Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-19 / 299. szám

3 vasarnap, t97i. nrcrMnrn t«. Szakonyi Károly NEHÉZ E

va kérte, hogy menjen fel vele az intézetbe és vórja meg a folyosón. De 6 nem ment. Inkább itt állt a sarkon és járkált le-fel a járdaszélen. Nem szerette a kórházi meg az orvosi dolgokat. Kezét a ballonzsebbe dugta és magasra húzta a sálat a nyakán. Szájából lógott a cigaretta. A szél szította a parazsát; amint lefelé haladt a járdán, szembefújt a szél és a cigaretta pernyéit elhordta a füle mellett. Néhuny fa is állt az utcában, négyszögű homokágyban és ezekről piros szélű levélkéket szaggatott a szel. Zörögve gurultak a laba körül. Aztán Éva hirtelen belékarolt: — Soká jöttem? — Már fázott. Nem szeretett várni. — Soká jöttem, kedves? — hallotta. — Na, mi van? — Eldobta a cigarettát és átfogja a lány vállat. A csikk a szélben szikrázva szaladt a fal töve felé. — Van... — mondta Éva. — Most már biztos! Hirtelen nagyon csendesek lettek, csak lépdeltek egymás mellett, egymásba fogódzva, a fiú lógó fejjel, szélfújta barna hajjal és arcán néhány friss ránccal, a lány félénken. Izgatottan, fel-felpillantva, s ahogy hallgatott, a szájával kicsit csücsörített, mint akibe belefojtották a szót. Az esti fuvallat utánuk futtatott néhány kunkorodott, zörgö levelet. Befordultak a sarkon: erre már égett néhány színes neoncső a kirakatok fölött; tekert betűk és formák; trolibuszok surrantak el mellettük az úttesten, ringó testtel, mint szelíd hájas állatok. A fiú hosszúkat lépett és lassúkat, a lány apró kopogó tipegéssel követte. Éva a vállát átfogó kéz után nyúlt, oldalt fordította a fejét és pici meleg csókot nyomott a vaskos, rövid körmű ujjakru. Aztán ránézett a fiúra szelíd őzszemekkel, kicsit hunyorított is, mint máskor pajkos kedvében, de a fiú rá se hederített, csak a cipője előtt figyelte az uteaköveket. Erre a lány is megharagudott, vagy legalábbis elmúlt a kedve, abbahagyta a szelíd nézést, a csókokat, és a kirakatokat meg az embereket kezdte figyelni. — Hm? — mondta egyszercsak. s alulról megint a fiúra tekintett. — Tessék? — ocsúdott az mély, idegen hangon. — Nem szóltál? — Nem. Éva vállat rántott és egészen lelassított. — Na — mondta a fiú. — Utálom a hallgatást — fakadt ki Éva. — Hallod? Gyűlölöm, amikor így jössz mellettem, némán lógatod a fejed, és nem tudom, mi van benned. Hallod? Nem tudom, mi van benned, csak hallgatsz és bámulsz! Ideges vagy — mondta színtelen hangon a fiú. — Mert ingerelsz! Ezzel a makacs hallgatással ingerelsz! Azt akarta mondani, hogy marha hallgatással ... Durván akarta mondani. De idejében kijavította. S belül megijedt: már ilyet tudok mondani neki?! Mentek tovább ugyanúgy: a fiú lógó fejjel, a lány sértődötten. — Eva — szólt egyszercsak a fiú. — Ne veszekedjünk. Mi a csudának még veszekedni is? — Hát jó... — mosolyodott el a lány. De a fiu komor maradt. Kicsit sápadt is volt. És fújt a szél, s attól cseppecskét fázott. — Nézd, kedves, ez nagyon nagy gond. örült nagy gond. — Majd áthidaljuk. — Ne légy ennyire felületes. — Elvégre az enyém. — És az enyém. Az én kötelességem. hogy megmondjam: ne legyen. Ere még nem gondoltál? — Erre... nem! Kiértek a sarokra. Itt már villamosok is mentek, nagy robajjal zörögtek a rozzant macskakövek közé épített síneken. S autó is járt itt, sok, a zajtalan trolibuszok helyett. Alig lehetett érteni egy-egy szót. — Pedig gondolnunk kell — mondta a fiú és elővett egy cigarettát a bal zsebéből. A jobból gyufát kotort elő és hátat fordítva a szélnek rágyújtott. — Erre gondolnunk kell, kedves — mondta, amint kifújta a füstöt. A füst a szótagok szerint pöfögött ki a hűvös szélbe. Éva előrebámult a szines utcába es nagyokat lélegzett Andrisnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. — Észnél kell lennünk, kedves. — Ne mondd, hogy kedves! Rettenetes, hogy mindig azt mondod: kedves. Mint egy jóisten! — De... — azt akarta mondani, hogy kedves. Nyelt egyet. — Ideges vagy. Ne mondta az orvos, hogy ideges vagy? No, hisz' ez vele jár. Egy Közért előtt mentek el, s a bolt zöld neonja megfestette a lany arcát. Mintha fuldokolt volna. — Az lehetetlen. — Mi? Hogy ideges vagy? — Elvenni.... az lehetetlen. Én akarok gyereket! Ha nem is most, ha nem jókor jön is, akarok! Tudod, hogy járt a nagynéném? Elvették tőle az elsőt. Fiatal házasok voltak, szégyellték volna. Mindjárt az első évben ... Aztán többet: soha! Annyit nyavalygott gyerekért, én láttam. Mindig az öcsémet vagy engemet akart örökbe fogadni. — Ezer közül egy. Vagy még kevesebb... — Andris igyekezett megfogni a lány vállát, de Eva lerázta magáról. — Megölnéd? Mi? Megölnéd a gyerekedet? Fintort vágott, nem válaszolt: — Anyatigris — gondolta. — Es az esküvő? — tette hozzá nagyot szippantva, s orrán-száján bőségesen eresztette a füstöt. — Megesküszünk! — S mit szól a rokonság? Éva megállt, ráncolta a homlokát. Sápadt, vértelen ajka kicsit reszketett. — Te, hát most jössz elő a kispolgári félelmeiddel? Mit érdekel engem a rokonság" Talán a rokonságnak fogok élni? Talán a mi dolgunk mellékes, és csak az a fontos, hogy tetsszünk a tántikának?! Frászt, kisfiam! — Nadehát gyerekkel... Egy férfi rájuk nézett, pár lépésről ismét visszafordult. András belekarolt a lányba: — Gyere, nem szeretem, ha mások is hallják. Gyere, üljünk be egy eszpresszóba. — Nincs kedvem. S különben is, hánytat a dohányfüst! Andris eldobta a cigarettát és kétségbeesett mozdulattal tette zsebre a kezét. — Aztán meg — szólt kicsit félszegen — lakás sincs... Honnan veszel lakást? Én nem dobhatom ki Lalit... Nem kereshet másik szobát... Különben sem kap háromszázért olyat, amilyen a mienk. Háromszázért ki engedné meg neki, hogy a konyhát, meg a fürdőszobát is használja? S csak kilencszázat keres. Élni is kell. Nem dobhatom ki... Igyekezett utolérni a lányt. Néha nagyon hangosan zörgött el a villamos, az úttest közepén. Már sötét volt, csak a kirakatokvilágítottak. A szél rángatta az ívlámpák huzalját: imbolyogtak az árnyak. — Meg ki se menne — fűzte tovább András. — Mért menne ki? Nem köteles. Háromszázért nem kap ilyen albérletet, ötért kap. Vagy hatért... Éva csak hallgatott makacsul, Andris meg igyekezett belékarolni. A lány hagyta. — Különben is... A néni nem is venne oda házaspárt! Pláne, ha meglátná a hasadat. Egyáltalán: ki vesz fel gyerekes házaspárt albérletbe? Senki. Olvasod az újságokat? Gyerektelen házaspár... az igen, az még elmegy. De gyerekkel? Pláne csecsemővel?!... Ferenc CSILLAGJÓS Egy csősz áll kunyhója szájában, csillagot, csillagra számlálva. Messzi mind. de fényük ideér, s itt cincog az egy csősz tenyerén. Forgatja fejében a messzit. — s lassan a csillagig növekszik. Figyelte Éva arcát, de az nem szólt. Nézett előre, rágcsálta a szájaszélét, s ment mellette, mint egy bábu. — Es hozzátok se..., oda se mehetünk — magyarázta tovább. — Vagy odavenne a nagynénéd? Szoba-konyhás lakásba? Mi? Hm? Na, megkukultál? — Nem. — Nem venne, mi? Hát persze, hogy nem. Pláne gyerekkel... — Nem venne. — És hol kapsz lakást? Hol kapsz az eljövendő tíz évben lakást? Sehol. Sehol, öregem. Arra várhatsz... Há?! Ketten meg csak találunk valami szobát. Elég drágát, persze, de hát ketten leszünk. Hanem a gyerekkel ... lehetetlen ... Éva megállt, nekidőlt egy hirdetőoszlopnak. A bal öklét kivette a zsebéből és elkezdte vele dörzsölni a homlokát. — Nem akarom ... Szeretném! Nem érted? Ügy szeretném! — Ne csacsiskodj! — odaállt eléje, mert már nézték őket néhányan, hogy mi van a nővel. — Rosszul van? — kérdezte egy nénike. — Nem, köszönöm. Gyere, drágám, mert csődület lesz. Ismered az embereket. Éva belekarolt és továbbmentek. — Muszáj — mondta halkan a fiú. — Muszáj!... Éva megrázta a fejét, sírva és sápadtan. Nagyon fájt neki, amit Andris mondott. Sírt, hangtalanul, mert már megértett mindent. — Tudom, hogy most haragszol rám, és azt is tudom, hogy megvetsz — mondta a fiú. — Pedig szeretlek. Nagyon. És csak jót akarok. Hidd el, muszáj... Éva vállát rázta a sírás, belecsimpaszkodott Andrisba. — A fiad... — Tudom. — Megölöd. — Tudom. — És nem izgat? — Izgat, de mit csináljak? Muszáj ... Te is tudod, hogy muszáj ! — .Most egymáshoz értek, és összezárták a felső karjukat A szél csomókba kócolta a hajukat, friss, erős levegő volt. Éva nagyot lélegzett: — Szegény kicsim. — Majd egyszer.;: — De a nagynénikém ;;; — Butaság. Butaság, Íja mondom. Csendben kerülgették az embereket. Az úttest közepén nagy robajjal mentek a villamosok. — ötszáz — mondta Andris. — Azt hiszem, ötszáz forint — Rengeteg. — De nincs cécó, igazolások, kérvény... A doktor befektet a kórházba két napra és minden rendben lesz. Majd meglátod. — Félek — szólt Éva, s megborzongott. — Hazakísérlek — mondta a fiú. — Ideje. Tíz óra. V

illamosra szálltak és megáltak a peronon. Ahogy rázott a kocsi, Éva lassan megfogta a hasát. Aztán megkereste Andris tenyerét és azt is a hasához szorította. — Itt lehet. Mit gondolsz: fiú, vagy lány? Hathetes... Andris jegyért nyúlt a zsebébe. Aztán picit rámosolyodott Évára. — Talán fiú. De Éva komoly lett és erre ő is elhagyta a mosolygást. — De Q.z is lehet, hogy lány — mondta halkan. EVŐÜNNEPEK Az év végén gyermekben, felnőttben egyaránt valamilyen ünnepi hangulat támad, hiszen közeleg a karácsony, a szilveszter, a családi ünnepek sorozata. Amikor a családanyák szorgos bevásárlás után konyhaművészetük színét-javat teszik az asztalra, azért teszik, hogy emeljék az ünnep fényét, bizonyítsák a családdal szembeni szeretetüket Ha a család egészségével törődő orvos ennek az örömteli készülődésnek kellős közepén szavát hallatja, azért teszi, hogy a ió közérzetet, a csalad békéjét fokozza — azzal is, ha közben mértékletességre int Az természetes, ha az ételek száma több és elkészítesmódja ünnepnapokon elüt a hétköznapitól. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy miként válogassuk össze az étrendet. Nehogy különösen a gyermekek és az idősek —, az ünnepi ebédtől elrontsák a gyomrukat Sajnos éppen nagy ünnepeken, falun a körzeti orvosoknak, városban a mentőkne-k sok a dolguk. Pedig ők is szeretnék családi körben tölteni az ünnepet A beteget is, de méginkább hozzátartozóját érdemes figyelmeztetni arra, hogy az ünnepi hangulat sem menti fel az embert az étrend kötelező törvényei alól. Ha az epekövesek engednek a kísértésnek és jó zsíros disznótorost vagy töltöttkáposztát fogyasztanak, rendszerint olyan görccsel fejeződik be az ünnep, ami rányomja a bélyegét az egész család hangulatara. A cukorbeteg sem jár különösen jól. ha tortával és süteménnyel ünnepel. Különleges csoportot képeznek a kórházban fekvő betegek. Minden évben minden tilalom ellenére akadnak „jószívű" hozzátartozók, akik tiltott ételeket csempésznek a kórtermekbe Ha azután a beteg állapotában rosszabbodás következik be, rendszerint azzal védekeznek, hogy csak örömet akartak szerezni a betegnek Az ilyen „jószándék:> sajnos a betegeknek sok-sok szenvedésébe. sőt nemritkán életébe kerülhet. Ünnepi asztalaink egyik kedvenc tésztája a mákosdiós-tekercs, népies nevén: a „beigli". Aki megkóstolta már tudja, hogy ezek a zamatos, jóízű édestészták nagyon jólesnek a garatnak és ha a tálban kisértenek, még a teljes jóllakottság állapotában is hajlamosak vagyunk két-három szeletet megenni belőle. Az eredménynek egyáltalán nem kell gyomorrontásban megnyilvánulnia. A rómaiak pávatollára sincs szükségünk, hogy gyomrunkat kiürítve újabb garatcsiklandó falatot nyelhessünk. A beigli és társai a háziasszonyi süteménykészítési szenvedély megannyi hőskölteménye hajlamosít elhízásra. Ettől 30—35 éves korig nem kell ugyan tartani, de attól felfelé, ha a mérleg nyelvére gondolunk, az őv vagy a nadrágszíj körfogatát is ellenőrizzük, s képesek leszünk arra, hogy bőséges eoéd befejezéseképpen egyetlen szelet süteménnyel is megelégedjünk. Dr. SZENDÉI AdAM