Délmagyarország, 1971. augusztus (61. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

12 VASARNAP, 1971. AUGUSZTUS l; Kovács Miklós VIGYÁZ AT: CSAK KILŐFÖLÉNY! Zoltánffy István Néhány éve értékes ajándék. egy magyar képzőművészetről szóló könyv érkezett Moszkvából dr. Nemes József festőművész részére. A művön a szerző, Tyihomirov szovjet festőművész, a Tretyakov Galéria egyik vezetőjének meleg, baráti ajánlása. A személyes barátság hat évtizedes: Hollósy Simon magyar festőművész müncheni iskolájában kezdődött. Talán erre utal az is, hogy Tyihomirov éppen Hollósy-képet: a Kukoricái osztást választotta könyve címlapjául. A nyolcvanegy esztendős kora ellenére fürge mozgású, a ma minden rezdülését figyelő és értő művész élete valamennyi fontos állomása, sorsfordulója a Szovjetunióhoz, az orosz néphez kapcsolódik. Erről faggatom. Hangja a barátság, bizalom, az emberek szeretetének orgonája, öt nyelven beszél, az orosz nyelv doktora. Játékosan idéz — született angol, francia, német dicséretére váló — sajátos nemzeti szólásokat. Magyar mondatai pedig írók tollára kívánkozók. Hallgatom. Küzdelmes esztendők sora tárulkozik elő. A fizikai és lelki törések felett irigylésre méltón győzedelmeskedő ember vall koráról, magáról, arról, hogy az elhivatottság, a művészi tehetség segítségével talált a világra, igazi magára. Gorkij nyelvén szólaltak meg Szülei katonaiskolába erőltették. Nem szerette, mégis kötelességszerűen tanult, végzett. Szabad idejében Ferenczi Károlyhoz járt festeni. Másfél év után megragadta az első alkalmat, s szakított a számára kjelölt „pályával". Jelentkezett Hollósy Simon festőiskolájába. A mester, aki akkoriban negyven-negyvenkét ígéret munkáját irányította, Münchenben szívesen fogadta a tehetséges növendéket. A tanítványok között jó néhány moszkvai, pétervári festő is volt, akik kedvéért ő'is, meg honfitársai is megtanultak oroszul. A kis magyar kolónia néhány év után már eredetiben olvasta az orosz klaszszikusokat. Játékos meglepetésként Gorkij Éjjeli menedékhely-ének orosz előadására készültek. Tyihomirov megneszelte, s váratlanul betoppant a próbára. Felajánlotta: segít. Csiszolta a kiejtést, felhívta a figyelmet az orosz sajátosságokra. Rendezett. Fegyver és ecset Sok ilyen kedves epizód szőtte szorosra a barátság szálait, sőt egy szép müncheni tavaszon szerelem is kibimbózott az egyik orosz kislánnyal. Aztán végigsöpört Európában az első vérzivatar ... Ismét katona lett: irány az északi front. Az indulásig rendelkezésre álló rövid idő alatt szaladgált: kihozta orosz barátait az internáló táborból, s rokonoknál, ismerősöknél helyezte el az ország különböző részében. Tyihomirovot Hollósy vette magához, técsői műtermébe. Az az orosz kislány még az állomáson is ott volt. Az ütközetben súlyosan megsebesült. A halottakkal együtt szedték fel a csatamezőn. Szállításkor felnyögött, s a sírgödör helyett kórházba, onnan a fogolytáborba, Turkesztán ba került. Fogságának hírére a kislány hazaszökött, s kutatta. Egy napon váratlan vendég érkezett a táborba: vásznat, festéket hozott tőle. A fegyvert ismét felváltotta az ecset. A kislányt viszont nem látta többé... Tíz év —húsz kiállítás Kernstok Károly nyergesújfalui festőiskolájából Párizsba ment. A Sorbonne-on tanult, műtermet nyitott. Több nagy művészi társaság tagja lett. Tíz év alatt húsz nagy kollektív kiállítása volt az európai fővárosokban. Számos nagy képtár, így a glasgowi és lyoni is vásárolt képeiből. Huszonnégy képét vette meg a Szovjetunió. Művészete kivirágzott. Ecsetkezelése biztos, színei derűsek, témái a békés élet. A sikeres és mozgalmas művészi utat ismét elvágta a háború, a második világégés ... A taskenti ezredes 1944. október 8. Titkos szikratávíró érkezett a fegyverszünetről Moszkvában tárgyaló magyar bizottságtól a budai Várba: Nemes József őrnagy hozza a bizottság meghatalmazását. Azonnal induljon. A titkos üzenetet a megszálló németek is felfogták, mire azonban megfejtették, az oroszbarát festő már áthaladt a front aknamezőjén, szovjet földre érkezett. Innen különrepülőgép vitte Moszkvába, a tárgyalásokra. Hazatérve az ideiglenes kormány sajtófőnöke és a szovjet katonai parancsnokság összekötője lett. A Moszkvában töltött idő, az ideiglenes kormány melletti beosztása alatt újra felelevenedtek a szovjet kapcsolatok. Legtöbbet Illés Béla íróval beszélgettek erről. Illés az orosz tájakról. a kemi törzsről, a Kaukázusról mesét s terveket szőtt a háború utáni szovjetunióbeli tanulmányútról. Nemes emlékei Turkesztánba szálltak vissza, a tájra, emberekre, akiket szeretett, akik szereKocsma tettel segítették. Sokszor terelődött erre a szó a szovjet katonákkal folytatott beszélgetések során. Egyszer felfigyelt egy ezredesre, aki Taskent szépségét ecsetelte. — Segítene megkeresni valakit a városban? — kérdezte a festő izgatottan. — Kit? — Vasziljevszkaja Lutyínát. — Ismerem! — Ismeri? — csillant fel a művész szeme, s megjelent előtte a szőke, sudár termetű lány alakja. — Miért keresi? — hallotta a kérdést, mintha ezer kilométerről jönne a hang. — Szeretem, el akarom venni feleségül — válaszolta diákos határozottam. — Mikor találkoztak? -1916-ban! A szovjet tiszt elmosolyodott, s lemondóan intett. Megértette. Nem kereste tovább. Az igazi, az élet nagy szerelme úgy maradt meg benne tisztán, ihletően, tizenhat éves múzsaként. — Egyszer, még az első háború után át akartam szökni hozzá, Érte. Nem sikerült — emlékezik. Aztán kétszer nősült. Sikertelenül. Most már tudja: kereste, de senkiben sem találta meg Lutyinát. Feltekintek jegyzeteimből: könnyes a szeme. Ma is nagyonnagyon szereti... Egy kép hazaérkezett A budapesti Gellérthegy egyik villájának műtermében dr. Nemes József igazi hivatásának él, ma is dolgozik. A képeken érezni a főiskola nagy tanítójának ecsetirányítását, de a színek keverése, a munka mégis eredeti, saját lényének kiteljesedése. Ez teszi tartalmassá, egésszé életét. Cseng a telefon. Szinnai Tivadar író, műfordító jelentkezik: a Szovjetunióból érkezett épp haza. Ott kapott ajándékba egy kis képet. A címe: Muzulmánkert. Most vette észre rajta a kézjegyet: Nemes. — Lehet ott még több is; Komp a Szir-Darján a Pamir hegység nyújtotta álomszép háttérrel, s mások — gondol vissza fél évszázadra: Hozza el, megnézem. Egy kép hazakerült Turkesztán ból ... Huszonöt év után Valami különös, kicsit nosztalgikus érzés csendül ki az idős művész szavaiból, mikor a fiatalságát idéző turkesztáni, vagy a 25 év előtti moszkvai emlékeiről beszél. Az emlékek, mind a festmények, mind a Tyihomirovhoz fűző életre szóló barátság két nép mély, testvéri kapcsolatának kifejezői. A mesternek egy önálló kiállításhoz is sok — a magyar nép felszabadulása után született — műve is ezeket az érzéseket tükrözi. Alkotójuk hajlott korára tekintettel már aligha juthat el még egyszer Moszkvába. Képei azonban negyedszázad után elvihetnék oda szívből jövő üzenetét. Kádár Ödön H

a egy súlyemelő testileg kilófölényben van ellenfelével szemben, akivel azonos tömeget lök a magasba — már csupán a televízió jóvoltából is tudhatjuk — amaz lesz a győztes. A kilófölény tehát álfölény; nem jelent győzelmi dobogót. Nem tudja azonban ezt mindenki. Ügy tűnik, igen-igen sokan nem tudják. Hányszor és hányszor szóvá teszik nálunk, társadalmunk, viselkedési normáinak mennyire az egyik alapszabályaként emlegetjük, tanítjuk, propagáljuk: a közönyösség bűn önmagunk, önbecsülésünk, egyéni és társadalmi érdekeink ellen! És mégis! Nap mint nap tapasztaljuk, tapinjuk, látjuk, s — igen! — átéljük a legostobább, legbántóbb közöny felháborító, sokszor ocsmány megnyilvánulásait. Tudjuk, hogy a közönyt a kényelemimádat táplálja, a kívülállás hamis önáltatása, az az önhitt elképzelés, hogy az adott helyzet, mely jelenlétünkkel ugyan félreérthetetlenül részeseivé avat egy másik ember vagy a köz érdekét arcul csapó aktusnak, konfliktusnak, esetleg brutális támadásnak, személyes érdekünkön kívül van. Hogy noha valami nagy igazságtalanság játszódik le a szemünk láttára, s mi talán még erkölcsi felháborodást is érzünk, de nem avatkozunk be, nem lépünk fel ellene, sőt szemet hunyunk az esemény felett, úgy teszünk, mintha páholyban ülő szemlélők volnánk, idegenek, kívülállók. Pedig mennyi a példa rá, hogy ugyanaz a közönyösség mások részéről, méllyel alkalomadtán mi viseltettünk a másokat ért inzultusok láttán, reánk magunkra védtelen hozzátartozóinkra sújt le, szolgáltat ki valamilyen váratlan brutalitásnak aljas indulatnak, garázda ösztönnek! Nem tudok vérlázítóbb ocsmányságot elképzelni, mint mikor az erősebb, a sebezhetetlen pozícióban levő támadja meg a gyöngét, az ártatlant, igazságtalanul. Nincs undorítóbb a gyáva szadistánál, aki testi fölénye kilóival vértezve üt meg egy védekezni képtelen nőt vagy gyermeket. Nincs olyan férfi, gondolná az ember, akit az ilyen látvány nem indítana azonnali cselekvésre, minden kockázatot vállaló beavatkozásra! A valóság azonban mennyire más! Csak a közeli napok példáiból, a közeli órák példáiból egy-két esetet! Július 21. Dél, világos nappal, Széchenyi tér. Egy vörös garbós, hosszú hajú megvadult férfi óriási ütést mér egy lány arcába; megmarkolja a haját és ismét ütni készül. Kiáltásomra, s hogy odaugrok, visszaretten. Nyilván teljesen váratlan számára a helyzet, hogy valaki közbeszól, mikor ő ezt csak a rendőrségről tudja föltételezni. Egy félmeztelen alak, dagadó izmokkal, áll elém; a nő verő haverja. (Félmeztelen alak a Széchenyi téren, délben, világos nappal! Értik ezt?)' Rákiáltok: „Maga, ahelyett, hogy a haverját fogná le..." — körbetekintek; hát nincs itt még egy férfi, aki segítene nekem megállítani ezt a gaztettet? Dehogynincs. Legalább ötvenen vannak a közelben, körben a padokon, keresztbe vetett lábbal, a korzón sétálva, s természetesen kíváncsian várva a fejleményeket, közömbösen. „Senki nem jön ide, nincs egy résztvevő tekintet, hogy ebben a mocskos gonosztettben mellém és a lány mellé állna!" — Ez villan át rajtam, s tehetetlen dühömben még az, hogy megértettem, ha ezek itt letepernek vagy leütnek engem, közröhej tárgya leszek. Elfordultak, hogy rendőrt keresek, s ekkor veszem észre, hogy egy katona, rajta a honvédség csinos, szép egyenruhája, a nő haját markoló huligánhoz lép. „Hót mégis!" — dobban meg bennem a remény. Azonnal visszaugrok, hogy segítsek neki, hiszen ő, íme, egyenruhája, a katonaruha becsületének védelmében szembeszáll a bűnözőkkel! De mi történik? — a katona, váratlanul, átöleli a nőverő huligánt, nevén szólítja, barátságos hangon, s engem ellenségesen mér végig. Tehetetlen vagyok, mire intézkedni tudok, a huligánoknak hűlt helye. Másnap. Közért az Attila utca sarkán. Déli tolakodás a gyümölcsöspult előtt. Egy munkaköpenyes lány előrefurakodik a várakozók között. Jól öltözött, jól megtermett férfi figyelmezteti: „Nem várna sorára?" A lány ilyesmit szájal: „Maga ráér." Nem kétséges, elég buta szöveg. — De miképpen vesz elégtételt a vérig sértett úr? Ilyesmit dörmög: „Mindjárt lekenek egyet.", A lány előbb megy el a pulttól* s visszafordul: „Ilyet mondani egy nőnek!" Mire — most már a többi várakozó hallgatólagos helyeslésétől kísérve, az úriember utánakiált: „Legközelebb meg ia kapja!" S ne tagadjuk: ebben a lát-' szólag férfiigazságú dologban ia az az elszomorító, hogy a nőkkel, a gyengébbekkel szemben egyes emberek csupán testi kilófölényük gőgjével képesek „elégtételre", ökölcsapással válaszolni a szúnyogcsípésre. Szintén a közeli napok egyikei Bartók tér, késő délután, játszótéri „csúcsforgalom". A kisgyerekkel foglalkozó, egészen más-i ra ügyelő ember egyszercsak ész. reveszi, hogy egy kis cigányfiút 16—18 éves kamaszok távolról sértegetnek. A kisfiú tisztán; rendesen öltözött, szerényen ül egy hintán, de nem hintázik, ide mintegy a felnőttek védelmébe húzódik. A mocskolódó, trágár sértéseket jó gyomorral, pláne, ha pedagógus az ember, képtelenség tovább hallgatná BálS mennyire kínos az iyesmi, aa ember fékjei elszakadnak, a kamaszgalerihoz megy, s megkérdi: „Miért nem hagyjátok békén ezt a kisfiút?" — Általános meglepődés, mint a Széchenyi téren, mert íme, minden közbeszólás a közömbösség szokványcsöndjében már-már szirénaüvöltés. Természetesen a közbeszóló is meglepődik. Azon lepődik meg. hogy a fiatalok egy része, lám, az iskola falain kíJ vül nemigen ismeri a tiszteletet. Ezek a gyerekek talán még iskolások, talán már egy-két éva kiléptek falai közül, de a fel-; nőttek iránti tisztelet elemi tör-j vényeit sem ismerik. Legszívesebben — ez érződik a dörmögéJ sükről, fintoraikról —, elkülde-; nék az illetéktelen közbeavatkozót valahova; különösen egykét nagyobb testű közöttük, akik méla undorral fordulnak el az embertől, tettetve, hogy ők ugyan oda se figyelnek a szövegre, da mintegy azt is sejtetve, hogy jobb lesz a „dumát" abbahagyni,' mert baj lesz. Ezeknek a gyerekeknek a viselkedésében természetesen a szülők magatartása, az otthoni példa, az otthoni rossz nevelés visszhangzik, csak éppen sokkal leplezetlenebbül. Mindenesetre a trágár kiabálás alábbhagy; a kisfiú a hintáról lemerészkedik a homokozóhoz. Váratlanul azonban arra kell odafigyelni, hogy egy nála kétszer nagyobb gyerek már öklözi is a kis szerencsétlent. De nem ám afféle testre irányzott, hanem a fejét célzó ütésekkel. Ezt — ugyebár — pláne az előzmények után, megintcsak nehéz elnézni. „Te — ragadja meg szinte az ember kicsi-veket védő ösztöne a nagyobb gyerek karját — miért bántod?" — „Mert megsértette a barátomat." Vagyis a többiek ráuszították a kisgyerekre az egyik inasukat, s ők a háttérből várták a hatást. Egy gyerekét hintáztató férfi rosszallólag von kérdőre: „Mi a probléma?" ö természetesen velem szemben lépett föl a kisebbiket ütlegelő védelmében. Magam mellé ültettem a kisfiút. „Mondd — kérdeztem — miért bántanak?" — Felesleges volt a kérdés, azért bántották, mert cigánygyerek, s természetesen, mert abszolút kilófölényben voltak. A

zt pedig csak mellékesen kellett konstatálni, hogy ebbén a kisgyerekben valami riasztó és figyelmeztető fájdalom és gyűlölet újabb üledékei rakódtak le, a kivetettség és kizártság még sok-sok problémát sejtető — és íme itt tetten ért — elszomorító valósága.