Délmagyarország, 1971. augusztus (61. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

12 VASARNAP, 1971. AUGUSZTUS l; IZSÓ M. ES HUSZÁR A. DUGONOCS ANDRAS WAKRISZ AGAMEMNON BARTÓK BELA Negyedszázados a második világháború utáni időszak magyar valutája, a forint. 1945. augusztus 1-én a sikeres valutareform véget vetett a pénz történetében példátlan inflációnak. A pengő -teljesen elértéktelenedett, iránt pénz megszűnt funkcionálni, s «E alapjában veszélyeztette a háborús romokban heverő magyar gazdaság újjáépítését. Ilyen körülmények között a gazdaság helyreállításának, a termelés megszervezésének nélkülözhetetlen feltétéle volt a stabilizáció, az értékálló valuta megteremtése. 1946. augusztus elsején nemcsak az új magyar valuta született meg, a stabilizációhoz kapcsolódó új árak — az akkori politikai és gazdasági adottságokénak megfelelő elosztási viszonyokat is meghatározták. Az infláció kényszerítő hatása miatt olyan időponban került sor a valutareformra, amikor annak jó néhány fontos feltétele hiányzott 1946-ban a termelés még nem' érte el a háború előtti szint 50 százalékát sem, az alacsony nemzeti jövedelem csak alacsony kereseti viszonyokra adott reális lehetőséget. Az alacsony bérszínvonal részbeni ellensúlyozására olyan árpolitika lépett életbe, amely az élelmiszerek és az alapvető szolgáltatások — lakbér, közlekedés stb. — árát tudatosan alacsonyan, a ruházati és egyéb iparcikkekét pedig magasan állapította meg. A stabilizáció messzemenően Bikeresnek bizonyult; meggyorsította a gazdaság újjáépítését, az ipar termelése és az ország nemzeti jövedelme néhány esztendőn belül elérte, sót némileg meghaladta a háború előtti szintet. Ebben az időpontban — 1948—1949 táján — elvben és gyakorlatban egyaránt mód lett volna az értékarányos árrendszer kialakítására, a forint pénzfunkcióinak fokozottabb érvényesítésére. Az ötvenes évek gazdaságpolitikája, figyelmen kívül hagyva a gazdasági egyensúly, valamint a tervszerű és arányos fejlesztés követelményeit, az iparosítás meggyorsítására törekedett, s ez a forint vásárlóerejének alakulására is kedvezőtlenül hatott. 1950-ig a fogyasztói árszint minimális mértékben emelkedett. Ettől kezdve azonban gyorsan nőtt az áruhiány, tehát az aránytalanság, a vásárlóerő és az árualap között. Az egyoldalú gazdaságpolitikának ezt a következményét az 1951. végi általános ár- és béremelés kívánta kiküszöbölni. E két intézkedés tulajdohképpen a valuta újólagos stabilizációját jelentette, mégpedig az 1950. évinél kb. 70 százalékkal magasabb fogyasztói árszinten. Más fogalmazásban: a RONA JÓZSEF KOSSUTH LAJOS fogyasztói forint vásárlóereje az ötvenes évek elsői esztendőiben igen nagymértékben csökkent. Gazdaságpolitikánk a hatvanas évek elejétől előbb a mezőgazdaságban, majd 1968 óta a gazdaság minden ágában hasznosítja az áru- és pénzviszonyok gazdaságszervező erejét. A vállalati önállóság pénzügyi vonatkozásban nemcsak azt jelenti, hogy a bevételeknek fedezniük kell a kiadásokat, ideértve az állammal szembeni adókötelezettségeket, és a bankhiteleket, kamatokat is, hanem azt is, hogy minden gazdasági történés, folyamat elindítója a pénz, a forint. A forint nem konvertibilis valulta, s így az iránta való nemzetközi bizalom nem mérhető az árfolyam alakulásával. Közvetett módon ez a bizalom Magyarország nemzetközi hitelképességében tükröződik. Számos bizonyítéka van annak, hogy hitelképességünk jó, nincsenek törlesztési, fizetési nehézségleink. Mindennek „aranyfedezete" a gazdaság kiegyensúlyozott fejlődése, növekvő exportképessége. A fogyasztói forintról szólva utaltunk annak értékveszteségére. A gazdaságirányítás reformja során a hatósági árrendszert, vegyes árrendszer váltotta fel; mind a termelés, mind a fogyasztás szférájában egymás mellett alkalmazzuk a fix, a maximált, a korlátozottan változtatható és a szabad árakat. Jogosan vethető fel az a kérdés, vajon ebben a korábbinál kötetlenebb árrendszerben nem romlik-e majd az árszint növekedése következtében a forint stabilitása, értéke? Nos, éppen a forint' negyedszázada tanúskodik arról, hogy a valutaértékekre ható árstabilitás nem az ármechanizmustól és az árrendszertől, hanem elsősorban a gazdaság arányos és egészséges fejlődésétől függ. Az árstabilitást egyensúlyi zavarok esetén — gondoljunk az ötvenes évek elejére — a fix árrendszer sem biztosítja. Az árstabilitás a gazdaságpolitika hatáskörébe tartozik. Más kérdés, hogy nincs, és nem is lehetséges abszolút értelemben vett árstabilitás, mert gyorsul a műszaki fejlődés, a termelés- és a fogyasztás struktúrája folyamatosan változik, az utóbbiban állandóan növekszik a tartós fogyasztási cikkek aránya. Mindennek figyelembevételével irrealitás a valulta értékállandóságáról, abszolút árstabilitásról beszélni. A józan gazdaságpolitikának csak az lehet a törekvése, hogy alapvető céljaival — pl. életszínvonal-növelés, gazdaságfejlesztés — összhangban alakítsa, befolyásolja a valuta értékének alakulását, és az árszínvonalat. Napjainkban éppen ezért a viszonylagos — az évi 1—2 százalékkal változó — árstabilitás a követelmény, amit egyrészt a kormány árpolitikája, másrészt az egyensúlyi helyzet megteremtését, fenntartását szolgáló gazdaságfejlesztési intézkedései, a népgazdasági tervek biztosítanak. Mellesleg a forint iránti belső bizalom erőteljes dokumentuma a lakosság takarékbetét-állománya, amely a legutóbbi tervidőszakban is megkétszereződött, több mint 42 milliárdra nőtt. Nagy eredményeket hozó, de gondoktól sem mentes negyedszázad valutája a forint. Megalapozta a háborúban súlyos károkat szenvedett és szétzilált magyar gazdaság újjáépítését és konszolidálását, segítette a szocialista gazdaság építésének minden fázisát és folyamatát, az utóbbi években pedig a gazdaságirányítási rendszer fejlesztésének lett nélkülözhetetlen eszköze. Garamvölgyi István EZ MEG AZ Tudományos alapon Pozsonyban Idegenforgalmi Tudományos Kutatóintézet működik; munkatársai újabban azt vizsgálják, hogy miképpen hat az idegenforgalom az ember környezetére. Ezzel egyidőben azt is kutatják, hogy milyen lehetőségek állnak fenn arra, hogy az 1980. évi téli olimpiát a Magas Tátrában rendezzék meg. Kutatási téma az is, hogy miképpen fejleszthető az Alacsony Tátra idegenforgalma. Foglalkoznak Csehszlovákia, Magyarország és Ausztria idegenforgalmi együttműködésének kérdéseivel is. A pozsonyi intézet az UNESCO megbízásából az idegenforgalommal kapcsolatos gazdasági és társadalmi kérdésekkel is foglalkozik. Ki dohányzik ? A csehszlovák sajtó nemrégiben érdekes adatokat közölt a dohányzásról. A fiúk 12 éves korukban, a lányok általában 16 éves korukban kezdik a rendszeres dohányzást. A fiatalok közül a legerősebb dohányosok a tanulók: az általános iskolás fiúk 55, a lányok 30 százaléka; a középiskolás diákok közül a fiúk 45, a lányok 25 százaléka dohányzik. A felnőttek közül a legtöbb munkás dohányzik, — a férfiak 81, a nők 64 százaléka; a mezőgazdaságban dolgozók közül a férfiak 72, a nőknek viszont csak 1 százaléka dohányzik. A prágai kórházakban dolgozó férfiorvosoknak majdnem a fele dohányos, míg a női orvosoknak pedig egyharmada. A statisztika kimutatásai szerint a matematikusok és az atomfizikusok dohányoznak a legkevesebbet. TAPAI ANTAL MORA FERENC Sz. Lukács Imre könyvéről Még ma is vannak apró rezervál umaj a szegénységnek, Ittott még laknak egérrágta régi cselédházakban; ahol máig ható szívóssággal ülepedett meg a tehetetlenség. Mert a magyar szegénység rettenetesen mély szakadék volt: betemetése évtizedek szorgalmát is elnyeli. Meszszeható átok ez, ha ráadásul rissz-rossz földekkel, a primitív munka és élet megszokottságával házasodott össze. Sem kiperzselni, sem kimetszeni nem lehetett egyetlen merész operációval a társadalom testéből. S néha még mi is fogtuk új történelmünkben — padlássöpréssel, mindenféle büntetésekkel. erőszakolt és sokszor elsietett téesz•zervezéssel. Valóságos dráma kilábalni a cselédházakból, s néha olyan embertelen erőfeszítést igényel, mint amilyen magának a szegénységnek az elviselése. Ezért régi írói téma is. A népiesek a szegénység feneketlen kútjait tárták fel — ám később szégyellósen nyúltunk csak a témához. Sz. Lukács Imre könyve ennek a témának a továbbírása. A sejtjeiben hozta a szegénység emlékeit — így krónikájában igazi elkötelezett felelősséggel és szeretettel követi a szegények útját. A cím egyúttal műfajt is jelöl, hiszen nem kisregényt írt tulajdonképpen, hanem egv szegénygeneráció valós történetét: azt, hogy a szegénység nem szűnt meg a grófi föld szétparcellázásával — csak ezentúl a maga szegénysége maradt. Pölös Gábor. Gulyás Imre. meg a többiek; azt, hogy a cselédház cselédház maradt — ha téesztagoknak nevezték is a benne lakókat: azt, hogy sem a kisgazdaságban folytatott, inaszakadásig tartó küszködés, sem a nagyüzem első gyakorlatlan, és olykor szakszerűtlen próbálkozásai nem tudták a volt grófi földekről az első nekirugaszkodásra száműzni a penészszagot, a betegséget, a megélhetés napi egyszerű gondjait. A szegényt valamiféle „gondoskodáshoz" szoktatta a történelem. Kitörni nem tudott. Csak annyiban fordult a képlet az első esztendőkben, hogy már nem a gróftól várták a cselédháziak a kommencióban megszokott magot, szalonnát és szalmát, hanem Munkás elvtárstól, a téesz elnökétől. A könyv emberi sorsok fonalait avatja szövetté, ám ezek a sorsok nem fordulatosak. Kimért, szigorúan keretezett életek peregnek a szerző tolla alatt. Mert mint ahogyan maga is írja az Előszó-ban: „A szegénység csak nehezen engedi el magától az embert. A cselédházak még nehezebben. Nemzedékek váltják egymást, amíg lelökhetik a fájdalmas batyut." És az is jelSEGESOI GYÖRGY TANÁCSKÖZTÁRSASÁGI EMLÉKMŰ SZEGÉNYEK KRÓNIKÁJA lemző, hogy a szegénység köreiben nem történik semmi. A gondok végtelen lassan apadnak, az örömök nagyon-nagyon aprók. Egy marék szilva, egy tányér birkapaprikás, egy öröklött ing . . Nehéz írói feladat ezt az alig moccanó világot megénekelni, s emberi magas'atra emelni az egyéni sorsokat. Nehéz követni a küzdés piciny állomásait, mert bele lehet fáradni. És nem hálás téma. A szegények türelme kell ahhoz, is, hogy ebből irodalom nemesedjék. Meg természetesen az a személyes és társadalmi meggyőződés — ami a könyvben végül is eszmei erővé válik —, hogy akármilyen meszsze van az, amit a szegények. Is boldogságnak hívnak, annak az ösvényét tapossák, amikor ragacsos kenyeret esznek; amikor fát ültetnek; amikor új falakat raknak. A szerző szívből fakadó szeretettel ír szegényeiről. Tömören szerkeszt, ahogyan ennek az életemléknek a törvényei követelik. Valósággal stílust teremt a témához. Semmi pazarlás: sem terjedelemben, sem nyelvben, sem stílusban. Sokat vitatkoztunk erről már a kézirat fölött is. Nem engedett abból az írói elvből, hogy a szegénységről csak így lehet beszélni. Nem mai kategória — sem a modern regény, sem a modern stílus nem illik hozzá. Vállalta azt is, hogy mint a monotonság zenéje, így jelenjék meg az írása — és azt hiszem, igaza lett. A téma és a mű így került illő harmóniába. Am ha jobban odafigyelünk a szerkesztés és a stílus fegyelmére. erós szépségeket fedezünk fel. Ragyogó jellemzéseket, valódi helyzeteket, kemény és karakteres stílust. S bármennyire ellentmondásosnak tetszik: a szegénység csodálatos szépségeit. Tiszta érzelemvilágot, nyílt életeket, az emberi közösség roppant erejét, a küzdőképességnek szinte eposzi heroizmusát. Hangos sikert nem ígér Sz. Lukács Imrének ez az első könyve, hiszen a téma már-már kikopott az életből és inkább dokumentumértékéért kell nagyra becsülni, mint felfedező mivolta miatt. Másrészt ez a „szegényirodalom" nem kapós ma már. Az a réteg találja meg benne leginkább a szenzációt, amelyet a történelem fölvezetett a cselédházakból az élet magaslatára, és ma már a könyv, az irodalom mezsgyéjéig is. Ott tükör ez a könyv — huszonöt év küzdelmeinek, elfáradásainak, új nekirugaszkodásainak és konszolidálódó örömeinek tükre. A Kossuth Könyvkiadónál megjelent Szegények krónikéjá-t Engel Teván István hasonló ihletésű illusztrációi díszítik. Sz. Simon István HUSZONÖT ÉVES A FORINT