Délmagyarország, 1971. augusztus (61. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-20 / 196. szám

3 PÉNTEK, 1971. AUGUSZTUS 2flL Illés István SZÜLETÉSNAPOMRA Tizennyolc éves vagyok Es reszket a kezem. Pedig a háborút Csak hírből ismerem. De anyám ott volt. Hol húzódott a front. Mindene ott veszett Egy téli alkonyon. ö is tizennyolc éves Volt akár csak én. Egy volt a sok közül Negyvennégy telén. A gobelinterem HÁZTETŐN mester visszafordul, eltapossa a cigarettáját. — Gyerünk, mert hét óra! — de nem vár ránk, eltűnik a sötét gerendák alatt. Miska megböki a mosókonyha ajtaját, én is benézek a karja alatt. A párában egy barna, vaskos asszony éppen az üstből mer vizet a mosógépbe; válla, combja fehéren süt át a gőzön. Elharapja a dal fél sorát, piros arccal ránkcsodálkozik. — Kezitcsókolorn! — vigyorog Miska. Bólintok én is, mintha azt is észrevehetné. Jaj, nem tudok soha úgy bánni a nőkkel, mint Miska. — Kicsodák maguk? — kérdi a nö. — Holdrakétások. Alkalmas kilövőhelyet keresünk az UNESCO megbízásából. A nő dühösen visszahajol az üst fölé; kék köténye alól kibukkanni készül gömbölyű melle. Miska pimaszul nézi: — Van valami jó tippje? — Hiszen maguk bádogosok — látja meg a lábamnál a szerszámosládát; ázott kezével megigazítja kötényét, kicsit elmosolyodik. Árnyékos fekete szeme van. — Miskaa! Jenci! Jenciii! Gyertek már, az istenteket! Körül csúcsos, kupolás háztetők, piros és fekete kémények, antennák, kormos kéményseprőjárások rozoga vaspálcikákon, meghajló, semmikorlátokkal, csillogó padlásablakok — és felettünk a fehér, forró ég, mint az üveg. ömlik a meleg, izzik a cserép, a bádog megégeti az ember ujját. A padlásablakban ülök, és figyelem a mestert, meg Miskát, mit parancsolnak, mit kell kézbe adnom. Miska a kémény körül csinálja a borítást, de a góré itt térdel előttem, arcára árnyékot vet kalapja, kékzubbonyos hátát perzseli a nap. Rongyba bugyolált lábbal úgy mászkál a cserepeken, akár a macska. — Jenci! Vágj le egy huszonötször negyvenes anyagot! — Igenis! — Lekúszom a létrán, kimérem a bádogot, elszelem az ollóval, s már adom is. — Jenci! Hozz egy fogót!... Két kezem nekifeszítem az ablak keretének, lábammal kalimpálva keresem a létra legfelső fokát. Eltűnök a padlás homályában. Száraz hőség feszíti a gerendákat, szürke, vastag por fed mindent. Alig kapok levegőt. Tátott szájjal pihegek, kotorászok a szerszámok között. Fülelek. A mosókonyhából gyengén hallani a neszeket. Megvillan előttem a nő két kerek keble. Be kéne kukucskálni hozzá. Most nincs itt Miska, hogy lesöpörjön a pályáról... — Jenci! Jenciii!..., — Hallom a tetőről. — Megfulladtál odabent, hé!? Már megyek. Kapaszkodom a A

kulcsokat — kéri a mester. A házfelügyelő alsónadrágban borotválkozik a konyhaajtóban. Piros orra, mint a sárgarépa a hóember arcából, előreugrik a szappanhabból. — Mosnak — mondja. — Nyitva a padlás. Miska a táskáját lóbálja és fütyörész. A második emeletre kacsint. Egy lány sepreget valami szőnyegfélét a gangon. — Alikor menjünk — mondja a mester. Tömzsi ujjával megböki a kalapja karimáját — Menjünk — mondom engedelmesen, vállamon megigazítom a szerszámosláda gurtniját. Meglököm Miska vállát, mert boszszant, hogy már éhgyomorra nőkre kacsintgat. A mély, szük udvar még párás és hűvös az éjszakától. Fekete macska nyalogatja talpát a kanális mellett. Részeg az éjjeli sétától. Mint egy züllöt agglegény. A második emelet gangja már sárga a naptól. Miska kikukkant, de a lány eltűnt. Tömött fénykéve hull a lépcsőházba, csúszkál a horpadtra kopott piros lépcsőkön, és belevész a málló vakolatba. A negyediken a folyosóajtó kilincse forró. A tető méredeken fut a csatornáig, a sarkon fehér kődíszbe csomósodik. Már előre érezzük a cserepek és a bádog égető tüzét. — Meleg lesz — köp Miska. Bakancsunk kopog a gang kövén, talán ring is az emelet; ha lenézek innen a negyedikről, szédülés fog el. Mintha hajón lennénk, az árbóckosár tetején. Miska azt mondja, ő nem szédül. A mester sem. Nekem még tériszonyom van, csak nemrég kerültem közéjük. Lihegek. A szerszámláda nehéz, de a mester nem engedte itthagyni tegnap délután. Azt mondja, ő még az apjában sem bízik, nincs kedve fizetni a kárt a Tatarozónak, ha valami elvész. A gang végén, a mélléklépcsőn megyünk felfelé. Nagy fekete pókhálók lobognak n huzatban. Az ébredő melegben édeskés dinnyehéjbűz szállong a homályból. — Nehéz? — kérdi Miska, de nem segítene, két hete szabadult, élvezi a nagyurasdit. A mester már a padlásajtónál van, rángatni kell a kilincset, cseppet emelni rajta, csak úgy nyílik, csikorogva. Viz zubog; mormog, bugyborékol a mosógép; lavór koccan a kövön; vékony női hang szökik ki az ajtórésen, és kering a lépcsőház visszhangjában: „Két évig éltünk boldogan, azután elment, messze jár . . . •* — Ügy kell neked! — mondja Miska, és megfogja az ajtót, hogy rám ne csapódjon. Az előtérben gőz van, érezni a ruhák ázott szagát, zubog a víz, és a női hang fürdik a gőzben, frissen, mint a hab. — Megnézzük? — kacsint Mrika Minden nö erdekli. A Szakonyi Károly létrán, közben hallom, hogy a nő megint énekel. Ettől egyszeriben a fülemben dobol a vérem. — Na — mondja a mester —, téged kell elküldeni a halálért. Lenn a téren kis fehér kocsi. Fagylaltot árulnak. Innen a Dunát is lehet látni, hajók hintáznak a hátán, s a híd keskeny dereka fölött magas csúcsokon bronz turulmadarak hetykélkednek.. Zsibbad a karom, izzad a tenyerem, görcsösen kapaszkodom — de nem merem mondani, hogy félek. Előttem a meredek tető, a szélén a kis vacak hófogóval. Ha megcsúsznék, legurulnék, a jóisten sem állítana meg..: — Jenci! — Gyere fel! — hallom a magasból. A mesterre nézek, hogy mit szóL Nem bánnám ha nem engedne. Semmi kedvem felmászni a kérriényre. — Gyere már, te gyáva kukac! — kiáltja Miska. A mester nem tartóztat, viszszamászok hát az ablakon. Hogy gyáva kukac — ezt azért ne! Nem akarom, hogy kiröhögjön. Benn. a harmadik szarufa mellett van a kéményseprő kijárat: felvisz egészen a csúcsig. A poros hőségben kiver a víz, ingem a hátamra tapad, lábikrám remeg a létra keskeny fokán. Hallom a nő énekét — isten veled világ, gondolom. Kidugom fejem az ablakon, de csak a kémény tövét látom. — Itt vagy? Micsoda nők! Ez némi bátorságot ad; kimászok a rozoga pallóra. Csúszós, izzadó markommal szorongatom a kormos korlátot. Miska, tenyerét a szeme fölé tartva, bámul valahová. Rám se néz. — Ugorj már fel, a teremtesitl Áz országgyűlési könyvtár — Integessünk! — mondom szédülve, de most nem a mélység szédít. — Marha! — inte le Miska. — Azt akarod, hogy rendőrt küldjenek a nyakunkra? Megszeppenek. Akkor veszem észre, hogy mellettünk áll a mester is. — Nézd! — bököm oldalba Miskát. — Vén kujon! — vigyorogja. A mester nem veszi észre, hogy kinevetjük, mohón figyel, majd lecsöpög a kéményrőL — Ajha! — nyel nagyot. — Az még éppen vetkőzik! A nagy fehér üvegbura fullasztón borul ránk; repülőgép zúg a város felett, ezüstös csillogása idelátszik. A nők is ío„ ... estére vár rám a kis Pierre csókot ls érdemel..." A nő hangja átvilágít a falon, látom kerek mellét. A napozón szebbek is voltak, de ez itt van. Hallgattunk mindhárman. Már nem is eszünk. S akkor egyszercsak Miska feláll, arcán a vigyor, feláll és azt mondja: — Mindjárt jövök... Lépeget a gerendákon, felkavarja a szürke port; eltűnik a porban, s mi nem kérdezzük, hová megy. Csikordul az ajtó, egy pillanatig erősebben hallani a dalt: „ ... estére vár rám a kis Pierre.. • Aztán csend lesz. Csend. A nap átfűtötte a cserepeket. Mindjárt felgyullad a padlás. Érzem, hogy ring alattam az átjáró. Inkább visszafordulnék. De Miska helyet csinál maga mellett a kéményen. — Le ne ránts! — kiált rám, s máris előremutat: — Odanézz!... Tántorogva állok, rettenetes érzés, mintha repülőgépből kéne kiugranom. De ahogy előrenézek, minden félelmem elszáll. Hű, a teremtésit! Hisz ez a fürdő! Egyszerre szilárdan állok a talpamon, én is ellenzőt csinálok a tenyeremből, szívverésem a torkomba szorítja a vért. A női napozó teraszán barnuló lányok, bársonybőrű asszonyok fekszenek a nyugágyakon, lépdelnek ringó járással a fényben, zuhanyoznak, nyújtóznak, olajjal kenik meztelen testüket. A nap simogatja mellük kávészín halmait, csípőjük ívét, combjukat, hasukat ... Micsoda paradicsom, égi hárem; hanyag fekvések, és lusta paskolás, pihegés! Nem is sejtik, hogy éhes tekintetek lesik ki titkait a szemközti ház tetejéről. rognak utána. Mintha a pilótáknak mutogatnák magukat — Melyik kéne? — nézek Miskára remegő nevetéssel. — Hú, ha beeresztenének!.;: Harangoznak. A mester lenyeli a vigyorgást, és felmordul: — Elég volt, mozgás! Mikor leszünk kész a borítással?!... Kelletlenül kullogunk vissza a padlásra. — Együnk — mondja a mester. Az egyik gerenda szegletében van a táskánk. Száraz meleg perzsel; eszem a szalonnát Miska csettintget a nyelvével: — Egy ilyen női napozót cakkompakk rendelhetne nekem at orvos. Hallani a víz csobogását * mosókonyhából. A nő megint énekel. Miska hegyezi a fülét Huncutul mosolyog. Halkan dúdolja a dallamot Az öreg csendes, akárcsak ért Bennem hullámzik a vér. A padlás rászakad a mellünkre, fuldoklunk. Csak Miska dudorász, mint egy részeg: