Délmagyarország, 1971. október (61. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

VASÁRNAP. 1971, OKTÓBER 3. 7 Tarjáni halászcsárda Baches János Telefonközpont Postai Tervező Intézet Barna LEVELEK Tibor AZ IDŐBEN Kedves Ecsém, Tibor! Most bizony jó néhány kilo­méterre vagyok tőletek, bent a muszka földön. Innen húsz kilo­méterre a front, de gyakran ki-kiruccanunk egy kis lőporfüs­töt szagolni, ahogy egy derék haditudósítónak illik. A haditu­dósító század derekas munkát végez, akad írnivaló bőven, s mi nem is tétlenkedünk tudtul adni az otthoniaknak a magyar fi­úk dicsőséges fegyvertényeit. Ap­rítjuk a muszkát, mint a répát, mert katonáink a nagy német szövetséges oldalán szentül hisz­nek a végsó győzelemben, a szebb, boldogabb magyar jö­vendőben. Álljatok helyt ti, ott­honiak is, olyan becsülettel és hittel a nagy ügyért, ahogyan mi tesszük itt A szerkesztőségben valameny­nyiőtöknek hazafias üdvözletem: Imre. Kelt: 1942. október 22. Orosz­ország, Pf. 231/70. • Kedves Tibor! Ma kaptam meg lapját, melyet április 29-ről keltez, tehát 12 napig jött. Nem csoda, mert tá­bori színházunkkal nagyon mesz­sze vagyunk hazulról. Az egész út legérdekesebb részét most csinálom végig. Gyönyörű erdő­ség közepén táborozunk, a ter­mészet nagyon békés, annál ke­vésbé az emberek. Megismertem a Sztalin-gyertya fényét, de közelről és tucatszámra. Leg­szebb élményem azonban az, mi­kor bunkerok tetején játszunk, és ezek a kedves magyar fiúk, akik hosszú hónapok óta föld alatt élnek, állandó életveszély­ben, könnyes szemmel és túl­áradó szeretettel fogadnak ben­nünket. Végtelenül boldog va­gyok, hogy én is részt vehetek ebben a misszióban, megnevet­tetni őket, és kicsit „otthont" idézni nekik. Azt hiszem, június l-re sikerül hazajutnom, akkor sokat fogok mesélni. Üdvözli: Lucy. Tábori Színház. Pf. 195/90. Ellenőrizve: 1943. V. 14. Re­csi főhadnagy. Ifjú Barátom! Megkaptam kedves leveled és minden sora üdítő itt, az irdat­lan messzeségben. Bizony, szí­vesen lennék veletek én is a me­leg szerkesztőségben. Itt újsá­got csinálni valamelyest körül­ményesebb és kellemetlenebb fel­adat, mint otthon. Errefelé ke­gyetlenebb és komiszabb a tél, egyéb körülményekről nem be­szélek. Jelenleg a bunkerban ülök, egy dobkályha mellett, úgy írok. A kályha veszettül íűt, mégis jégverem az egész odú. Vigyázzatok helyettem is a „mundér" otthoni becsületére. Üdvözöl öreg pályatársad, je­lenleg tartalékos főhadnagy és haditudósító: Laci bácsi. Kelt: 1944. január 18-án. Pf., mint eddig: 337/35. • Kedves Tibor, Barátom! Kecskemétről adok életjelt magamról. Hát megúsztam a dol­gokat ép bőrrel, most itt élek a feleségem szüleinél. Ebben a kaotikus helyzetben, ami jelen­leg van, jobbnak láttam nem mutatkozni felétek. Egy zsurna­lisztának — volt zsurnali&ztá­nak — pláne, ha ráadásul nadi­tudósító volt —, sok ellensége akad manapság. Persze, itt sem rózsás a helyzet, mert, ha állást akarok kapni valahol, át kell es­nem még egy tűzkeresztségen, az Igazoltató Bizottság tortúráján. Épp ezért nagyon jól jönne, ha küldenél egy néhány soros pa­pírt korábbi magatartásomról. Ügy tudom, te már ismét lapnál dolgozol, s egy aktív újságíró­nak mégiscsak szava var. Per­sze, kedvező véleményedre len­ne szükség, akkor, ha sikerül, talán álláshoz jutok itt, az adó­ügyi osztályon. Várom segítsége­det, és azzal zárom: lesz még szőlő, lágy kenyér. Lesz még magyar feltámadás! Köszönt: Imre. Kecskemét, 1945. március 15. Kedves Tibor! Bizonyára meglepődik a bé­lyeg pecsétjén, de jól látja: Pá­rizsból írok. Egy hét előtt még otthon beszéigettünk, s most a művelt világ szívéből jelentke­zem. Nem .bírtam tovább ott­hon, levegőtlennek éreztem az életet és perspektívátlannak, mert ami most odahaza van, minden, csak nem művészetnek kedvező idő. Az az osztály, azok az emberek, akik szerettek, se­gítettek, istápoltak: a múlté. Egy színésznőnek, egy élvonalbelinek — ahova magam is számítottam — szüksége van tehetős barátra, anyagi támogatóra, mert a szín­padon méltón kell megjelenni. Itt vagyunk néhányan már a pályáról, akiket maga is ismert: Szirek Zoli, Fitori Feri, Kuthy Tomi meg mások, megpróbálunk egy kis közös truppot összehozni, aztán majd meglátjuk. Rosszabb semmi esetre sem lesz, mint odahaza. Szívélyesen köszönti ba­rátnője: Lucy. Párizs, 1947. június 23. • Kedves Tibor! Na, végre otthon. Már dolgo­zom is. Az MKP bizottságán nagyon szívélyesen fogadtak. Már vártak a fogság után, mert Kállai Gyula felhívta rám az elvtársak figyelmét. Tudod, ő annak idején munkatársam volt a régi lapnál, nem feledett el. Jó lenne, ha hírt adnál magad­ról, kisöcsém, hogy megy a so­rod? Csak annyit hallottam, te is munkálkodsz a honi zsurna­lisztika terein. Várom soraid, addig is szere­tettel ölel: Laci bátyád. Ui.: Megiszod-e még a jó bort? Debrecen, 1947. október. 9. Kedves Tibor! Tulajdonképpen neheztelnem kellene rád, de régi ügy, borít­sunk fátylat a múltra. Arra gondolok, tudniillik, hogy azt a néhány sort, melyet annak ide­jén az igazolásomhoz kértem, máig várhatom tőled. De hála Istennek, akadt néhány rendes ember, aki segített a nagy szo­rultságban, s végtére is most mint adóügyi főtiszt megyek nyugdíjba. Részt vettem a szo­cializmus építésében, s joggal várhatom, hogy öregségemre tisztességes járandóságot állapít­sanak meg. Ehhez viszont jól jönne, ha a háború előtti évei­met is beszámítanák. A papíro­kat, sajnos, elnyelte a háború, s most felelős tanúkra voLna szük­ség, hogy dolgoztam, és hány esz­tendőt. Te ezt pontosan tudod, így rád gondoltam az ügyben. A dolog meglehetősen sürgős, így mielőbb segítségedre számi­tok. Baráti és elvtársi üdvözlet­tel: Imre. Kecskemét, 1971. február 21. Drága Barátom, Tibor! Idestova negyed százada, hogy utoljára váltottunk szót és leve­let, de higgye el, távol szakad­va sem feledkeztem meg egyet­len pillanatra sem magukról. Bizony, az élet Párizsban sem rózsás, kivált egy öregedő szí­nésznőnek, pláne ha magyar az anyanyelve, és ráadásul drámai szerepkörre rendelte a sors. Az a kis trupp, amiről annak Ide­jén írtam, rég szerteszóledt, jó­formán egyedül élek, és nyelv­leckéket adok olyan hóbortosok­nak, akik fejükbe vették, hogy beszélni akarják nyelvünket. Rettenetesen vágyom haza, fojto­gat ez az élet, és szó szerint tel­jes magányosság ebben az em­berárban. Legyen segítőm, drága Tibor, hogy hazavergődhessek, én leszek leghűségesebb gyermeke édes hazánknak. Várja biztató sorait öreg ba­rátnője: Lucy. Párizs, 1971. március 3. • Szeretett kedvencem, Tibor! Kicsit szomorú alkalomból fog­tam tollat. Tudatlak, hogy április elsejével nyugállományú újság­író lettem. Átkozottul rossz ez a semmittevés. Ami vigasztal, az, hogy az én rozoga fizikumom­mal megértem erre az új állapot­ra. Azért ne feledkezz meg ró­lam ezután sem. Ha felénk jársz, remélem, megkeresel. Nyugodtan teheted, nem vagyok fényes fe­nekű. Negyvenévi katonáskodás után a pályánkon szép nyugdíjat kapok; nincs szükségem semmi­re, nem kérek tőled. És persze, be sem gubóztam egészen, írogatok némelykor a lapnak. Az emlékanyagom kime­ríthetetlen, és szívesen fogadják mindig. Ha időd jut, eressz meg né­hány sort magadról, mindig szí­vesen hallok felőled, és mindig szeretettel vár öreg barátod: La­ci bácsi. Debrecen, 1971. április 10-én, a bolondok hónapjában. Katona Judit INTARZIA Mi mindent láttam én már, amit az agy kivet, vért, lázat, lázadást és anyám mellén követ. Tüdeje tépett lombja szivacsvirággá érett, sötét-dió szemében nyüzsög a féregének. Rázza a napok rácsát, vashurok nő kezéből, de én már mit se félek a férgek énekétől. Szétrágott minden útam születéstől halálig. Eldeszkázták előlem, füvek könnyezik váltig. Mi mindent láttam én már, kikötöttek, dobáltak. És megkérdezték, fáj-e, s majd azt mondták: bocsánat. JATEK En nem dobáltam madarat s nem téptem ki bogarak [szárnyát, de minden kis bűnben benne [voltam. Emlékek halk szellője jár át. A csúzlik útja messze vitt. A kavicsok még mindig szállnak. Eltemettük a verebet a nyárfa mellé. Ez volt a bánat. Az utcából a Végh fiúk a rühes macskát felkötötték. Ez volt az első iszonyat, és vinnyogása félszre int még. Sarat gyúrtunk, s az ágyneműt széttépték a disznók a kútnál. Anyám csak sírt és jajgatott, hogy sírba visszük. Nem tanú [már. Én nem dobáltam madarat és néha áttetsző könnyet sírok, és szívdobogva figyelek, ha szólalnak a virágsípok. Hernyák Imre SZOT gyógyüdülő-szálló <

Next

/
Thumbnails
Contents