Délmagyarország, 1972. február (62. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-13 / 37. szám

* VASÁRNAP, 1972. FEBRUÁR 13. lekkel, amikor olyan valaki bukik le, akibe mar jóval ezelőtt, hogy úgy mondjam, bele volt táplálva a romlás lehetősége. Hozzányúlt a pénzhez, amit. rábíztak, manipulált az emberekkel, akik rá voltak bízva, visszaélt a hatalommal, ami rá volt bízva. Eleinte, mert kímélni akarták, szóltak neki, elbeszélgettek vele, ígérte a javulást, hogy soha többé, soha többé, de hát végül is nem tudott kibújni a bőréből. A jelleméből. De mire véglegesen kiderült róla, hogy tökéletesen elromlott, akkor már késő volt. Addigra már annyi, de annyi kárt okozott anyagiakban, erkölcsiekben. — Van ilyen is, elismerem. De én nem az eleve romlott jellemekre gondolok, akik csak az alkalmat várják, a társadalom által szinte felkínált lehetőséget, a kedvező körülményeket, hogy visszatartott harácsoló, hatalmaskodó, önző. ösztöneiket kiéljék, hanem ... — Hanem az olyan esetekre akar hivatkozni, amikor, ha még idejében szólnak, még megmenthető a megtévedt illető. Csakhogy ön is elkövetett egy logikai hibát. Mégpedig? — Sokan elkövetik. A körülményekre hivatkozott. Unom én már, őszintén megmondom, ha folyton a körülményekkel mente-, getnek elkövetett disznóságokat. Én erre azt mondom: hibázni, botlani, megbukni, elromlani magától is tud az ember. Azok a körülmények, amelyeket ön emleget, mindannyiónkat körijlvesznek. Hát akkor miért téveszt utat az egyik, s miért nem a másik? Elgondolkoztam. Aztán legyintettem. — A*z ön formulája elfogadhatatlan. ön eleve lemond az emberről. — Aki pedig, ugyebár, isten képmása. Nemes anyag. A teremtés koronája. Várjon, várjon a tiltakozással! Az én formulám igenis, még az ön ellentmondásait is megsemmisíti. Mert mit mondok én? Azt, hogy ha valaki nemes anyag, vagyis a jellem nem eleve romlándó, akkor meg tud állni. Tudja-e, hogy a nemesvérű lovak onnan ismerszenek meg, hogy a legvadabb vá»* is hirtelen meg tudnak állni? Erre mondom én, ha a jellem nemes anyagból van, ha hibázik is, nem romlik tovább. Csak a romlandó romlik. — Ügyes formula. A mélyén még vigasz is rejlik. Ember küzdj és bízva bízzál. Ha nagyon akarod, akár meg is javulhatsz. Sőt, fel is támadhatsz! — Ön persze túlságosan egyszerűsít. A további jobb megértés kedvéért engedje meg, hogy visszatérjünk oda, ahonnan kiindultunk. Az ön iménti beszélgetőpartnerére. — Nem érdemes — jegyeztem meg. — Visszatért ő maga. Csakugyan: újra itt van. Az ajtón belül megállt, szemmel láthatóan keresett valakit. El akartam fordítani a fejemet, de már késő volt. Észrevett^ Két kezét előrenyújtva sietett oda. Kissé imbolygott, de jobb tenyeremet határozottan lefejtette a borospohárról, megragadta, és rázla, rázta. , — Köszönöm, uram, hálásan köszönöm az imént hozzám intézett buzdító (és útmutató szavait. Egy életen át nem felejtem el, hogy ön segített felismerni a helyes utat. Amin haladnom k"'l. Köszönöm hasznos tanácsait. Érdemes volt önhöz bizalommal fordulnom. Fogalmam sem volt, •nelyik tanácsomra gondol. Arra. hogy menjen, vagy arra, hogy ne menjen. — Végül is?... — inkább r ' a hangsúlyban volt benne a kérdés. — Azt kérdi, uram, hogy mi történt? Tanácsa szerint odamentem. Még ott üldögélt az előcsarnokban. Eléje álltam, és amikor közelhajoltam hozzá, újra megérezte rajtam a borszagot, és újra akkora, de akkora pofont adott, hogy szikrázott tőle a szemem. Nos, uram, abban a pillanatban döntöttem. Én ilyen vérengző, sőt bestiális nővel nem kötöm össze az életemet. És most úgy érzem magam, mint a madár..., mit isznak az urak? N

em tudtuk lebeszélni — beállt a pénztár előtM sorban. Onnan kacsingatott vissza. Jó kedv sugárzott az arcáról. — Nos? — tette 'fel a kérdést a biológia tanára, ö is ravaszul sandított rám. — Most aztán..., érzi az elégtételt? Jó érzés? — Miféle elégtételt? — Hát hogy az ön álláspontja a helyes. Íme: tanácsokat adott egy dilemmával küzdő qmbernek, és rásegítette a helyes útra. — Gúnyolódik? Először is: nem az én tanácsaimat fogadta meg. Ö maga döntött így. Másodszor: nem vagyok benne biztos, hogy helyes útra tért. Nem tudóVn, nem lett volna-e üdvösebb, ha a menyasszony — nem vitás, csattanós — kritikájára hallgat — Na, de látja, arra sem hallgatott. Mit gondol, romlandó ez az ember? Szerintem igenis, minden ezen múlik. Ha romlandó, úgyis elromlik. Látja, hogy billeg azzal a három pohár borral? Ha nem romlandó, még helyreállíthatja az egyensúlvát Mégis nekem lenne igazam? Vagy nem? Mit gondol erről az újabb dilemmáról? / Nagy érdeklődéssel Figyeltük új ismerősünk útját. A pohárból ki-kilöttyent a bor, de azért bátran, bizakodón és ragyogó arccal közeledett felénk. Múló idő Mocsár Gábor PÉLDÁZAT A ROMLANDÓSÁGRÓL U

gy láttam, igen elmélyült eszmecserét folytatott azzal az illetővel. Közeli ismerős? — kezdte a beszélgetést a Boszorkányban a biológia tanára. amikor végre meg tudtam közelíteni az állópultnál. — Tévedés — feleltem —, az áz illető számomra teljesen ismeretlen, az eszmecsere pedig, amire ön célzott, egy abszolút zagyva és értelmetlenül hiábavaló szóváltás volt, most sem tudok magamhoz térni. — Nocsak, ez érdekes — nógatott a biológia tanára, rnine hozzákezdtem a különös és zavarbaejtő találkozás elmondásához. — Már amikor beléptem ebbe a helyiségbe, láthatólag kiszúrt magának. Nem vette le rólam a tekintetét, pedig elég bizonytalanul támaszkodott a pulthoz, ön is láthatta, hogy van benne egy pár löket. Hogy miért énbennem találta meg azt, akihez bizalommal fordulhat... — Éz érdekes. Én is szoktam így járni. Ha a feleségemnek egyegy ilyen furcsa találkozásról beszámolok, mindjárt kész az ítélettel. Persze, azt mondja, a rokonlclkek találkozása. Egyik szesztestvér persze, hogy bizalommal van a másikhoz... bocsánat, ezt természetesen ne vegye magara, a szokásos feleségi túlzás. Azt hiszem, említettem már önnek, hogy ha egyoldalú ítéletről van szó, a feleségek egészen egyszerűen utolérhetetlenek. Felülmúlhatatlanok. Kérem, folytassa. — Bizalmasan odalépett hozzám és rendkívül udvariasan, elevei- elnézést kérve a háborgatásért, arra kért, adjak neki tanácsot. Bizalma van hozzám. Kérdem: miről van szó? Arról, hogy elmenjen-e ő most. azonnal a moziba, a hatórás előadásra. Ránéztem az órámra, öt perc híja fi hatnak, hát mit mondjak neki? Azt mondtam, hogy szerintem még nyugodtan elmehet a hatórás előadásra, még a híradót is láthatja. — Egyenes, Jielyes és ember•eges tanács — szerintem. — Azám; csakhogy az én emberem azonnal hallatlan izgálomba jött, megragadta a galléromat, az arcomba hajolt és villogó szemekkel valósággal felelősségre vont, hogy miért adok én neki ilyen tanácsot. — Sajátságos. — Azt mondja: de uram, hogyan tanácsolhat nekem ilyet. Hiszen ott van az én — ha nem tudná — menyasszonyom. Ott vár engem! Akkor meg — vitatkoztam vele, én hülye — pláne ér-demes odamennie. — Ez is nagyon átgondolt és helyes válasz volt — szerintem. — Én is annak éreztem, csakhogy! — S mivel épp elérkezettnek véltem az időt, poharamat a pulthoz koppantottam, isten, isten. Ittunk, majd így folytattam: — Csakhogy az én partnerem erre még izgatottabb lett. Tekintetét belefúrta az én szemembe és szemrehányóan sziszegett a hangja. De uram — suttogta — hogyan mondhat nekem ilyet? Nincs öt percre, hogy találkoztam vele az utcán, és képzelje, a nyílt utcán adott nekem .egy akkora pofont ... és tudja-e, miért? Azért, mert én szerinte megint tökrészeg vagyok. Megint és tökrészeg! Hát mondja uram, ezek után elmenjek-é én oda a moziba a hatórás előadásra? — Magam is kíváncsi vagyok, mit tudott neki felelni. — Azt feleltem: így már egészen más a szitu. Én, ha magamból indulok ki, nem mennék el erre a hatórás előadásra. Márcsak a férfiúi önérzet is visszatartana ettől a megalkuvó lépéstől. — Brávó! öntudatos, igazi férfihoz illő válasz! — Ugye? És erre mi következett? Nem hiszi el! Valósággal mégcibálta a sálamat és csak úgy süvített belőle a felháborodás. Azt hörögte, valósággal hörögte, hogy azt mondja, miféle tanácsot adok én neki? Hiszen — mondta — maga nem ismeri az én drága kis menyasszonyomat! Hogy az mennyire szeret engem! Imád! Ott vár az most is éngem a mozi előcsarnokában. — Mire ön? — Mit mondhattam. Ráhagytam. Ha így látja a dolgot, akkor menjen el abba az átkozott moziba. ön szerint helyesen beszéltem? — Szerintem a tanács körültekintő volt, sőt mit több: bölcs! — Ugye! Csakhogy erre az én vitapartnerem ... nem részletezem. Már-már azt vártam, hogy lehülyéz. Azt mondja: köszönöm én az ilyen tanácsot. Hát hogy képzelem én. hogy ő majd hajlandó odaállítani a moziba, megalázkodni egy olyan menyasszony előtt, aki őt a nyílt utcán pofon verte. — Ezek után, amint megfigyeltem, az illető elköszönt öntől és eltávozott. .— Nem. Nem köszönt el. Köszönés nélkül távozott. Kiment az utcára. Sokáig topogott, hogy merre induljon el. Talán most is ődöng, tanácstalanul. Valahol a sötét estében. — Meglehet. No, isten, isten. — Elgondolkozva felhajtotta a borát, aztán odament.a pénztárhoz, kiváltotta az ujabb kétdecit és ahogy visszafelé jött, láttam felderülő arcán, hogy a jövés-menés nem volt üresjárat. . — Közben azon törtem a fejem, hogy vajon mi a logika ebben a látszólag logikátlan észjárásban? Mert hogy van benne logika, az nem kétséges. Csak fel kell fedezni. Na, nézze csak —. s mutatóujját figyelmeztetően feltartotta — azt hiszem, ebben az áldatlan eszmecserében, amit ön ezzel a gőzösfejű honpolgárral folytatott, egy hallatlanul érdekes dilemma, egy kardinális probléma magva rejtőzik. — Mi lenne az? — kérdeztem őszinte érdeklődéssel. — Arról van szó, hogy lehet-e, pontosabban szólva, érdemes-e a - saját megrögzött akaratuk és kialakult jellemük ellenére segíteni embertársainkat, hogy hagyjanak fel butaságaikkal, hibáikkal, és próbáljanak rendes úton járni? — Ez napnál világosabb, önnek nem lehetnek lelkifurdalá- • sai. Mindent megtett — de vajon helyesen cselekedett-e? Ezen az eseten elgondolkozva világosodott meg bennem, mennyire igaza volt annak az idős, sokat tapasztalt kollégámnak, aki. egy adott eset kapcsán — amit most nem akarok részletezni —, azt a tanácsot adta nekem, hogy ha valaki elkezd romlani, érti talán, mit akarok mondani, ha belülről, a jellemben mutatkozik a romlás, akkor — mondta az én öreg kollegám — ne figyelmeztesd. Ne i szólj neki. Ne akard visszatartani. — De hiszen — s ingerültségemben hirtelen felhajtottam a maradék boromat —, ez embertelen tanács. Antihumánus. Antiszociális — kiáltottam. — Csillapodjék, kérem. Mit gondol, az én öreg kollégám mivel indokolta ezt az ön által antihumánusnak jellemzett tanácsot? Azzal, hogy régi tapasztalat: ha jellemről van szó, csak a romlandó romlik meg. A nem romlandót épp az jellemzi, hogy nem romlik. Tévedhet, de romolhatatlan. Csak a romlandó romlik. Azt meg minek védeni a romlástól? A jó tanácsra úgyse hallgat. Egyszer úgyis végképp kiderül a romlottsága. Ez a sorsa. Hát akkor minél előbb derüljön csak ki! Ez szerintem, nálunk végeredményben öaetársadalmi érdek. — Hadd hulljon a férgese? Így gondolta az ön sokat tapasztalt tanácsadója? De viszont ki tudja tévedhetetlenül megítélni, ki férges, ki nem? És főképp: hogy valaki végképp menthetetlen? — Érdekes kérdés, ön nyilván szokott újságokat olvasni. Elég gyakran találkozhatott olyan eseBarokk torony Régi óra