Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-19 / 299. szám

VASÁRNAP, 1971. DECEMBER 19. / Bikácsy Gergely EBED DIPLOMATA MÓDRA B

oday belépett a bisztróba. Esős nap volt, a szél is fújt, minderiféle cserépdarabok potyogtak a tetőről, s Boday szenvedni akart. Az időjárás nem elégítette lei. valami belülről marta, és még többet követelt, még sokkal többet. A délelőttje eltelt valahogy, ailig gondolt valamire, s legfőképpen arra nem. hogy mi lesz délután. Meg este. meg másnap. Szóval nem szenvedett. „De most!" gondolta elégedetten. mikor belökte az a jtót. Ahova betért, abban a bisztróban kétszer kell sorbaállni, s Boday a sorbanállást viselte el a legnehezebben. Ezért ment be. Mozdulatlanul állt egy darabig, felvillant benne, hogy háromszor is sorbaállhat! Az ötlet eredetinek tűnt. és méltónak néhány perces ineditálásra. Először sorbaállna az ételkiadópultnál. s "közelről, hosz. szasan tanulmányozná az ételek nevét. A választékot. Aztán viszsza a pénztárhoz, g onnan megint s»z ételkiadó ... Hajlott arra. hogy kísérletet tegyen, de türelmetlenül felpillantott a falra. A választék innen is jól olvasható volt, s fgv most már nem érezte sportszerűnek, ha mégis sorba áll. Bólintott, és odalépett a pénztárhoz. Néhónv perc múlva rádöbbent. hogy a pénztártülkében nem ül senki Ez felélénkítette Visszament elözö helyére, és megint, rábámult a táblára. Ügy döntött mégsem brassóit fog enni. Jeladás volt az üres pénztár, vagv ha nem. ő jeladásnak tekinti, ezzel azzá is teszi, másszóval beavatkozik a bisztró életébe, és kfvülról értelmet visz egy esetleges, véletlenszerű és értelmetlen eseménvbe. „Mozduljon már!" Boday nem mozdult. Flekként nem hajlandó enni, ezzel elismerné vereségét. Flekken: az a vég. Családi asztaltól elzavart, vasárnapi ebédről lemaradt mindenhonnan elmart magánytól síró emberkék falatozzák a flekként esős deleken. Boday la magányos volt, de nem fírós, hanem büszke magánvos. Os-maeányos Lám. most. is bigv gyesztett a flekkenre. „Nem. itt még nem tartunk!" Lendületes mozgással beállt a másik pénztárablak előtt kanyargó sorba. ,-Egv diplomata sertésborda. »gv kenvér" — ígv szólt az ablaknál. „Egv diplomata. egv pék" — mondta unott hangon a pénztárosnő „Ez ló" — utjnnpo+t Bodav Egyre iobban szenvedett. Most kell ma'd Igazán koncentrálnia, jól sáfárkodni a kiküzdött, de nem igazán nagv szenvedéssel. Jól tudta, veszélyek fenyegetik. Ebéd után ö is, mint annyian, megelégedett, és gömbölyűpocakú. mint oraz.se bes nagyapja a századfordulóról ittfelejtett fényképalbumban .. . Meg aztán, hogv tartósítsa a szenvedést estig? Fal állt előtte.' melyet meg kellett másznia. Nem baj, az emberekben bíznia kell, s Boday tudta, hogy felebarátai nem hagyják cserben. Ette az ételt, száraz kenyérrel, piszíkos villával. Ráhunyorított a villa fogai közé száradt rizsszemre; „öt itt?" — kérdezte ironikusain Szerette a váratlan kérdéseket. Egyszercsak belebámultak a tányérjába. Ketten: egv sárga télikabátos, kis nyírott bajszú pofa Boday így képzelte a kisvárosi szabókat 1910 körül, s egy másik, akiről lerítt, hogy fodrász. Vagy ha nem, hát az akart lenni. — Bocsánat — mondta a sárga kabátos, és Boday keze ökölbeszorult, torka összeszűkült/ —, bocsánat, szabad megkérdezni, uram, mi a neve ennek a ... A többit nem hallotta, füle zúgott, vére lüktetett, sírni támadt kedve. Ott kell hagynia az ételt, nem ebédelhet ma sem, pedig annyira ízlett. — Diplomata sertésborda — mondta szárazon Azok ketten íél lépést hátrahúzódtak, s figyelmesen nézték Bodayt. Ö pedig mozdulatlan volt. kezében a villa, azon a diplomata egy darabja, meg a rizsszem. „Nem tudok enni tőlük" — gondolta. — Köszönjük, uram — mondta a sárga — Bocsánat, uram — mondta a borbély —, és jó? Bodav eltolta a tányért: — Jó. Aztán hallgatott, zajt csak belülről hallott. Nézte mereven a mocskos falat. „Jó étvágyat" — hirdette egv mókás mosolvú kukta, és kaktasapkájára mutatott. Boday ezt a plakátot nézte, amíg azok el nem mentek. Akkor nagyot szívott a levegőből. „Jöhet a madártej!" Tudta, hogv a madártejben tenyészik leggvorsaban a salmonella. „Salmonella. Salmonella. ha lányom lesz. így fogják nevezni" — mélázott. Megkapta a madártejet, hosszasan nézte, nem látott benne semmi gyanúsat. Ez bizalmatlanná tette Nem baj — vigasztalta magát, a mazsolát szerencsére kifelejtették Pedig hogy szeretem a mazsolát!" Agyát vérhullám öntötte el. mártogatni kezdte kiskanatát a tányérba. „Ize nincs" — mondta. Már majdnem megette, mikor azok ketten visszajöttek. — Szabad? — kérdezték. Boday tele szájjal hallgatott. „Idejöttetek a koszos diplomatátokkal? Ide, hozzám? Hát ennyire újak vagytok itt? Hát nem tudjátok, hát mégcsak nem is sejtitek? .. .** Azok meg kóstolgatják, s eszik a kezdők örömével. Az újdonság izgalmával És beszélgetnek is fölötte, halkan mint akik nem akarják hangos szóval megtörni a diplomata sertésborda körül lebegő hangulatot és mint akik nem akarják őt zavarni. Ez a dolog rettenetesen dühítette Bodayt. — Köszönjük, uram, nagyon ízletes volt — hallotta nem sokkal később. „ízletes volt!" —sír fel valami Bodayban. — Máskor is ezit fogjuk választani. Viszontlátásra. Elmentek. Boday maradt. „Van ilyen?" — gondolta. „Van" — felelt önmagának, tanárosan. Ám ekkor felkapta a fejét. — Két diplomata sertésbordát kérek — mondja egy hang a pénztárnál, s az ételpultnál már be is kiáltják a konyhába: „Még két diplomata!" Ez sok. Bodayt nyugodt, csendes délután várja az utcán. Elállt az esö. elállt a szél. ö úgy érzi, a nap első fele jól telt el, és megindul a folyam felé. A Dunának. Veress Miklót TÜNDÖKLŐ FOLYOK KISS ATTILA RAJZA Honnan s hová ezek a folyók melyeken még sohasem utaztam mert csak álmodtam a fűben gyíkot kergettem lábamra indázó gazban vizek hangokból és szemekből örvénylő csillagok és zajok ötelésnyi hidak szfvdobbanások a mélyben fölöttük zöldet vérző tulajok vannak folyók amelyeken még sohasem és tudom már sohasem mert mindig perc-utazás mert mindig türelmet tíirö türelem mert mindig papír és néma hajók a teleírt papirosból utaznak távoli arcom fele a fényképbe dermedt inost-ból mert mindig mint a bogár kapálózva és halálraváltan várni egy tündöklő folyóra ahol meg sohase jártam hol városok és tornyok a mélyben ismerősek mint nagy kiraka' honnan s hová sodorjatok fekszem hanyatt fekszem hanyatt mert ki innen el innen ezen a méretlen morajon át a parton túl bálványok állnak a kővé dermcdclt régi tanyák kütágas-kikölők fordulnak délibábbá a szikrázó égen holnemvolt folyó az alföldi tengerfenéken és én máris mint a halott faág-csontvázakkal keveredve úszom Magyarország lávából-hiilt közepedbe küszködöm gyerekkorom óta hogy eljussak végre szivedbe nem Dráván Rinyán Kaposon Tiszán egy folyón melyen még nem utaztam mert valahogy mindig máshol és másért bújóeska-vigaszban mert valahogy soha nincs idő csak villamosra és gyorsvonatra néhány könyvre szeretkezésre néhány tündöklő kirakatra nyakkendőre s hogy megtanuljon az arcom nyugodni komolyan s feledje el hogy ki lehet menni néha a partra cs nézni a medret ahol valaha hömpölygött a folyam Ö

téves lehettem, amikor életemben először utaztam vonaton. Nagymamához utaztunk, a szomszéd városkába. Apóm előre sietett, helyet keresett a homályos kupéban. Aztán visszajött értünk, a levegőbe kapott, úgy emelt át a magas lépcsőkön, meg a batyukon és kosarakon, amelyek eltorlaszolták a peront. Csodálatos hely volt ez a vonat. A széngáz savanykás szagával, sistergő gózfelhőkkel, falusi nénikékkel, nevetgélő diákokkal, a vonat mellett futó ezüst sínekkel, kiabálással. — Erre, erre... — mutatta édesapám, és félrehúzott egy ajtót. A fülkében egy férfi újságot olvasott, két termetes aszszonyság a padra terített asztalkendőn kolbászt és kenyeret szelt. Az ablaknál, a sarokban egy szürke felöltővel leborított valami vagv valaki mocorgott. — Ott a farkas — mondta édesapám anyámhoz fordulva. — Alszik. — Jó, — felelte anyám. — Hát akkor üljünk le. Megrettenve bámultam anyámra. Hogyhogy üljünk le? Hiszen most mondta apám, hogy a farkas ... Szüleimen azonban nyoma sem volt a rémületnek. Apám feltette a polcra a bőröndöt, a nagymamának szánt kosarat, amelyet reggel borral, süteménnyel, gyümölccsel töltöttünk meg. Rólam levették a kabátot, hagyták, hogy a fülke túlsó ablakához hűzódiam. és mit sem törődve szepegő félelmemmel — anyám elővette a könyvét, apám az újságját, és engem sorsomra hagytak. A farkas pedig aludt. Néha horkant egvet, ilyenkor megrebbent feje fölött a kabát. Máskor előnyújtotta hosszú lábát. A lábán valóságos fekete cipő volt, de ez persze nem tette kevésbé félelmpssé. Minden valamire való cverek todia. hoív a farkas liszttel szokta bekenni a mellső lóhát, hogy becsapia a kecskegidát. cinőt húz és elváltoztatja a hanelát. amikor Piroskát akarja felfalni. Bejött a kalauz, kérte az új felszállók jegyeit, apámmal barátságosan üdvözölték egymást, majd a farkas felé bökött: — Hadd aludjon. — Persze — mondta apám. Persze — nyugodtam meg én is. Hát persze. A farkas most alszik. Nem szabad hangosan beszélni, nem szabad sokat mocorogni, nehogy ... Jaj. A kabát most félelmesen mozogni' kezdett, a farkas szuszogott, morgott, cipőbe bújtatott szőrös lábát előrehátra csúsztatta a padlón. Aztán megint elcsitult, békésen hortyogott tovább. Szerencsénk volt, nem érezte meg az emberszagot. — Kérsz almásrétest? — kérdezte édesanyám. Csak némán ráztam a fejemet. Nem kérek, dehogyis kérek. — Mindig ilyen jó ez a kislány? — érdeklődött csodálkozva az egyik asszonyság. — Talán beteg — tódította a másik. — Dehogyis. Csak először utazik vonaton. Meg van illetődve — így édesapám. Istenem, istenem, miért beszélnek olyan hangosan ? — akadozott a lélegzetem. Nem látják az út mentén húzódó sötét erdőket? A piros cseréptetőket kivillanni a fák közül? Valamelyikben ott lakik ez a farkas, mielőtt leszáll, felébred, ha felébred, szőröstőlbőröstől bekap minket. Ha volna valami varázsszerünk. Ha kővé lehetne változtatni a gonosz farkast. Vagy önmagunkat láthatatlanná. Ha iönne egy jóságos tündér, aki azt mondia, jótett helyébe jót várj. Ha jönne a mesebeli vadász, vagy legalább egy tündérkirályfi ... A vonat zakatolva nyelte az utat. Erdők, patakok, sorompók, falvak, felhők szaladtak visszafelé, és a farkas még mindig aludt. Egy-egy állomásnál vészesen horkant. — A következő állomásnál leszállunk, készülj — mondta édesapám. Megint levették a bőröndöt, a kosarat, a kabátomat, még piros sapkát is nyomtak a fejembe. Igazán olyan voltam, rrtint a mesebeli Piroska, csak az hiányzott, hogy a farkas megegyen. Még mindig nem mertem elmoccanni a sarokból, megbabonázva néztem a farkast. Tudtam, hogy komiszság, amit kívánok, de szívből óhajtottam, hogy még egy kicsit aludjon, még legalább egy negyed órát, legalább addig aludjon, amíg mi leszállunk. Egye meg helyettünk a barátságos néniket és az újságot olvasó, idegen bácsit ... A vonat sípolva megállt. — Te. én felkeltem a farkast — mondta apám. — Erdőbényén neki is le kell szállnia ... — Ne... apu ... ne keltsd fel — kiáltottam magamon kívül. — Igaza van a gyereknek — mondta anyám. — Majd a kalauz. Másnap nagymama üres teára és ricinusra fogott, mert szerinte csakis elrontott gyomrom okozhatta, hogy egész éjjel fogcsikorgatva ordítoztam, hogy a kalauz bácsit se egye meg a farkas... Már a vonaton is olyan szótlan volt, még almásrétest sem akart — mondta apám. — Ja, Igen, nem is, meséltem, mama. Egy kupiéba utaztunk a Farkas Jenővel, tudod, most nevezték ki Erdőbényére...