Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-19 / 299. szám

VASARNAP, 1971. DECEMBER 19. DM miaigialz Bényi László Tollrajz KÖLTOORSZÁG VESZÉLYEI K edves K. B.! őszintén rös­tellem, csak most válaszo­lok leveledre. Most. hóna­pok után, és így. nyilvánosan, pedig Te zárt borítékú véleményt kértél, tanácsot, bizalommal. Be­vallom férfiasan, valahányszor nekibuzdultam a levélírásnak, el­bizonytalanodtam. Mit mondjak verseidről, egy tizenéves fiatal­ember kl tudja mekkora ambí­, dókkal átszőtt tollpróbáiról, mi­kor a tehetség diszkrét kézjegye feltűnik ugyan bennük, de hát a nyilvánvalóbb tehetség is kevés önmagában — és túlzott bizalmat fűzni hozzá veszélyesebb lehet, mint saját mozgástörvényére hagyni. Mitől féltelek? Soha ennyi magyar költő nem fogott a hú­rok pengetésihez. Nemcsak a ge­nerációkat, az irányzatokat, az élénken és büszkén hangoztatott elvonulásaikat regisztrálják ille­tékes helyeken illetékes súllyal — de külön bánásmódot, leret, fórumot, maecenásokat perelnek. Joggá 1-méltúnytalanul. Tartok tő­le. többnyire felszínes önérzettel csapva a szelet maguk körül a gyors érvényesülés rezignált só­hajával. Ma az országnak nincs szüksé­ge annyi ifjú költőre, mint ha­sonló évjáratú ipari vagy mező­gazdasági dolgozóra, s jóllehet a kettő, u költészet és a kétkezi munka, nem zárja ki egymást, sót az élet Ideális harmóniáját ígérné együtt — a valóságban kü­lön utak illúzióját kelti. A köl­tészet hivatás lehet ugyan, de a „státuskeretek" feszesek. Egy fia­talemberrel azon az áron elhitet­ni: költő lehet, hogy a költészet­ben közvetlenül életcélt, hivatást válasszon magának — dőre já­íék, és sajnos, akarva-akaratla­nul gyakran eljátsszuk. Nem egy sráccal találkoztam, aki átmeneti munkát keresett, beérte volna hu­zatos irodaasztallal, vagv más lö­työgő beosztással, pusztán eg­zisztenciális formaságok miatt — hiszen ő költő, író, színész lesz, csak addig lenne szüksége né­hány hónapos menedékhelyre, amíg a pályára rákészülhet. Ami­MAGAZINUNK KARIKA­TÚRÁIT HÁROM LENGYEL MŰVÉSZ. WLODZIMIERZ ROSTKOWSKI, WIESLAW FUGLEWICZ ÉS ANDRZEJ DUDZINSKI RAJZOLTA. kor visszakérdeztem, honnan a merész bizonyosság, büszkén ke­reste elő kabátzsebből a rojtos szélű néhai újságfecnit, és mu­tatta a verset, a szerzőt kinyom­tatva: semmi kétség, róla volt szó, a fiatal költőről. Közkedvelt ifjú­sági folyóiratunkban olvasható a következő ajánlás: „ez a kócos kamasz kész felnőttként, kiala­kult világnézettel, fejlett forma­kultúrával, müveit lírikusként mutatkozik be." Ha Jól meggon­doljuk, a világirodalom legjele­sebbjeiről is ritkán kockáztatható meg a hasonló tökéletesség.) Tisztázatlanok a divatos, hasz­nálatos kifejezések: fiatal költők, elkésett nemzedék stb. Kinek jutna eszébe például a 26 évesen európai súlyú, hatalmas életmű­vet itthagyott Petőfi Sándort fia­tul költőnek mondani, ugyanak­kor manapság negyven felé hajló poétáinknak is dukál az udva­rias megszólítás. Ugyancsak rela­tív fogalom az elkésett nemzedék — az ÉS legutóbbi számában jegyzi meg Iszlai Zoltán félig komolyan: van, aki nem késhet eléggé. A fiatal költő terminus technicus nem jelenthet mást, többet, mint az életkorral iga­zolható pályakezdeti állapotot. Lehetőséget arra a megvalósu­lásra. mely a maga teljességében tán soha nem érkezik el, de ami­ért mind több és több eséllyel érdemes küzdeni. Az önmegvaló­sítósert vállalt harc töltényeit az élet, a munka, a hétköznapok kínálják, kívánatos tehát, ha a „fiatal költő" előbb megtölti fegy­verét, és pillanatra sem felejti, hogy rendszeresen újra kell töl­tenie. A munkából, az életből, a hivatásból. Ha életének, hivatá­sának tartalmat tud adni, akkor valószínűleg tartalmas lesz költé­szete is. Parancs János legutóbbi kötetének fülszövegére írta: „Régóta tudom, hogv nem a köl­tészet a fontos. Csupán értel­mezni, megérteni segíti a zűrza­vart, a külső és belső világban lezajló, nehezen ellenőrizhető ál­lapotváltozásokat." A tartalom tehát az életismeret, a fedezet, a tehetség. Egyiket sem adják in­gyen, de hiányozzék csak búrme­lyik; a felszínes buzgalom termé­ke a csalódás lesz. Kedves K. B.l Nincs siralma­sabb, lehangolóbb látvány a csa­lódott fiatalembernél. Barátság­gal üdvözöl NIKOLÉNYI ISTVÁN A nap felkelt, megpislogta az éjjeli esőtől fénylő vá­rost, elbújt a komoran ereszkedő felhők mögé. A fér­fiak szájában cigaretta, a nők mosolya szürke így kora reggel, mint párától homályló ablak­üveg. A gyárkapunál sokan megtor­pannak. — Hé, lottóárus! Bújj már elő... Hol az öreg? Biztosan el­csábították a lányok1 A nők » portást kérlelik, ve­gyen nekik valahonnan, vagy fi­zesse - be, ha előkerül az öreg, töltse is ki. itt vannak a biztos nyerőszámok. Két perc múlva hét óra. mászik a nagymutató, valaki kiabál, hogy siet ez a vekker. Torlódnak most már, csenget szüntelenül a bélyegző­kar. Együtt jön a tizenegy szép lány — az ifjúsági brigád —, de nem mernek bemenni, mert ott áll oldalt Bácskai a műhelyfő­nök. harmincöt éves kopaszodó agglegény, olyan tömör és moz­dulatlan a kék köpenvben, mint egy felöltöztetett szobor. Meg kell vári a brigád vezetőt, Mo­nokinét. nélküle nem mernek el­vonulni a műhelyfőnök előtt, mert cikket Írtak az üzemi új­ságba. éppen tegnap jelent meg, hogy ők szakközépiskolában érett­ségiztek, műszerész szakmunká­sok s itt csak betanított műsze­részként dolgozhatnak. Talán a szerkesztő Ls gorombította a cik­ket, volt ott néhány kemény megjegyzés, a műhelyfőnökről. S alatta mind a tizenkét név, elöl Monokiné, aztán sorban a lá­nyok. Hát nem mernek most be­menni, mert szó sem volt arról, hogy a nevük is megjelenik.4 A napközi épülete felé pislognak. Monokiné odaviszi minden reg­gel hatéves kisfiát — mert el­vált, a gyerekkel él, s nincs aki vigyázzon rá, amíg dolgozik. Már itt is van, szidja a tolongást a napközinél, aztán a nyomában lehajtott fejjel beosonnak a lá­nyok. A műhelyfőnök előlép, s azt mondja: — Miattam nem mernek be­jönni? Nem ettem én még em­bert. Az a lottóárus később visz­szajön. A maguk szelvényeit el­kértem. tessék. — S átadja a köteget. Köpenye zsebéből kiáll az üzemi újság. Lerobban a zapör, a magas épületek felett mennydörgés és villámlás öklelőzik. Némelyik lánynak van a táskában orkán­kabátja. Hármon elférnek, ha szétterítik. Így rohannak a lift­hez. Bácskai műhelyfőnök azértis lassan megy, de a liftnél eléri a brigádot. Együtt szállnak be a szobányi teherliftbe. A lányok számoljál! a szelvényt, aztán ab­bahagyják, a nyeremény fonto­sabb. — Ha lesz pénz, megeskü­szünk Tibivel... Nekem autó kell!... Befizetek társasutazás­ra... Ha nyerek, szakítok az udvarlómmal... Maga mit csi­nál a pénzzel, Margit néni? Monokiné hat-hét évvel lehet idősebb náluk, s nem is üt ki a bokorból, A műhelyfőnökre pil­lant, aki nagy kockás zsebkendő­vel vizes fejét törli, s szeme tréfásan villan: — Itthagyom a gyárat, .veletek együtt. — Jaj. miért? Csak nem?! — Bácskaira pillantanak. Más gyárba megyünk, ahol megbecsülnek. Szakközépiskola? Itt szakmai tudás kell. elvtárs­Szentiványi Kálmán LOTTÓZÓK nők — utánozta a műhelyfőnök lassúsodrású beszédét. Bácskai meg úgy tett, mintha elmerülten beszélgetne a liftkezelő öregas/.­szonnyal. — Elmegyünk innen, de előtte egy undok embernek a fejére ütünk egy jó nagyot, valamennyien... Aztán a <nj 9­reményből kifizetjük a bünte­tést! Riadt csend lett. majd a ne­vetés szinte szétvetette a liftet. A lányok egy bokorban kapasz­kodtak. Nagv döccenéssel felér­tek a harmadik emeletre. Az ifjúsági műhely tágas csar­nok, fiú kevés van Itt, azok is tanulók — s vagy száz női szak­munkás. Bácskait azért helyezték ide, mert a többi pályázó szok­n.vabolond hírében állt, ő ko­moly. megfontolt ember, s agg­legény — ha éppen elveszíti a fejét, nősüljön meg! De — úgy hírlett —. nem érdeklik a nők, óreg anyjával él öbudán, s még mindig tréningre jár a Vasasba, birkózik. Minek ment le a kapuhoz? Semmit sem intézett el. Hirtelen ötlettel nekilát, írja a pársoros jellemzéseket, a tizenegy lány­ból nyolc — már a jövő héten szakmunkásként dolgozhat, a többi három tanuljon még — maradjanak egyelőre betanított műszerésznek. S az újságcikkel nem törődik. Kicsit igaz, amit írtak; legjobb volna a gyárban is levizsgáztatni a belépőket: ki, mit tud? A legtöbb baj a besoro­lással történik, idejön némelyik, kiköveteli a tízforintos órabért — hogv előző helyén ennyit ka­pott —, S rosszabbul dolgozik, mint az itteni nyolcforintosok. Régóta javasolni akarja ő, hogy minősíteni kell, aki nem veti alá magát, annak baj van a szaktudásával, úgysem nyernek vele sokat, jobb, ha kívül ma­rad a kapun. Az ifjúsági brigád megint bo­korban van. mintha tudnák, hogy a főnök ővelük foglalkozik. S 1ön Monokiné — mintha gyászban lenne, fekete a köpe­nye, kendője —, s benyit. Azt mondja: — Elnézést... Biztosan meg­haragudott rám. A főnök tud mosolyogni. — Megírtam a jellemzéseket, ha akarja olvassa el. Három lány betanított műszerész ma­rad ... Monokiné nem mozdul köze­Lebbre. — A késést behozzuk. Ma úgy­is próbál az énekkar. Utána tánc lesz. mint a múltkor. Oda készül­nek a lányok. — Maga is? — Igen. Bácskai hirtelen a telefonhoz jyúl, az igazgatót tárcsázza, hang­súlyozva mondja, hogy olvasta az újságot, elkészítette a brigád mi­nősítését. S kéri a maga áthelye­zését, más műhelybe. Lehet hal­lani, hogy az igazgató értetlenül kiabál — évfolyamtársa Bácskaí­nak a Műszaki Egyetemen, most utolsó évesek a levelező tagoza­ton, s a műhelyfőnök vizsgái job­ban sikerültek. A minisztérium bontja a vonalat. Monokiné mégis közelebb lép. — Miattam akar elmenni in­nen? Bácskai hallgat. — Nem tehetek semmiről... A cikk... A műhelyfőnök legyint. — Hét akkor? Ugye. mert a múlt próba után, mikor a tánc kezdődött... magúval beszélget­tem, és felkért a volt férjem, 06.-. maga miért nem kért fel? — Nem tudok táncolni. Az asszony elmosolyodott. — Nem nagy ügy. Modern tánc, néhány lépés, egy-két figura, s maga különben olyan jó mozgá­sú.'.. Ha kérte volna, hogy ta­nítsam, már tudna. — Azt mondják, a volt férje újra elvenné magút. — Lehet... de a kisfiámra maga sem kíváncsi... Udvarol, kísérget, de a gyerek? Hozzám tartozik ... hatéves ember. Az ilyen apa nélkül növök, amúgyis érzékenyek. — Nem akartam. amíg.I; — Ne haragudjék... mennem kell... Bácskai is észrevette, hogy már odanézegetnek a csarnokból. Nagy sebbel-lobbal csörtetett ide az igazgató. Fehér köpenyes, testes fiatalember. — Jó napot, szervusz öreg! Már megint ijesztgetsz? Az egész gyár irigyli... ennyi szépség! Amilyen fafejű, ezt nem érdeklik a lányok. No ... örülök, elv társ­nő. hogy ... megértik egymást, nyugtassa meg a brigádot, min­den rendben lesz! Monokiné azt mondta: — Erről beszéltünk éppen. De még valamit... Hárommal több lottószelvényt adott, főnök elv­társ ... Vannak saját számai, vagy beszáll hozzánk? A lányok­nak van egy szisztémájuk, azt hi­szik, azzal nyerünk. — Köszönt az igazgatónak és elment. Annak szélesre nyílt a képe, amint kettesbein maradtak. M ár együtt lottóztok? Ogy megijedtem, hogy... Me­sélték, hogy Monokiné megviccelt a liftben, hogyan mondta a nyereményről?! Hogv a fejedre ütne, öreg? Haha ... Vi. lágos. hogv tréfa, de ha te is benne vagy a lottózóbrigádban... No, szervusz. Engem az előbb szépein felültettél az áthelyezés­sel. Te! Szóltak nekem, hogy van néhány jegy, hajóútra, Pozsony­ba, Bécsbe... nyolc nap! Ha úgy fordulna, s megházasodsz, öreg. Isten az anyám, kifizettük az igazgatói alapból » nasfutat. Elmehettek a költségünkön. Majd­nem elfelejtettem, hogyan állsz az egyetemi anyaggal, én megint semmit sem tanultam! Mennem kell. Örülök, hogy minden rend­ben van, szervusz, öreg! — Visz­szakézből odacsapott a műhely­főnök domború mellére. S már ment is. A csarnokban szólt a táskará­dió. A jó szamot dúdolva kísér­ték a lányok. A zivatar egészen elvonult, fényesség tündökölt a világon. \ I

Next

/
Thumbnails
Contents