Délmagyarország, 1971. július (61. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-04 / 156. szám

VASÁRNAP. 1971. JÚLIUS L 7 Gergely Mihály ELETEM LEGBOLDOGABB NAPJA T

udom, a Nevelő úr biztosan föl lesz háborodva, de hát azt mondta, a legőszintébben írjam le egy napomat, mikor a legboldogabb voltam. Hogy ez a szokás ebben az intézetben, ezt a dolgozatot minden új sracnak meg kell írni, mert ezáltal is jobban megismernek. És így jobban segíthetnek nekem a fejlődésemben. Jó, hogy most nincs itt senki a tanteremben, így nyugodtabban emlékezhetek arra a napra. 1970. november 14., szombat volt. A melót aznap is fél négykor csengették le a gépműhelyben, ahol fél éve dolgozok. Lecsengethették volna már kettőkor, ug.v se melózik komolyan hét végen mán senki, még szép, ha valaki nem úgy hagyja ott a gépét, mint a szemétdombot. Szombatonként mindig nagyobb takarítást követelt a főnök, én meg is csináltam. A melómra nem lehetett panasza. Meg is kaptam az első dicséretet a legelső hét után. Azt mondta: fiú, ha így folytatod, nálam egy-két év múlva betanított gépmunkás lehetsz! Ha mór a jó édes szüleid nem adtak ipari tanulónak. Az igazság az, hogy anyám adott volna, de hát van két testvérem, öcsém es húgom, anyám nem bír melót vállalni, mert beteges, apám pedig alig ad haza valamit a fizetéséből, mindet elissza. Szükség volt hát az én keresetemre nagyon, ezt is őszintén megmondta anyám, amikor betöltöttem a tizenötödik évemet Az általános iskolát a hetedik után hagytam abba, mert az ötödikben meg a hetedikben elhúztak, ismételnem kellett. Nem vagyok magas növésű, ebben Is anyámra hasonlítok, ezért is neveztek el a srácok a téren öcsinek, így hívnak a kis csajok, ez lett a nevem a gépműhelyben is. Még egy segédmunkás srác dolgozott ott. ő már betöltötte a tizennyolcat sokat megenged magának, így hát az ő melójának nagy részét is nekem kellett elvégezni, ha azt akartam, hogy a haverság meg legyen köztünk. Azon a szombaton háromra én már mindennel készen voltam. Ne is mondjam, hogy Bajnok előbb letette a lantot ő már azt leste, mikor mehet a zuhanyozóba. Azt kérdezte tőlem — na. öcsi, hová megyünk ma este? Közel lakott hozzánk Bajnok, a Szigetvári utcában, így hát amióta majd egyévi keresgélés után beléptem a gépgyárba, a régi srácok mellett sokszor Bajnokkal lötyögtem el az estéket. Azért szerettem vele járni, mert csodára buktak rá a csajok, és mellette nekem is mindig jutott Olyan csaj, aki tán szóba se állt volna, ha egyedül kezdek ki vele. De Bajnok mellett valahogy én is különb lettem, pláne, hogy nem takarékoskodott a dicsérettel. Hogy én milyen stabil fej vagyok a melóban, micsoda klassz haver vagyok. És ami nem egy csajnak imponált, legalábbis az érdekessége miatt, hogy én egy korty szeszt nem iszom. Csak Jaffát vagy gyümölcslevet. Ez tényleg igaz volt. Így aztán a zsebpénzemet mindig Bajnok piálta el. és a csajok, akik mellett kikötöttünk. Azt is meg kell mondanom, hogy még iskolába jártam, de én már kevés estémet töltöttem otthon. Éspedig apám miatt. Mióta az eszemet tudom, apámat én csak részeg állapotában láttam, még ha ritkán józanon került haza, akkor is megverte anyámat meg minket. Már akit otthon talált. így hát tanulni én csak az iskolában tanultam, órákon. pláne, ha jól nyomta szövegét a tanár, én abból mindig jelesre feleltem. Legtöbbször nem is mentem haza, iskola után bevágtam a táskámat valamelyik sráchoz, aztán ki a térre, fel a villamosra, egyik moziból a másikba, cigiztünk, smároltunk a kis csajokkal. Nyolc-kilenc óra volt, mire én hazakeveredtem. Anyám már nem is veszekedett emiatt. Tudomásul vette. Csak mindig azért rettegett, hogy a srácok engem is rászoktatnak a piára, hogy egyszer majd a rendőrség keres engem is Ami nemegyszer megesett apámmal nagyobb randalírozá&ok után. Anyámat megnyugtattam — attól ne féljen, hogy én is piás leszek, mert az életbe egy kortyot meg nem Iszok, ennyit legalább tanultam apám példájából. Megcsókolt anyám — fiam. drága kis fiam, ó ha így lenne, de boldog ember lennél! Így lesz, mama, ne féljen, nem fog csalódni bennem. Ügy megölelgetett, csókolgatott, mint még soha. Szipogott, sírdogált közben az örömtől, hogy magam is majd elbögtem magam. Mégse ez a legszebb napom nekem, pedig akkor láttam meg először, mi is lakik az én mindig szomorú anyám lelkében, hogy mennyire tud szeretni, hogy milyen éhes a szeretetre, amiből apám mellett talán semmit se kapott. Még fiatal korában se. Nem is értettem, miért ragaszkodik olyan alakhoz. Mondtam is neki azon az estén, miért nem zavarta el már régen ezt a szemét alakot? Aki akkor is ott feküdt az ágyon, totál részegen, ruhástól persze; tátott szájjal, véresre vert pofával hortyogott. Ö, kisfiam, nem érted te még ezt, mondta anyám, nem tudod te még, mi az élet! Odementem apámhoz, egész közelről néztem sokáig. Állati cefrebüz dőlt belőle, hogy hányhatnékom volt a szagától is. Meg tudnám ölni, mondtam. Anyám betapasztotta reszkető kezével a számat: Istenem, kisfiam, ne mondj ilyet! Nem szabad Ilyet mondani, akkor se, ha igaz! Mégis az apád! öcsémet, húgomat előbb ágyba dugta anyám, már aludtak ók is, mi meg sokáig beszélgettünk a konyhában, a csikótűzhelyhez húzódva, hogy hogy is lesz az életünk egy hónap múlva, amikor veget ér nekem az iskola, és mehetek dolgozni. Segíthetek anyámnak. Anyám még szivóskodott, hogy ha túlkoros leszek is, a nyolcadikat végig kell járnom, mert a bizonyítványra mindenhol szükség lesz, másként néznek az emberre, ha valami iskolája van. De én leintettem. Ezt a témát befejeztük anyám, dolgozni fogok. Nem akarom, hogy maga idő előtt elpusztuljon. Tulajdonképpen szép este volt az is, a legelső, amikor anyámmal úgy elbeszélgettünk, amikor már ö is ügy nézett rám, mint akire nemsokára számithat a család. Az én legboldogabb napom mégis az a november tizenegyedike volt. Bajnok hazakísért, mert abban egyeztünk meg, hogy táncolni megyünk valahova, tel kellett hát vennem az egyetlen rendes ruhámat. No meg zsebpénzt kellett kérnem anyámtól. A földszinten laktunk, szembe a ház bejáratával, s mindjárt feltűnt nekem, miért van nyitva a szoba ablaka. Szép, napsütéses idő volt, azért mégis csak november, pláne, hogy az enyhe idő miatt még nem is fűtöttünk, mert spórolnunk kellett mindennel, amivel csak lehetett, a tüzelővel is. A konyhai tűzhely belangyositotta a szobát is. a benti kis vaskályhába csak a leghidegebb időben szoktunk begyújtani. Nyitom a konyhaajtót. Bajnokot magam elé engedem. Anyám egyedül volt a konyhában. olyan rettenetesen összeroskadtan ült az asztalnál, hogy megijedtem. Meg is kérdeztem — Talán rosszul van, anyám? Nem. Én nem — az apád. ö. Mi van vele? Anyám különösen nézett rám. Akkor ngm láttam én a kisirt szemét, volt neki sírnivalója mindennap, fel se tűnt. Sokéig némán nézett, aztán csak fejével intett a szoba felé. Benyitottam az ajtón, és akkor megláttam apámat. Ott feküdt az ágyon, persze szokása szerint megint ruhástól, cipőstől, de nem oidalt fordulva, mint máskor, hanem hanyatt. És egyenesen kinyújtózva, ahogy sosem tette, és keze összekulcsolva a hasán. Valahogy különös volt apám is. de annyi különöset láttam én már az életben, hogy ez se tűnt fel. erre se figyeltem oda jobban. Az agyamban akkor is rögtön éreztem a szívem gyorsabb veirését, mert az utóbbi időben egyre nehezebben tűrtem el apám viselkedését Megint beszívott a disznó! — gondoltam akkor. Hogy sose lesz már ennek vége! Anyám erre még furcsábban nézett, majd így szólt: most már vége van, kisfiam. Nem értettem. Hogyhogy? Meghalt az apád! — Meghalt? — Igen. 12 után. mindjárt a déli harangszó után. Mar volt itt Fröhlich doktor úr, kiállította a papírokat, és értesítette a hullaszállítókat. Furcsa érzés öntött el. Felnevettem Én ezt nem is hiszem! Ez nem is lehet igaz! — Jaj. kisfiam, csak nem nevelsz apád halála napján, mondta anyám. Az apád volt. ha kegyetlen volt is. De gn csak egyre nevettem, és berohantam a szobába, és egész közelről belebámultam apám arcába. Most is dőlt belőle a cefrebűz, de émelyítő dögszaggal keverve, majd elájultam tőle. Az arcát még sbse láttam ilyennek. De annyiszor láttam halottat a moziban meg a tévében, hogy rögtön tudtam, igazat szólt anyám. Azért érintettem a homlokát a kezemmel. Rögtön elkaptam, valósággal sütött a kihűlt test. És akkor teljes erővel kitört belőlem a nevetés, és tánclépésekkel mentem vissza a konyhába, ahol anyám rémült tekintete fogadott. — Jaj, kisfiam, csak meg ne háborodj! — Én? Hogy én, anyám?! Egy szemét állatért? Tudja meg, hogy boldog vagyok, életemben először! Hogy ez az én életem legboldogabb napja! Soha máskor nem láttam, de akkor keresztet vetett anyám, és azt mondta: — Én megértelek, fiam, mégse illik így viselkedned apád halála napján. — Dehogy nem, anyám, mondtam én. Hiszen az ő halála napja a mi életünk kezdete! Határtalan nevetésemre átjöttek a szomszédok, öcsémmel, húgommal, de engem ez se zavart. Fütyörészve készülődtem, öltözködtem, a legszebb ingemet. nyakkendőmet, ruhámat, cipőmet vettem fel, mert azon az estén ünnepelni akartain. Bajnok is segített anyámnak, így aztán lecsillapítottak annyira, hogy a testvéreimet a szomszédék visszavitték magukkal. Én meg leültem anyám mellé, vele együtt vártam, míg a hullaszállítók megérkeztek, és egy mókásan hosszú, keskeny, fekete ládába belegyömöszölték apámat, és elvitték. U

tána kiléptünk az utcára, nagyot nyújtóztam, magasra felugrottam, nagyot rikkantottam, és úgy nevettem, hogy majd belehaltam. Mondtam aztán Bajnoknak, hogy életem legboldogabb napját méltóan meg kell ünnepelnünk. Beültünk egy csehóba, és életemben először inni kezdtem. Boldog voltam, állatian jól éreztem magam. Néha hangosan felnevettem, hogy a szomszéd asztaloknál felfigyeltek. Az ital persze gyorsan kikészített. És amikor megint felnyerítettem nagy örömömben, és egy sosem látott krapek belém kötött, mit röhögök én, mint egy fakutya, hát úgy behúztam neki. hogy rögtön az asztal alá zuhant. És behúztam a másodiknak, a harmadiknak is. És ha Bajnok le nem fog, a fél kricsmit kirámoltam volna. Mert attól is megrészegedtem, hogy először tapasztalhattam, már nem vagyok gyerek, hogv vége a gyerekkornak, elkezdődött végre az én boldog életem is! Mire Bajnok összecsomagolt. a hőbörgő krapekok odahoztak két zsarut, akik bekísértek. A zsaruk erősen markolták a két karomat, pedig nem akartam én olajra lépni, de nem szóltam nekik Élveztem az őszi éjszakát a jószagú levegőt, az utca nyüzsgését, meg mindent, és egyre csak nevetgéltem. Bajnok ott jött mögöttünk hűségesen, biztosan hogy kihúzzon a pácból. Tőle kérdezte meg az egyik zsa-. ru. — Tán dilis a haverod ? — Dehogy is, törzsőrmester elvtárs, csak tudja, öcsinek ma van a legboldogabb napja! — Hogyhogy, mi történt? —Meghalt az apja!— A zsaru káromkodott. — Hülyének nézel? Ugratsz, fiam? Akkor okosabb, ha hallgatsz! — A tárgyaláson tudtam meg. hogy annak az első krapeknek eltörtem az állkapcsát, pedig hol volt az én ütésem Angyal horogjaitól! Másfél hónapig feküdt kórházban. A másiknak három fogát vertem ki. Nekem is eltört az egyik ujjpercem, de ezt csak később Vettem észre. Ezért ítélt engem a fiatalkorúak bírósága javítóneveJésre. Ezért kell itt élnem tizennyolc éves koromig, míg nagykorú férfi nem leszek! Dénes János Utca NAGY LÁBON ÉLNI Végigjártam a cipóboltokat, könnyű, nyári szandált kerestem, meg egy tyúkszemet kímélő, kényelmes, de azért mutatós fekete cipőt. Pechemre, körülbelül akkora a termetem mint — hogy nagyon szerény példákat mond Jak — teszem azt. Napóleoné vagy Garibaldié. Mondják, hogy Richelieu, a francia nemzeti egység, s majdan az Akadémia megteremtője sem volt több 164 centinél, és 60 kilónál. Hát ilyen apró embereknek, ugye, mint ők és nem utolsósorban jómagam, a lábuk sem olyan, mint De Gaulle-é. vagy a holland külügyminiszteré, Luns-é, akivel még életében tréfásan összeméretkeztek egy szép, ódon amszterdami palotában. Szégyen ide, szégyen oda, 38—39-es cipőre lenne szükségem. Ki is néztem magamnak, hogy most az emelt tanári fizetésemből két cipőfélét is vehetek magamnak: az egyik, egészen jó szandál, 68 forint. A másik olyan könnyű, kis fröcsi-talpú fekete cipő, az is csodálatosan olcsó: 138 forint, No, ekkora szerencsém még nem volt. Előlegezem magamnak ezt a kb. 200 forintot, s megveszem mind a kettőt — mondom, s belépek a cipóboltba. — Kérek egy 68 forintos, sötétbarna szandált, 39-es lábra. — önnek Jó lesz a 36-os is. Nagyon nagyok a számozások. Most megint tanultam valamit. Akinek eddig 39-es kellett, most jó a 36-os, mert „nagyon nagyok a számok". Az angoloknak is külön táblázatot adtak, amikor a tízes számrendszerre áttértek. Most én csinálok majd magamnak egy „cipőszámtáblázatot". — Jó. Jöhet a 36-os. ha olyan nagy. Kapok egy kanálkát is, kézbe, a bal lábas cipő mellé. Próbálom belekanalazni a lábamat. Nem megy. Feszül a „rüsztben", és csak félig megy fel. Lehet, hogy a „számozás valóban nagy", de a cipő kicsi Kegyetlenül szorít. — Kitágul az. kérem. Vagy nem tetszett még „tágíttatást eszközölni?" Nem. valóban nem eszközöltem. Ha van egy cipóm, szeretem ha jó, és nem kell „eszközölni". — Nagyobb szám nincs? — kérdezem. — Sajnos, nincs. Ez fiúszám. — Kérek akkor férfiszámot. Mert már nem vagyok „fiúcska". — A férfiszám a 41—42-esnél kezdődik. És ebben a fazonban nincs is. — És hol Végződik a fiuszám? — A 36, 37-esben, ha ilyen nagy a számozás. — És mit csinálják, ha nekem a „fiúszám" még kicsi, de a férfiszóm nagy? — önnek igen ritka lába van. Ezekből a számokból nem nagyon kapunk. És most jött a sikertelen vásárlást követő filozofálgatásom. Mert az emberek általában akkor kezdenek filozofálgatni, ha valami már nem nagyon megy. Egy deli, egészséges. 20 és 40 közti, sikerekben gazdag ember nem nagyon filozofál. Ügy ötven felé, amikor már „ne erőltessük, ami nem megy" — egész tanulmányok szoktak a kopaszodó fejekben születni. Az én cipőbolt-utáni filozófiám egyszerű és humánus. Társadalmi síkon kezdtem el gondolkozni. Természetesen csak nagyobb lábakra gondol a cipőipar. Vegyünk például egy országos statisztikát. Biztosan elenyésző a 39—40-es férfiláb. Hogy Napóleon és Garibaldi és Richelieu' Ezek letűnt korok úgynevezett „nagyságai"! Ma nagylábon élünk Nem tetszett észrevenni? Akinek hűtőszekrénye, és összkomfortos lakása van, autóra vár, akinek autója, telekre, kertre és így tovább. Hogy mindez természetes hajtóereje a haladásnak? Magától értetődik. Csak éppen ki kel] az ilyen erősen hajtő-erejű embert bírni. A családban, feleségnek, gyereknek — az üzemben és hivatalban a munkatársaknak. Ennek ellenére döntöttem. Megveszem a nagyobb cipőt. Ez a korszellem. S ha nagyon lötyögne, vagy éppen bősége miatt esetleg orra buknék benne, majd kitömöm. Kóccal vagy maszek filozófiával. Tátray Barna