Délmagyarország, 1972. február (62. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-13 / 37. szám

VASARNAP, 1972. FEBRUÁR 13. 3 Fatörzsek Madárcseresznyefák ZOMBORI LÁSZL0 MŰHELYÉBEN Akácz László . SZEGÉNY ICA Sajátos valóságrész élményeit festi Zombori László. Az Alföld végtelenbe vesző, paraszti arcokat és tenyereket kérgesitő és a munkás- és értelmiséglakta város különös, találkozási pontján' alakul ki az az emberi környezet, amely elsőként ösztönösen, ma pedig tudatosan és talán véglegesen mozgatja Zombori ecsetjét. Az oly sokszor és sokak által megénekelt külváros ez, a város széle, a város pereme. Ennek a tájnak kétarcúsága, az itt élő emberek kéléltűsége az alapélmények legmélyebbre nyúló gyökerei. Itt nem kalandozhat végtelenbe a szem, nem magányos tanyák jelentik az ember jelenlétét. Itt kerítések választják el az emberi hajlékokat, itt különleges tiszteletben nőnek a fák, ágaik közé vészik a napot, ide elér az üzemek és gyárak füstje, itt egymásra nyílnak az ablakok, egymás mellé szorultak az emberek, közösködnek gondjaikkal, örömeikkel. Azok az emberek, akik a gyárban ledolgozott munka után vállukra vették a kapát, kaszát, s a körtöltés mögötti tenyérnyi földeken éltették a végezhetetlen munkálkodást. — Élményeim, melyek indítóim voltak és táplálóim ma, nem éltek bennem mindig ilyen erősen, ilyen meghatározó indulattal. Csak az utóbbi években törtek elő talán már az ösztönökből. Dolgos délutánokra emlékezem, kukoricásokra és napraforgótöldekre, meleg és ismerős házacskákra, mohos kerítésekre, . fatörzskérgekre, repedt üvegű kis ablakokba, madárfészkekre. A kapcsolat a városszéllel, a szántók és gyárkémények találkozási pontjával ma is élő, elevenen ható. Zombori László ennek a kapcsolatnak nem a 'külsőségeiben feltárulkozó látványt festi, hanem ennek a tájnak mélységes embersége érdekli. A napsugaras kis házakban, a vállnyl ma-l gas kerítésekben, az átkarolható fatörzsekben, az emberszemablakokban a humanizált harmóniát, az emberléptékű világot keresi. Házak, házfalak, kapualjak, kerítések, fák — ezek Zombori festői témái. Egy szűk Sávnyl világrész, melyet reflektoroz. Ennek a tájnak mélységeit keresi, s ezen keresztül saját íestőiségének mélységeit is. — Én ilyen környezetben nőttem fel. E házakat nemcsak kívül Ismerem, nemcsak építését és szerkezetét, de ízeit, színeit, illatát és hangjait is tudom. Felszámolásuk nem fájdalom számomra, hanem ismeretük példa — az új környezetben is az ezekben megismert harmóniát kutatom. Zombori tájai műterme festőáll^nyón szültnek, mégis ezer szállal kötődnek ahhoz a mégérlelt valósághoz, melyekből táplálkoznak. Egy-egy ^akéreg, faldarab, falevélrészlet izgalmas színélménye megtermékenyíti fes% tői képzeletét, és ez képsorok folyamatában teljesedik ki. A természet legszebb színei — sárgák, barnák, tompazöldek — alkotják színvilágának gerincét. — Az elvontnak, az absztraktnak tűnő jelenségeket is a természet kínálja. Az absztrakciót addig érzem számomra hitelesnek, míg egyértelmű jelentést közvetítenek a nézőknek. A teljesen elvont képekkgl még nem találok kontaktust. A festészet ma már nem stíluskérdés. Éppen ezért nem a stílus izgat, hanem a kifejezés tisztaságára törekszem. A Fatörzsek tímű kepén egy nyárfa törzsének költőien megfestett részlete látható. Szinte nagyító alá tett kéregtanulmány. Tisztelgés a természet alkotása előtt. A Fészek című képen a fa már csak ürügy. A kép közepén elhelyezett függőleges tétele egyrészt választ a festmény horizontális síkjaira, másrészt ürügy a fészkében ülő madár megfestésére. A Madárcseresznyefák című festményén már szinte nem is fákat festett. A tépettség, a zaklatottség, a nyugtalanság, a fölsejlő remény, az erőgyűjtés és újbóli nekirugaszkodás naponta öldöklő harcáról szól. A konkrét itt jelképes értelmet nyer, általánosítható mondandót segít. Műtermének falán öreg falióra. Ez késztette arra, hogy az óra konkrét látványából kiindulva, az Idő problémájával is foglalkozzon. Több „órás"'képet festett, s szinte minden új alkotás az absztT rakció, az általánosság felé haladás újabb és újabb lépcsőfoka. Az óra látványában keresi az idő megfoghatatlan viszonylatait, emberre vonatkozó hatásait. Korunkban, a „gyorsuló idő" napjaiban egyik szorító, gondolkodásra és tettekre késztető motívum az idő. Az óra ennek jelképe. E jelkép felbontásával, majd új törvények szerint való szintézisével keresi Zombori László e különös jelenség kepi megfogalmazhatóságának lehetőségeit. A szorító, a rohanó, a folytonosan múló és meg-megálló idő képi kifejezésmódját. . TANDI LAJOS N

o öcsi; akár van öt perced, akár nincs, most szépen visszaragadsz erre az ülőkére, és végigfüleled, amit még föltálalok. Egy korsót? Jó, kaphatsz • még egy utolsóval. De most aztán csiba, és semmi tátogás! Szóval ott kézdtem, hogy a nyáron bifizettem egy jugó útra. Tudod, hogy nem szeretem az ilyen közös csámborgásokat, ahol mindennap kicentizik a reggeli szalámit, meg ahol szájat kell tátani minden toronyra, de hát különben annyi semmire sem jó lötyögéssel jár egy ilyen tengeri túra, hogy rászántam magam: 1 bandában utazom, majd eltelik az a tíz nap. Különben is, a víz a fontos! Meg Dubrovnik, azokkal a tányér színű kőházaival... Rosszabbat vártam, de végül is egészen jó társulat jött össze. Volt ugyan egy-két mozdonyfárusztó házaspár, aki lecsúzdézta a maga fél kiló húsos szalonnáját minden kosztolás után, de hát tulajdonképpen jót tettek az örökös bicskaemlegetéssel:, legalább tudott min szórakozni az értelmesebbje. Éppen az egyik ilyen puffancs anyus hozott össze Icuval, akiről mesélni akarok. Ez már odalent Dubrovnikban történt. Kint laktunk Lepadon — ez a kavicsos strand körül épült új negyed —, és ahol etettek bennünket, a fahazas kemping ebédlőjében, a későn Jövők repetát is kaplak. Hát ez a mázsás Mariska ügy fél három körül mindig odaküldte a pulthoz azt a másfél mázsás urát, hogy cvej perszón; aztán meg ő állt oda a tálaló szakács elé, hogy ejn porció és repeta ls blte. Mindjárt első nap így csinálták, és mindjárt a második nap egyszerre vettük észre, ahogy az asztal alatt szétkapargatják a kosztot. Én nem tudom miért, de ahogy a madonna a terítő alá nyúlt, összenéztünk Icuval, és amikor délután, fürdés közben odakiáltottam peki, hogy repeta bite, szép csendesen lefordult a gumimatracról, úgy nevetett. Attól kezdve együtt jártunk. Nem duruzsoltam neki, hogy így meg úgy, és még a sörszámlát is külön-külön fizettük, de hát ő is csak kifeküdt minden délelőtt arra a lapos kőre, és amikor én értem hamarabb oda, tudtam, hogy nem hiába várom. Így aztán gondolhatod, hogy milyen izés volt látni, ahogy avval a dagi bőröndjével kislattyog a Keletiből, meg hallani, ahogy visszaduruzsolja: most már nix repeta, és nix perszón ... Hát persze, hogy megírtam neki: azért eszünk mi még krumplit egymás tányérjából! ÉsN amikor végre Pestre küldtek, azonnal megceruzáztam, hogy a jővő pénteken délután ötkor az Erzsébet sörözŐDen. Tudod, hogy az ötvenhatbán megpattant keresztapámon kívül nemigen szoktam mástól levelet kapni, így aztán gondolhatod, hogy mekkorát néztem, amikor ezt a telebélyegzett izét a postás Feri indulása előtt a kezembe nyomta. Itt a cetli, amit lisztéit címemre irányítottak! Nem tudod elolvasni? Nekem is vagy két estémbe telt, amíg kibarkóbá^tam az egészet... No, füleld csak! Tisztelt Uram! Ez addig totál jó, mert a pincér Páli bácsin kívül még senki nem mondta nekem, hogy uram. És ami ezután jön, az se kutya! Nagyon kérem önt — mármint tisztelt uraságomat —, hogy levelem maradjon titokban. Egy agódó anya vagyok — egy gével —, aki szeretnék, őszinte felvilágosítást kapni gyermekeim odalent! viselkedéséről. Kisleányom mesélte, hogy akkor este ön egy külföldi férfi karjaiba kényszerítette őt — kényszerítettem? mondtam neki, hogy ha már annyira pislog rá az a svéd, hát egy fordulóra elmehet vele —, majd pedig mértéktelenül italoztatta. Mértéktelenül? Akkor már sajnos, csak nyalogattuk a pivókát, úgy összement a bukszánk. Meg hogy én, meg hogy ő, meg hogy ez, meg hogy az ... Persze, hogy azt gondoltam, amit te most: hogy vicc az egész! Hogy Icu valamelyik barátnőjével gépelte tele ezt a papírt, hogy majd, ha odafönt találkózunk, pukkadjunk egy jót. És most légy szíves legalább bokáig ledöbbenni, mint ahogy én ls ledöbbentem akkor. Az anyuka levelét tényleg az anyuka írta! Ülök az Erzsébetben, szeretgetem az ügyeletes korsót, amikor egy félórás késéssel beállít a kontyos. Kontyos? Mintha éppen akkor húzták volna kl a tus alól, olyan gyalult a haja, és a szemén is látszik, hogy legalább reggel óta zsebkendőzi. Na, mi a baj, kismadonná — kérdezem —, talán nagyon sokára jött meg a te legkedvesebb Fődezsőd? \ De ám semmi nyakba rózsám, hogy így meg úgy, annyi idő után. Aztán meg mondom, hogy jaj de jó kis vadmalac levelet írtál. Hát erre kezdett el bőgni, és erre mondta, hogy azt az izét nem ő, hanem a jó mamája... Mert neki fölollózzák minden levelét, és amit ő küld, azt is muszáj mindig megmutatni. És amikor a postás a bőrszatyrából kivette az enyémet, hát azonnal ment a házi magnó, hogy ki küldte, honnan küldte, és ml ez a levelezés egyáltalán. Aztán meg gyorsan a borítékba, amit itt szorongatok ... Beletölcséreztem két korsócskával szegény kis gyalultfejűbe, és amikor már látszott rajta, ő is úgy érzi: nem a festett fapadon nyomorgunlc, hanem arról a lapos szikláról lógatjuk a lábunkat, mondtam, hogy muzsikáljon már valamit a famíliájáról. Hát öcsi, ha én azt most mind elmikrofonoznám, amit akkor hallottam! Ha én azt most mind sorban katt-katt, amit akkor szegény Icu elmondott! Ez a levélollózás még csak zérus. De az, hogy tizenkilenc éves létére még a randevújára is elkísérgeti a mamája, már egy téboly. Ne huhogj, öcsikém! Tényleg van úgy, hogy csak szülői felügyelettel fiúkázhat. a Kismariska. Ilyenkor együtt indulnak el hazulról, az úton vagy tízszer körbe jár a tekercs, hogy ezt, meg azt, meg úgy meg így; és ha az ürgevlcs nem tetszik a túlsó oldalon sétáló mamának, akkor egy sasszé, két sasszé, majd a szöveg, hogy gyere indulunk haza Icukám. És hetenként ki kell szellőztetnie a selyemszalaggal összekötött stafírungját, és hiába hogy még senki nem morzsázta le az aborszát, minden hónapban ki kell mosnia őket, nehogy megsárguljanak . .. Szóval ahogy él, az egy téboly. Egy komplett téboly öcsákémJ Mikor mindezt elsorolta, én már a negyedik korsót csókolgattam és neki is csöpögni kezdett a második zsebkendője. Rendeltem neki egy kávét, persze úgy, hogy megöntöztük a koffeinjét egy fel rummal. Aztán megkérdeztem tőle: hogy az az út, hát arra hogy jöhetett el? Már a pohártöllögető mama is javában állítgatta a fülét, amikor aztán hüpp-hüpp, hogy neki évről évre semmi más, csak egyegy ilyen utazás az élete. Rakja a pénzt, túlórázik, csakhogy öszszeszaporodjon az az egy hétre, tíz napra való. Hónapról hónapra csak azt a pár napot várja; ezt tervezgeti, s azon izgul, hogy akad-e majd egy olyan barátnője, akivel esetleg a szokásosnál is nagyobb bümbölések után elengedik. Eddig négy országban járt. Ahogy elszövegelte, mindjárt először a krakkói úton rájött: milyen jó dolog is* amúgy, együtt vonatozni a maga fajtáival. Hogy azok a dumák, meg az a sok-sok eszetlenkedés! Meg persze, a Józsik, akik mindjárt az első este összelopkodtak minden hálóinget ... És, hogy hazaért, azt is meg kellett értenie, hogy az az iksz nap, tényleg csak iksz napig tart, mert amikor az egyik csoporttársa valami fénykép miatt elment hozzájuk, a mamája azzal fogadta: a mi családunkhoz csak vasárnap déleíőtt szokott jönni bejelentetlen látogató. Szóval érted! Azt viszont — hiába dagadt meg tőle a fülem vagy huszonötször — én nem értem, hogy ez a szitu tényleg annyira sakkmatt? Hogy tényleg csak évente egyszer kuncoghat a maga módján ez a kis szerencsétlen? Jó hogy mondtam ezt neki — jó, hogy rábukizott: így, pontosan így van. S jó, hogy most te ls azt kérdezed: éppen az én elsőosztályú főszemélyemnek kellett belebotlania ebbe a gyöngyömgyöngyvirágba? Éppen az én tányéromból hiányzott ez a kis zsemlegombóc? Ügy látszik, éppen nekem írta elő a nagy lista! S ha már előírta, hát miért pattognék el előle? Miért nem próbálnám meg itthon is legalább egy szűk hónapra kihúzni azt az aranyos kis kuc-muc nevetést? H

ogy ez .a pukkadt táska itt, a fogas alatt? így van öcsikém, tudatom veled tisztelettel, hogy felköltöztem a Kismariska mellé. Mert igaz, hogy az én nevem után gyorsan odamondják, hogy Jézusmária, de az is igaz, hogy hosszú fennállásom alatt én ennyi eszetlenséggel még nem találkoztam. És hát az is igaz, hogy a'pszichémet nem tupírozta fel még így senki! Tudod, ahogy lefordult a matracról, amikor azt mondtam neki, hogy repeta bite; meg amilyen gyalult volt a haja, ahogy az Erzsébetbe belépett... És hát — ez az egész! Üfey látszik, nekem most jött ki parancsba, hogy ne csak azt mondja egy szoknyásnak; zümmzümrn kismadár. Kacsingatsz, mi? No jó, hát akkor még egy ampullával! De gyorsan, mert a végén még a kaiaux-Jesz-a pénztánosoBv»~.