Délmagyarország, 1971. augusztus (61. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-08 / 186. szám

8 VASÁRNAP, 1971. AUGUSZTUS 8i A hamburgi Modellagentur nevű intézmény azzal foglalkozik, hogy a hirdetésszakma számára megfelelő mennyiségben és minőségben férfi- és hölgytípusokat szállít. Sápadt egyetemistát, erőtől duzzadó farmert, sportos külsejű gyárigazgatót, hordóhasú nagyevőt, vagy világhíres tudóst. A cég pontosan és hibátlanul szállít mindent a kamerák és a fényképezőgép lencsék elé. Az egyetemista pontosan olyan, mint egy egyetemista, a farmer arca naptól-széltő cserzett, a gyárigazgatóról messze sugárzik, a jómód, a nagyevő szinte szétfeszül a nadrág, a tudósról (szakálláról, szemüvegéről) egyetlen pillanat alatt láthatja bárki, hogy Nobeldíjas (minimum). A hamburgi Modellagentur a külsőségekből él. Természetes hát, hogy igazgatója — bizonyos Bemard Meister — az átlagosnál jobban ismeri a külsőségek jelentőségét. Hibátlan igazságokat mond. Efféléket: „Kvarclámpa vagy napolaj hirdetésen, közepesen hoszszú, szőke haja legyen a férfinek. A divatreklámon a fíúmodellek haja akár a vállat is verdesheti. De igazgató, magas állású menedzser nem képzelhető el másként, csak rövidre nyírva. Akiből manapság pén? néz ki, az kurta hajjal jár." Ügy tűnik, napjainkban legalább két értelme van a divat szónak. Az egyik a hagyományos. A divatos ember — jólöltözött ember. A divatos nő (jelenleg) alignadrágot, midiszoknyát és sok lilát visel. A divatos férfi pedig lepedő szélességű nyakkendőket, színes ingeket hord. Van azonban másik divat is, a tinédzserek divatja. E ruhadarabok viselői nem nevezik divatosnak magukat — ők modernek. A farmernadrágok, a batikolttrikók, az olcsó és durva áruk viselete ez, amelynek kiegészítője a hosszú haj, a drótkeretes kerek szemüveg és minH

ogyan kerülnek KözépÁzsia ősi kultúrájának csodálatos mesevilágát, keleti bazárok, népek életét ábrázoló képek a Délmagyarország Magazinjába? Gyermekkori olvasmányaink egyik szerzője, Vámbéry Ármin száz évvel ezelőtt még élete kockáztatásával, kolduló dervisként vándorolt e tájakon a mohamedánok szent birodalmában, ö volt az első európai, aki eljutott Bokharába — s élve vissza ls tért onnan. Ma sugárhajtású repülőgépek turisták tízezreit szállítják a Szovjetunió középázsiai köztársaságaiba, Türkménlába, Uzbegisztánba, Tádzsikisztánba és Kirgiziába, hogy egy ősi kultúra pompás műemlékeibe gyönyörködhessenek. Lapunk fotóriportere, SOMOGYI KAROLYNÉ a közelmúltban 16 napos középázsiai IBUSZ-utazáson vett részt. A csoport tagjai néhány napot töltöttek Türkménia fővárosában, a Kara Kum sivatag oázis-városában, Ashabadban, a Pamirhegysée közelében fekvő tádzsik fővárosban, Dusanbében, a csaknem másfél milliós üzbég fővárosban, Taskentben és a 2500 éves Szamarkandban, melyről azt tartják, hogy a közép-ázsiai kultúra bölcsője. E csodálatos utazáson megismerkedkcdhettek a köztársaságok ntal életével, e képek most mégis a letűnt századok emlékei! idézik, melyeket a Szovjetunióban mindenütt sok költséggel, munkával őriznek meg. A SVEJKET MEGÍRNI NEM NAGY VICC" 1921 augusztusát írták. A prágai tesnovi pályaudvar előtt, ahonnan a sínek a cseh falvakba futnak, véletlenül öszszetalálkozott két barát. — Jaroslav Panuska, a festő és Jaroslav Hasek, az író. — Hova utazol ezzel a batyuval ilyen hőségben? — kezdte Hasek a beszélgetést. — Festeni, Lipnicére. — Nem vinnél magaddal? — Szívesen. — Akkor várj, amíg ettől a tehertől megszabadulok — mondta Hasek, meglóbálva egy söröskancsót. Átszaladt a szemközti vendéglőbe, s onnan visszatérve, barátjával együtt vonatra szállt és Lipnicébe utazott. Szerencsés utazás volt mind Hasek, mindpedig a cseh íroda• lom számira. Ennek következményeként követhetjük Svejket, a derék katonát, egészen a ha~ licsi frontig. A Lipnice név nem hangzik egzotikusan; olyan egyszerű mint a vidék, mint az itt élő emberek. Hasek itt fejezte be könyvét a festői cseh-morva vidék erdői és dombjai között Lipnice nemcsak befogadta, hanem huzamosabb időre magához is láncolta Haseket. Kezdetben itt sem jutott keresethez; ismerkedett a ltpnicei és környékbeli lakosokkal, üldögélt a Cseh Korona vendéglőben és sűrű sörözgetés közben egyre fogyott a pénze. Aztán egy napon nekifogott az írásnak. Müvének hősét, Svejket, a hivatalos kritika elmarasztalta, de annál jobban tetszett a népnek. Sikerült új kiadót találnia és a könyve iránti érdeklődésben beállt fordulat arra kényszerítette a kiadót, hogy egyre gyakrabban sürgesse a további kéziratok elküldését, ez pedig írásra kényszerítette Haseket. írnokot szerződtetett és ha kedve és hangulata volt, most már diktálta a további fejezeteket. Csaknem minden előkészület és jegyzetelés nélkül írt. Időnként fel-felnyitotta a térképet, hogy pontosan meghatározhassa Svejknek, a jó katonának és századának további vándorútját Magyarországon keresztül az orosz frontig. — A Svejket megírni nem nagy vicc — jelentette ki egy napon a kocsma egyik kötekedő törzsvendége, majd söréről lefújta a habot, és nagyot kortyintott. — Az én apám is meg tudná ezt csinálni. Haseket ez felbőszítette. Heves szidalmak közepette ceruzát és papírt kért. — Miról írjak? — kérdezte mérgesen. — Amiről akarsz — válaszolt a vendég —, vagy mégis, várj csak! Ha olyan nagyon okos vagy, írj arról a tanítóról ott és a fazekairól, amelyekbe az esővizet fogja. — Jól van — bólintott Hasek. Nézegetni kezdte a sarokban ülő tanítót, akit már ismert és ismerte a fazekait is, amelyekbe az esővizet felfogja. Alig tíz MK FÖLKÉL Zoltán . A PERC Eresz alá eső elől — behúzódtam az ősz elől ebbe a régimódi cukrászdába. hol délelőtt is este van. s nemcsak azért, mert ég a villanylámpa, de valahogy az asztalok, a székek, a tapéta, a falakon képek, • a vastaglábú pincérlány, aki mert könnyű vállát lehúzzák a percek, hátit a falnak vetve áll, a mert kilenc üres asztal közt magam, s mert a csöndnek visszhangja van — DIVAT ÉS SZEMLÉLET Kisasszony, rajtam kívül senki vendég, s lehet, hogy nem is jön be senki már. lehet, hogy többé nem nyfllk az ajtó, lehet, hogy nincs is utca túl az ajtón, ugye, ide ülhet az asztalomhoz, ugye, meghallgat, kinek mondjam eL hogy jártam én itt már, akkor is este, fölkél a hold, fölkél a perc és rásüt az ezüstkanálra Irén kezében — emlékszem, eperfagylaltot evett. hát este van, hát nagyon este van. den, ami szöges ellentétben áll a hagyományos divat jólíésültségével, laboratóriumi kulturáltságával. A fent elmondottak alapján könnyű elméletet kovácsolni. Vagyis azt: a tarka nyakkendő, a francia selyemruha, nyugatmajmolást, kozmopolitizmust, pénzszeretetet jelent. A farmer, a hosszú haj pedig lázadást, szembenállást, tiltakozást. Ez az elmélet azonban — éppúgy, mint minden mesterséges, kiagyalt, a mechanikus logika alapján felállított elmélet — sántít. A divatot nem a világnézet Irányítja, hanem az ízlés és a szokás. De a szélsőségekkel másképp áll a dolog. Itt sem a meghökkentő viselet, a riasztó haj, a megbotránkoztató ruhadarab az érdekes. Sokkal inkább a megbotránkoztatás, a riasztás szándéka. A néhány évvel ezelőtti okoskodás „miért bántják a hosszú hajat, mikor Rákóczinak is az volt", azért nem igaz, mert a hosszú haj két-három évvel ezelőtti hazai képviselői éppúgy kiríttak az emberek közül, mintha teszem azt, valaki Rákóczi korában kopaszra vágatta volna baját-bajuszát. A gyors divatváltozások korában megtanulhattuk, hogy mindenféle viseletújdonságot annak gyors demokratizálódása követ. Néhány hétig suhogja csak a maxi: „nekem van, neked nincs", néhány hónapig tart csak a farmernadrágok, a fülre, tarkóra növő hajak meghökkentő újdonsága — aztán közkeletűvé válik mindkettő. A szélsőségek hívei pedig nézhetnek a feltűnés újabb formái után. ök vannak sokkal kevesebben. De hogy még mindig sokan merev, konzervatívnak ható összefüggéseket állítanak fel öltözködés és világszemlélet, hajviselet és jellem, szoknyahossz és erkölcs között — ebben ők, a túlzók, a divatprovokátorok a ludasak. perc múlva diktálni kezdte a Strihal tanítóról szóló humoreszkjét, a tanító meteorológiai állomását, részletesen elemezte és kifejtette ennek jelentőségét csehszlovákiai és világviszonylatban. Aztán a vendéglőben levők óriási hahotája közepette felolvasta az írást. A nevetés elülte után a kötekedő vendéghez fordult. — Hát mi van? Megírta volna ezt a te apád? — Tetszik nekem amit írtál — vallotta be a vendég —, be kell vallanom, apám erre nem lett volna képes. Kezet ráztak, megittak még egy korsó sört, Hasek sikerére és a vendég számlájára. Strihal tanító története pedig egy hét múlva megjelent a Humor Lapjában. A harag különben sem volt Hasek tanácsadója. A teli korsó mindig elsimította a nézeteltéréseket, a vitákat. Amíg volt miből, bárkit szívesen megvendégelt. Ismeretlen csavargóknak adott ételt, italt, elküldte őket „udvari" cipészéhez. Krupiékéhoz és számlájukat az utolsó fil- lérig kifizette. Máskor egy tízest adott a vándorverklisnek és megvendégelte azért, hogy a helybeli pap ablaka alatt egy teljes órán keresztül nyaggassa a legelcsépeltebb utcai nótákat. A llpnicei vár alatt, Csehországnak ebben a festői környezetében találta meg Hasek talán az első és egyben az utolsó igazi otthonát. A cseh irodalom legnagyobb vándora éppen itt, a népi hagyomány és a napi beszélgetés ízes forrásából merített, hogy ezt aztán humorral, derűvel, életszeretettel keverve szembeállítsa az értelmetlen, pusztító háború vaL Jaroslav Pys Ashabadi türkmén asszonyok