Délmagyarország, 1971. augusztus (61. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

TASAltNAP, 1971. AUGUSZTUS 29. 7 SZÍNHÁZI ÖSSZKOMFORT VIDÉKEN sége, sikerüket nem lenne szabad a Cigányprímáséval mérni. De hát mivel akkor? Ügy gondolom, sokkal intenzívebb lenne a siker, ha nem egy ezerszemélyes színház fél vagy egyharmad háza, hanem egy 4— 500 férőhelyes nézőtér tapsolna a prózai előadások alkalmával. Pesten könnyebben lehetne erre a kérdésre válaszolni: a közönség megoszlik, igényelt ki itt, ki ott elégíti ki. Más kérdés, hogy a fővárosi színházak sem élnek eléggé a saját, meghatározó profil kialakításának lehetőségével, Vidéki város közönsége nem válogathat. Azt eszi — vagy nem eszi — amit kap. Nem válogathat, hacsak nem éri be a tévé nyújtotta másodlagos színházi élményekkel. Ezért vidéki színháznak szinte erkölcsi kötelessége, hogy egyetlen társadalmi réteg érdeklődését se tévessze szem elől. Ez lényegében kissé vegyeskereskedéshez teszi hasonlatossá, ahol a déligyümölcstől a cipőpertliig minden kapható. Ettől még lehetnek sajátos, csak rá jellemző tulajdonságai: a mindenkor kiváló minőség, a figyelmes kiszolgálás, az ügyes reklám. Persze csak ha az „áruellátás" folyamatos. A színházat tehát mindenki, minden réteg számára kell csinálni. Ez a mindenki egyelőre nem több arc nélküli tömegnél. „A színházlátogatók társadalmi öszszetételének megismerése rendkívül fontos a színházi vezetés számára. Egyrészt felvilágosítást nyújt arról, hogy a város melyik társadalmi rétege látogatja rendszeresen vagy alkalmilag a színház előadásait, hol mutatkoznak fehér foltok, tehát a szervezést hol kell intenzívebbé tenni, másrészt a színházt közönség társadalmi rétegződéséből következtetni lehet a produkciókkal kapcsolatos elvárásokra" — írta Szentirmai László a szegedi színház nézői szociológiai vizsgálatának eredményeiről. Az 1969—70-es színházi évad végén Szegeden a szociológia módszerelvei reprezentatív fölmérés készült 15 előadás közönségénél. A föladott kérdésekre kapott válaszokból igen sok minden kiderült — például a színházba járási szokásokról, a kedvelt műfajokról, a fiatalok magas arányáról a közönségen belül, s az a tulajdonképpen teljesen evidens tény, hogy az iskolai végzettség növekedésével nő azoknak a százalékaránya, akik valamely műfaj kedvéért járnak színházba. Zárójelben megjegyezve, egy Ilyen felmérés nagy közönségmozgató erejénél és viszonylag alacsony költségénél fogva hatásában fölér egy reklámhadjárattal. Ha egy vidéki színház konkurálni akar a fővárossal, amikor társulatát megszervezi, bizonyos áldozatokra kell vállalkoznia, ha nem akarja beérni a „resztllvel", a másnak már nem kellő maradékkal. Hogyan teheti ezt? Ügy. hogy bizonyos „ráhagyással" szervez, olyan időtöbbletet biztosít a színésznek, hogy módja legyen pesti kollégáival egyenértékű módon szerepet vállalni filmben, televízióban, rádióban, szinkronban. Ez a szemlélet kettős haszonnal járhat: az országosan ismert színésznek saját városában is nagyobb ázsiója van, nagyobb erkölcsi hasznot hajt a színháznak is, s ő maga sem keseredik bele a hétköznapokba, „versenyképes marad a picon". Mint minden káderpolitikának, ennek is vannak árnyoldalai, revideálni kellene a kötelező szolgálatszámokat, ez ugyanis nem normát jelent, csupán azt a maximumot, amelyre a színész a fizetéséért kötelezhető. Ami ezen felül van. az a .túli". Vannak persze túlfoglalkoztatott színészek is, „határsértők", akik Joly Jokerkent minden műfajt sikerre visznek, s nem vehető rossznéven a színháztól, ha ezt a lehetőséget kihasználja. A már kialakult opéraegyüttesek viszonylag a legstabilabbak: igaz, hogy ez részben a lehetőségek korlátozottságából is fakad, mozogni csak egyik vidéki városból a másikba lehet, a pesti operaházba bekerülni csak a legritkább esetben. Még külföldi szerződést kapni könynyebb: értékes exportcikk a magyar énekes. S akkor nem probléma többé a korrepetitor, az énektanár, minden vidéki operista legkeresettebb hiánycikke. A többi kérdést csak érinteni lehetne, a korlátozott sajtóvisszhangot, a szűkös nyomdal kapacitást és a többit, és a többit. A megoldás talán egy ma még utópisztikus elképzelés lenne: ahány tagozat, annyi színház. Kulka Eszter Két évtizeddel ezelőtt Stellán Moerner svéd kutató fülébe bogarat ültettek a „szirének dalai", melyek az equadori Tungurahua fővárosától, Ambatotól néhány kilométerre fekvő Llanganatis hegységről meséltek. A legenda szerint azok a hegyek hihetetlen tömegű ékszert és drágakövet rejtenek. Értékük vetekszik azzal a meseszerű értékkel, amely azoknak az embereknek a képzeletében él, akik vagyonukat és életüket áldozták, teljesen sikertelenül, e kincs felkutatására. Moerner hazájában megalapította a „Llanganatis Kincseinek Készvénytársaságát"; százdolláros részvényeket bocsátott ki. Ennek fejében Moerner fölajánlotta, hogy a kincs fellelésének percétől kezdve a társaság tagjainak életük végéig napi száz dollárt fizet. Állításai szerint 200 millió részvényt bocsátottak ki Európában, különösen francia, svéd és belga vevők között. 1971 elején rövid hír jelent meg: „Aranylelet" címmel. A hír közölte, hogy a társaság 25 gramm aranyat küldött Svédországba, mintegy a felfedezés „bizonyítékát". A hírtől föllelkesülve, a részvénytulajdonosok lélekben fölkészültek a mesés nyereségre, de néhány nappal a hír megjelenése után Moerner „felszívódott" és későbbiekben kiderült, hogy ezt a „bizonyítékot" Quito egyik ékszerboltjában vásárolta... A vállalkozás összeomlott, mint a kártyavár. A Moerner-botrány utat nyitott Equadorban egy mozgalomnak, amely a nemzeti örökség védelmét tűzte ki célul; tudomására hozta az illetékes fórumoknak, hogy „Atahualpa kincsének" fosztogatását minden áron meg kell akadályozni, feltéve, hogy egyszer talán mégis sikerül megtalálni. Egy másik műemléket is védelem alá helyeztek. Ez az épület Huayna-Capac temploma Caranquiban (Huayna-Capac egyike az inka birodalom utolsó uralkodóinak, Atahualpa apja), nem meszsze Quitótól. Olvashatjuk az inkák történetében, hogy amikor Cajamarca városában a spanyolok foglyul ejtették az inka Atahualpa fejedelmet, elképesztő váltságdíjat kértek érte: egy szobát kellelt megtölteni ékszerrel és drágakővel, olyan magasságban, amikor egy ember feltartott karral álL Fritz Mihály Akácok Kérésüket teljesítették, de a spanyol hódítók nem tartottál: be szavukat, és kapzsiságuktól elvakulva újabb váltságdíjat kértek, az előzőnek a dupláját. Rumlnaui, Atahualpa fivére és egyben helyettese is, megszervezett a birodalom északi felében egy második gyűjtést, de amikor útban volt Cajamarcaba, a spanyolok az uralkodót máglya általi halálra ítélték. A hírek hallatára RuminahuJ tombolni kezdett és azonnal megállította a kincset vivő ezer indiánt. Megkezdte az ellenállást; városokat és földeket égetett fel maga mögött és hidakat rombolt le, megölte a szüzeket és az egész királyi családot, hogy spanyol kézre ne juthassanak. Végül néhány száz hű katonával Llanganatis hegyére vonult a kinccsel. Az erről szóló legenda a spanyol hódítás alatt született, a XIV. és a XVI. század között. A Llanganatis hegyek körülbelül 1500 négyzetkilométernyi területen húzódnak Equador közepén. A hegyekbe vezető út veszélyes és nehéz. A kutatóknak némely útszakaszt négykézláb kell megmászniok, sűrű ködben, amely a délutáni órákban a látási viszonyokat egy méterre korlátozza. Gránitsziklák, tartós eső, végtelen magas fűtenger, viharzó folyók: ezek a kísérői a 300 év óta sikertelenül kereső kutatóknak. 1715-ben a spanyol király utasítására expedíciót indítottak;erről tanúskodik a sparyol Junn de Valverde feljegyzése A spanyol Valverde hátrahagyott följegyzései szerint ő elérkezett a kérdéses helyre. Pontosan leírja, milyen utat kell követni, hogy az ember kikerülje az esetleges szerencsétlenségeket Rámutat, hogy lehet biztonságosan kikerülni a repedéseket, folyókat, szakadékokat, erdőkön és kanyonokon át. A kutatók eredményei — mindezek ellenére — sikertelenek voltak. Sok könyv, számtalan riport jelent meg Atahualpa páratlan kincseiről. Egyes kutatók harminc. sőt van olyan, aki ötven kisérlet útinaplójót is áttanulmányozta, de a sikernek még semmi nyoma. Talán ezért forog közszájon az a szólásmondás, hogv ha valami teljesen lehetetlennek tűnik, az olyan, mint a „Llanganatis aranya". Perez Albán INKA KINCSEK A KÖD MÖGÖTT A színház és az egykori Stefánia Nem a hideg-meleg vízre és nem a központi fűtésre gondolok természetesen — másfajta összkomfortról van szó. Vidéken hagyományai vannak: ha egy társulat élni akar, nem nélkülözheti e könnyű zenés műfajokat — prózai társulata mellett operett játszására alkalmas színészeket is foglalkoztatnia kell. Ha emellett még operatársulat is működik — márpedig a vidéki operakultúra egyre erősödik — s uram bocsá' még balettegyüttese, s netán gyermekszínháza is van a városnak, mint Pécsnek, a jóindulatú, ám tájékozatlan érdeklődő máris jogosan teszi föl a kíváncsi kérdést: ugyan hány színpad áll mindehhez rendelkezésre? A főbérleti jogviszony tudvalevőleg — lakásban éppúgy, mint színházban — ideális és kívánatos. A tények viszont azt mutatják, hogy ahány tagozat csak működik, az — ha esetenként előadásait a kamaraszínházban tartja is — mind egy házban, az anyaépületben próbál. A legtöbb vidéki városban egy többnyire múlt században épült nagyszínház díszlik valahol a város középpontjában — kamaraszínház vagy van vagy nincs — megfelelően elavult technikai berendezéssel lényegében egy olyan társulat igényei szerint létrehozva, amely — egy 1907-es szegedi színlap tanúsága szerint — a Leányvári boszorkánytól a Bolond Istókig, s a Víg Nibelungoktól a Szép asszony kocsisáig 200, azaz kétszáz előadásra hirdetett idénybérletet. A színpadtechnika nem sok gondot okozott, s két-három próbánál többre egy darabnak sem volt szüksége: a színészeket már eleve aszerint szerződtették, ki hány szerepet tud. A mai igények nyilvánvalóan mások. A szegedi színház 1970—7I-es műsorában 12 új bemutatóból 6 próza, 3 opera, 2 operett és 1 zenés vígjáték mellett C operafelújítás szerepelt. A fent említett hármas tagozódás esetén nagyobb szerep jut mint valaha a látható színház mögött a láthatatlannak. A színházak műszaki személyzete zömében szakképzetlen, ilyen kategória, hogy „színházi szakmunkás" nem létezik. Pedig nyilván nagyobb lenne az anyagiakban kifejezhető megbecsülés is, s nem keli külön bizonygatni, mennyire komoly és szakmaigényes foglalkozás ez. A jelenlegi anyagi és státuszlehetőségek mellett a színháznak nincs sok válogatnivalója, ha van kiből, neki magának kell kinevelnie műszaki gárdáját. A másik megoldásra váró probléma a nagymértékű fluktuáció, a színház mint minden egyes tagjától, a műszakiaktól is teljes embert kíván, s bizony a nyolcórás munkanap számukra csak papíron létezik. Szegeden a tájelőadások és a hétfői szünnap megszüntetése mellett még a szabadtéri játékok is többletmunkát jelentenek. Többféle produkció van egyszerre előkészületben, de a próbatermek nincsenek gumiból. Szegeden a kamaraszínház átépítés miatt már második éve nem működik, s építőipari kapacitás hiányában ki tudja, mikor fog. A század eleji mennyiséggel szemben most a minőségen van a hangsúly, s mint egy társbérleti lakásban, itt is kellemetlen, ha többen várnak egyszerre a fürdőszobára — illetve a színpadra. Ha egy színház műsorpolitikájával a korszerű társművészetek szintjére akar emelkedni, és ott megmaradni, megsínyli a bevétel. Ha viszont operettet játszik, még a harmincnegyedik előadás táján is telt házak előtt teheti, viszont elmarasztalják azok, akik a színházban nem csupán a kikapcsolódást, a napi gondok feledését, hanem problémáik művészi szinten való megmutatását, a katarzist keresik. Anélkül, hogy a könnyű zenés műfajt — közelebbről az operettet — korbáccsal akarnánk kiűzni Thália megszentelt templomából, mégis elgondolkodtató, hogy vidéki színház bevételi tervét csak operettek játszásával tudja teljesíteni. Mik vagyunk hát valójában? Fejlett prózával rendelkező operettszínház, vagy a nem kielégítő prózai látogatottságot a könnyű műfajjal kompenzáló üzleti vállalkozás? Madách Mária királynőjének vagy Dürrenmatt János királyának nyilván nem mennyiségben, hanem minőségben van közönA közúti híd 190