — Miért nem költi magára? — Nem kell nekem semmi. A szekrényekből, az ágy alól, a kamra polcairól, a konyhának kinevezett sötét előtér minden kis zugából konzervek kerültek elő, százszámra. Egy részük már használhatatlan volt, a gyári jótállás évek óta?lejárt, némelyiket megette a rozsda, ragacsos, büdös lé szivárgott belőlük. Ezek voltak a legrégibbek, és rájuk rakva, szinte rétegekben a mind közelebbi időkből valók. — Az élet bizonytalan. Minden lehetőségre fel kell készülni. Ezt gyakran hajtogatta. — Háborúra gondol? — Nincs olyan rossz, amelynél rosszabb ne jöhetne. — Mégis, mire gondol? — Engem semmi sem érhet váratlanul... Art Ruchwald NEMZEDÉKI ELLENTÉT „De mondtam már, hogy a diákotthonban én soha sem takarítom a szobámat." „Természetesen nem takarítod, és én annak örillök is, mert az így megtakarított idot tudásod gyarapítására tudod fordítani. De itthon azért mégiscsak ezek az ősrégi beidegzett szokások uralkodnak a takarítást illetően. És mi nem is akarjuk ezeket félredobni. Jóllehet, hogy te csak ilyen rövidke vakációra érkeztél haza, mégis illő lenne alkalmazkodni az itthoni szokásokhoz. Nem gondolod?" „Te szent ég, mama. Te úgy bánsz velem, mint egy csecsszopóval?" . „Mi nem tartunk már téged gyereknek, de felnőttnek sem tarthatunk, különösen nem, ha ruhaneműidet így szétdobálod a padlón 1" „Nem is a ruhadarabjaimat dobáltam széjjel, csak a kabátot, amit tegnap vetettem le." „Ne haragudj a túlzásért. De mit keresnek az asztalodon méc mindig a mosatlan tányérok, az üres konzervesdobozok, a kiürített üdítöitalos-ü vegek? Csak nem valami tudományos gyűjteményt akarsz belőlük kiállítani „Mamp, te egyszerűen nem értesz meg minket, fiatalokat 1 A te nemzedékedbe azt nevelték bele, hogy össze kell takarítani a szobát. A mi generációnkat értelmesebb dolgok izgatják." „Apádnál és nálam senki sem tiszteli jobban a tudományt, mltudjuk a legjobban, hogy menynyibe kerül az nekünk. De azt képtelenek vagyunk felfogni, hogy ilyen rendetlenségben élve hogyan lehet szabadon gondolkodni?!" „Micso'da meggyőződés! Szívesebben látnál rendszeretőnek, mint szabadgondolkodónak?'* „Mi nem akarjuk befolyásolni szabad elveidet. De vedd figyelembe azt a tényt is, hogy már nem vagyunk tagjai a Kék Kereszt gyógyszövetségnek, és nincs protekciónk sem arra az esetre, ha valamiféle tífuszt összeszedünk." „Rendben, összetakarítom a szobám, ha annyira akarod. De ezzel együtt azt is tudomásodra hozom, hogy teljesen elrontottad a vakációmat." „És a mosogatásban' nem lennél szíves segíteni?" „Tányért mosni? Az korszerűtlen, azt a koleszban sem csinálja senki..." Fordította Sigér Imre Pintér Tamás HAGYATÉK Öcska papírbőröndökben, a polcok hátsó részén, eltorlaszolt sarkokban, papírzacskók hevertek, kristálycukorral és rizzsel töltve. Lehetett vagy negyvennegyven kiló, ha nem több. Kövérre hízott, riadt egerek rohantak szét, ahogy a csomagokért nyúlt az ember, a kirágott zacskókból a poros padlóra ömlött az egérpiszokkal keveredett 'rizs és cukor. Emlékszem, mindig ugyanabban a kifakult, agyonhordott melegítőben járt. Mogorva volt, és bizalmatlan, mint az idós, magányos férfiak általában. A kevesek közé tartoztam, akikkel szóba állt. Mert egykor a szomszédom volt, a ház tulajdonosa. A házé, amely valamikor a harmincas években vidám napokat láthatott. Földszintjén elegáns étterem volt, nehéz keményfa asztalokkal, drága Thonet-székekkel. Kint magas orgonasövénnyel szegélyezett kerthelyiség, amely fölé hatalmas, vörös csíkozású vászontetőt lehetett kifeszíteni. Távolabb, a forgalmas utcai fronton, külön álló épületben volt még egy olcsó kisvendéglő és tágas söntés is, a futóvendégek és a vékonypénzű kirándulók számára. A zenekar egy félkör alakú, nyitott erkélyen muzsikált, és az emeleten kártyaszobák várták a vendégeket. Kártyaszobák? Az igazsághoz tartozik, legalábbis a környékbeliek szerint, hogy ezeket a hangulatos, diszk- " rét kis helyiségeket időnként egészen más, Intimebb játékok céljára is kiadták, nevezetesen: alkalmi párocskáknak, egy-kéthárom órára. Minden bizonnyal nagyszerűen megfeleltek erre a célra is, arra is. Hogy aztán lakásnak nem voltak éppen a legideálisabbak, azt saját, keserves tapasztalataimból tudom. Laktam ott. A valamikori nyitott erkélyen most leginkább száradó ruhák lógnak, az étterem helyén ma is elég gyakran megfordulnak részegek, de rendszerint nem önszántukból: a kerületi rendőrkapitányság körzeti megbízottja székel itt. Az egykori borospincét a MÉH bérli, hordók nem, esetleg csak rozsdás, időrágta hordódongák találhatók benne, a volt vendéglőben, pedig a környék legnagyobb önkiszolgáló boltja van. A vállalatok épp úgy bért fizettek a tulajdonosnak, a helyiségekért, mint a négy ház- ' beli lakás bérlői. — Enyém, 'és mégsem az enyém... — mondogatta az öreg, míg élt. Én meg ezt mondtam neki: — Most élhetne. A bérekből legalább kétezer összejön havonta. Valamennyi nyugdíjat ls kap. Pénze van a takarékban. Mit akar? — Mindig beosztással éltünk, akármennyink is volt. Nem költöttünk semmi feleslegesre. Sem én, sem a bátyám. Nőtlene1' voltunk, kevéssel beértük. — Szeret utazni. Miért nen» utazik legalább? — A vilpg mindenütt egyforma ... S most nagyon nyomasztó érzés volt rakosgatni a tárgyakat. Az asztalon még ott állt az utolsó sovány reggeli maradéka: egy darab üres pirítós, fél citrom és csorba fajanszbögrében kevés kihűlt tea. Ezen a reggelen beszéltem vele utoljára. Rosszul érezte magát, mégis csak nehezen egyezett bele, hogy orvost hívjak. — Csak a pénz kell nekik! Segíteni nem tudnak... Tervszerűen, a hivatalos ügyben járók kegyetlen alaposságával vettük sorra a dolgait. Minden fiókot kihúztunk, minden zugba belenéztünk. A

szúette kétajtós szekrény aljából rendezett iratcso1 mók kerültek elő: telekkönyvi kivonatok, adóbefizetési nyugták, számlák, üzleti levelek, átvételi elismervények, igazolások, és egy internálást javaslat fotómásolata, amelyről többször is hallottam.' — A bátyám angolbarát volt. És ezt nem tartotta magában. Járt a szája. De az államosításkor jól jött a papír. Nem vették el a házat. — Később felajánlották, nem? — Ötvenegyben. Mert nagyqn szorították a prést. Magas volt az adó. Felajánlottuk a házat az államnak. Nem kellett..'. Leltároztunk a hideg szobában. — Egy darab átmeneti kabát, használt, kopott, százötven forint. — A tanács tisztviselője gyakorlottan, jól olvasható betűkkel írta a hagyaték darabjait az erre szolgáló nyomtatvány rovataiba. — ... Három lepedő, á húsz forint... Egy pár magasszárú cipő, negyven forint... Konyhai edények, takarók, használati tárgyak, ingek... A húsz forint... Vajorv gazdájuk életét mennyire becsülhette volna a leltározó?! Csendes mtca % Tovasz A

nemzedéki ellentétet önök csak akkor veszik észre, ha a fiuk vagy lányuk hazajön vakációra. Akkor döbbennek rá istenigazában, hogy mekkora űr tátong önök között. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket úton-útfélen lehetett hallani Amerikában a legutóbbi iskolai szünet idején. „Nancy, te már harmadik napja ittlRjn vagy. Miért nem takarftottad ki eddig egyszer sem a szobadat?" „De hisz a koleszban sem mi takarítjuk ki a szobánkat, Mainácska." '„Az nagyon jó, és én nagyon örülök neki, hogy a kollégiumban nem te tukarílod a szobádat, hogy te olyan kényelemben élsz. De most tudomásul kell venned, hogy itthon vagy, meg hogy apád és én igen szeretnénk, ha rendet teremtenél a szobádban." „Mit árt neked, hogy milyen rend van nálam? Különben is, ez gz én szobám." „Tudom, galambocskám, és ráadásul nekem ez nem is olyan lényeges. De apád igen elégedetlen. Ma reggel például azt mondta, hogy ba valaha ebben az országban katasztrófa lesz, akkor az a te szobádból fog kiindulni." „Mama, a te nemzedéked olyan dolgoknak tulajdonit különösen fontos jelentőséget, ami a mai világban teljesen lényegtelen. Tudod-e, hogy a mai tudományos kutatásokkal megfertőzik, beszennyezik a légkört, a tengereket?" „Apádat és engem ez is aggaszt. De most még ettől is jobban nyugtalaVu't bennünket a te szobád szennyezettsége."