Délmagyarország, 1971. június (61. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-06 / 132. szám

6 WSÍWMf, Wt JWfBS 4 Annus József A BŐSÉG POHARA MAGAZIN EGY SZAKMA SZÍNEVÁLTOZÁSA Emlékezzünk csak! NDk voltak a slagé rszakmák néhány évvel ezelőtt? A tévészerelő, a hölgyfodrász, a kozmetikus... Hallgatózzunk csak! Miífle szakmunkás-bizonyítvány megszerzésére törekednek ttjaink a legújabb esztendőkben? A tévészerelő, a hölgyfodrászr, a kozmetikus-, valamint — a szobafestőszakrnunkás-bizonyitvány megszerzesére1. Így bizony, így: a azotnaíestöszakmurücas-bizonyitvány megszerzésére! Hivatalos helyről hallottuk, hogy a pár esztendeje még teljesen népszerűtlen —, hogy azt ne mondjuk, „jegyzetlen" — szakma iránt hatványozottan megnőtt az érdeklődés. Három éve, négy éve? Mondhatni, kötéllel kellett fogni a szobaiestőotánpótlást Most viszont már több százan jelentkeztek arra a húsz-egynéhány helyre, amelyet az illetékes szakmunkásképző intézet e tájon e szakmában meghirdetett. Szilárdabban álTnának most a lépegető létrák? ,Iotfc> ban tapadnának a lépegető létrákra akasztott vödrök égszínkék meg őzbarna, meg narancsrózsaszín festékei? Aligha erről van szó! Sokkal inkább arról, hogy az utóbbi időben kozmikus arányokat öltöttek a hivatalos munkaórák utáni maszekolás méretei. Felfrissítésre várnak a régi lakások, hibáik kijavítására az egyre jobban szaporodó újak — egyszóval, van hol, és van mit simogatniuk a pingáló pemzliknek. Az elmondottakban csak egy a furcsa. Nevezetesen az. hogy a festőtanulók — feljegyzetlen vallomasaik snerint — már eleve a jövendő maszekolások várományosaiként indulnak neki a bizonyítványszerzésnek. Jelszavuk: „Nyolc óra kenésfenés; pár óra igazi munka!'' Jelszavuk: „Kis műszak a vállalatnak: nagy pénz a megrendelőtől!" Hangzatosak ezek a jelszavak, de tulajdonképpen nagyon szomorúak ezek a jelszavak. Ha meggondoljuk: egy újabb szakma és ki tudja hány ujabb szakmunkásbizonyítvány rangját, értékét rontja le ismét ez a — sajnos — teljesítendő programként és kitűzött célként meghirdetett v elekedéa . .. A

z idegenek megint ott ültek a sarokban, a fogas mellett. Az öreg feléjük sandított, miközben a pulthoz sietett Lecsörrentette Miklós elé a pénzt Szájához emelte a poharat, s úgy itta ki egyhajtásra a kisfröccsöt, hogy az ádámcsutkája talán meg sem mozdult. Az idegenek nézik az öreget. Az egyik integet neki. Felemeli a poharát, s biztatja, emelje 6 ÍS. t — Egészség, papa! Még trink! — Ha volna mibül — legyint az öreg, s betolja az üres poharat a mosogató széléhez. — Miklós, he! — kiált az Integető. — Igenis, kérem! Kérdezik, s ő magyaráz. Az öreg félszemmel lesi. Miklós két ujját morzsolgatva jelzi, hogy pénze nincs az öregnek. Aztán a foglalkozását kérdezhetik, mert ráncos homlokkal tűnődik, s tagoltan, hangosan méri a szavakat, mint a hentes a karmonádlit Azt gondolja, így jobban megértik: — öreg, nyugdíjas, magányos ... Szociális otthon ... — A, szociális! A, papa! Ide! Na, papa, egészség! Még trink! — Kérem... tessék, Ferenc bátyám! — Nem, nem. Én csak egyet szoktam. Hiszen tudod, Miklós. Mindennap egy kisfröccs. Kisfröccs, egy... — A, papa szociális nekem vendég! Ide! Forint? Forint tessék! Százasok, tízesek, ötvenesek. Egész marékkal húz elő az idegen az overall zsebéből. Aztán visszarakja, s begombolja a hatalmas zsebet. Az öreg betűzi a feliratot a ruhán: BRONWAL... meg valami apróbb betűk, de azt már nem látja szemüveg nélkül. Világosbarna ruhájuk van. De milyen finom! Ünneplőnek elfogadná az ember. Mifélék ezek? Miklós mondta már pedig. Belgák, vagy hollandok? Olyasmi. A szivattyúházat szerelik. De jó ha két napot dolgoznak egy héten. És micsoda súberja van! Most kitette az asztalra. Az öreg önkéntelenül feléje kap. — Súberíi: — rebegi. — Ja, súber! Ja... — odatolja az öreg elé. Nézegesse csak. — Bátya! — emeli az Miklós felé. — Mint egy kórházi műszer! Olyan finom dolog. Fáin... Az idegenek mosolyognak. Élvezik az öreg ámulatát. A kopaszodó, aki eddig csendben volt, most szintén a zsebébe nyúl. Valami ceruzafélét vesz elő, s az öreg elé rakja. — He, papa? Felveszi, forgatja. A mellette ölő segít. neki. Függőleges helyzetbe állítja a golyóstollat, majd hirtelen megfordítja. Az öreg nézi, s lassan ráébred, mit is kell figyelnie. Egy nő áll a toll oldalában, s a hirtelen mozdulatra szép lassan leveti a ruháját De egészen ám. — Hehehe! — kacag az öreg, s röhögnek hozzá az idegenek, legfőképp pedig Miklós, aki elkapja az öreg kezéből a tollat, s viszi a kályha melletti sarokba. Ott ülnek az állatgondozók, akiknek csak este lesz újra dolguk az istálló körül, addig rendszerint itt hűvösötnek pár pohár sör mellett. Pillanatnyi csend, aztán görgő nevetés, böfögő röhögés. — Azannya! — Mutasd még! — Hi, a betyár szentségit! A kopaszodó most feláll, s hozzájuk lép. — Miklós! Mind ide! — kanyarít a kezével, hogy üljenek át hozzájuk valamennyien. Némi vonakodás után feltápászkodnak az emberek, fogják a poharukat, s elhelyezkednek az idegenek asztalánál. Jókora kört képeznek. A kopasz kezet is ráz mindenkivel. Az emberek tisztelettudóan biccentenek. Most a másik szól: — Miklós! Piva! Mind! Roskadozó tálcával érkezik, majdnem elbukik vele, amikor a kör széléhez ér újra. Most kártyákat ad körbe az idegen. A kártya elején semmi különös, számok, kockák, mint rendesen. De a háta! Ott olyan képek vannak, amelyeken már csak néhányan röhögnek, a többi pirulva, szemlesütve adja tovább. Miki óel goö — meszel a tenyerével a levegőben, amikor a kocsmáros újra indulna a tálcával. — Ne, ne... Sok piva. sok! — Az anyád kínját akarsz, hát alig fér az asztalon... hát... — Gyere! Karon ragadja Miklóst, húzza kifelé. A polc mellett balra nyílik a raktár. Oda vezeti, s ráüt egy százliteres hordóra: — Na, piva sok! Gyere — hasal neki, s gurítja máris befelé. Miklós megérti végre. Segit ő is. Aztán kihozza a pumpát, amivel régebben csapolták a sört, s beüti a közepére állított hordóba. Az idegen félretolja, odaáll egy korsóval, s pumpál veszettül: — Na, piva, sor! Sok! Egészség! Forint? Forint... na! Egy marékkal odagyűr Miklósnak, s pumpál tovább. A komák isznak, s újra odatartják a poharat, korsót. Kis Molnár még a literes üveget is, miután kibugyogtatta belőle a vizet. — Jó lesz estefelé! A kör mozdul kicsit. Többen meglökik a szomszédot. Hogy ez már tényleg túlzás. De nem sokat időznek vele, isznak, s töltenek újra, mint akik hetek óta szenvednek a szomjúságtól, s most végre oázishoz értek. — Na, papa, szociális! Egészség! Az öreg is a sort vedeli már, ez van kéznél. Most lassan iszik, komótosan. Megvárja, míg a pohár alján elolvad a hab, s azt is kiszürcsöli. Csak azután tartja Ismét a csap alá. Hiába 'spórol pedig, mert ott rengeteg kárba vész. Mellécsorog, kidől a pohár, folyik a habzó sör az olajos padlón. — Egészség! Egészség, papa, szociális! — Egészség! — Egészség, haverok! — Haverok? Haverok, egészség! Ha-ve-rok... Sok sör, na! Összefolyik a beszéd, a röhögés, a spriccelés zaja, a poharak csattogása. Néha lehet kivenni egy-egy szót, mondatot az érdes lármából. — Add nekem! Jó? Enyém? — hallatszik most kis Molnár hangja. Átszellemülten bámul az idegenre, s forgatja kezében az apró kombinált fogót. — Enyém? — mutat magára, s teszi zsebre a szerszámot. Az idegen megérti. — Ja! — s nyújtja utána a súbert is. Súber! Neked... ja. Kis Molnár röhög, s elsülylyeszti a zsebében a másik szerszámot is. Néhányan megint megbökik egymást, de nem tudnak már megfelelően figyelni. Az öreg közben kitántorog, senki nem vette észre. De azt igen, hogy visszatért, mert valahonnan az udvarról magával hozott egy hatalmas favágó fejszét. Eodor József Meglehetősen egyenesen lépkedett vele, s két marokra fogva, maga előtt tartotta. A háttal ülők közül duruzsoltak még néhányan, de ők is megnémultak, amikor a többiek szeméről leolvasták a rémületet, s megpillantották az öreget. Miklós a pult mögött állt, s óvatosságból behúzta a kis kijárati ajtót, ráhajtotta a pult zsanéros részét. Ez a kopppanás már teljes csöndben történt — Piszkok, szemetek... randa piaci legyek! — mondta az öreg alig hallhatóan. Majd felcsattant: Szemetek! Nem sül le a bőr a pofátokról? Mire spórolsz, mire kuporgatsz, te, kis Molnár. Tán a községházét akarod megvenni? Mert csak az nagyobb már a te házadnál! Autód is van, tán nem is egy. Hát nem sül ki a szemed? — Mit akar. papa? Piva? Na, sok piva. na! — Vidd innen! Az anyátok huncut istenit, nektek is? Fizettek, hogy röhöghessetek? Ezek meg itt... De ezek a rohadtak, ezek a lóvakarók! Nyomorultak! Én koldulhatnék, mert koldusbotra. juttatott az élet, meg a kölyköm! De mi közötök hozzá? Én akkor se koldulok! Nem! És nem kell az alamizsna az uraktól. Nem! Megforgatta feje fölött a fejszét. A közelebb ülők felugráltak, a két idegen is hátralökte magát a vaslábú székkel az olajos padlón. A fejsze suhintott és iecsapott. Oldalt vágott a hordó hasába Keményen, erősen. Ügy tűnt, mintha szikrázott volna. Egy donga bedőlt, másik kettő megroppant, s bő sugárba ömleni kezdett a sör, a hordó sápadt vére. — Állítsátok fel! — pattant ki valamelyik szájából az apró, ijedt kiáltás. — Állj! — ordított az öreg, s ismét felemelte a fejszét. De nem csapott le újra. A lábához engedte, mint a puskát szokás, majd reszketeg baritonján rákezdte: — Jsten áldd meg a magyart .." A hang tiszta volt és bátor. Mint az előéneklö kántoré. A szem pedig zavarosan is tüzes és parancsoló. Engedelmeskedni kell neki. Elóbb bátortalanul suttogva, később megfelelő hangerővel mások is csatlakoztak az énekhez. S állnak egyenesen, mereven, mint az oszlopok. Még az idegenek is felemelkednek a székről, s értetlenül pislognak, hol az egyik, hol a másik éneklőre. Nézik, hogy tátog az egyik behumott szemmel, a másik mereven a falat bámulva, a harmadik kissé megbuktatott fejjel. C

sak kis Molnár nem énekel. Félre fordított fejjel a hordót lesi, amelyből vékony sugárban csordogál a sör. Mire a végére érnek, s újbót mozdulhatnak, alig szivárog már. Szinte egy cseppig kifogyott. Az öreg az udvar felé ballag a fejszével, a többiek az utcai kijáraton indulnak. Csak az idegenek maradnak az ázott helyiség közepén, s értetlenül bámulnak a távozók után. J. Zaharov DICSÉRET Kollektívánk prémiumot kapott. Az igaz, hogy nem sokat, de kapott Mindössze háromszázhatvan rubelt Az igazsághoz hozzátartozik, hogv ez így ls arányban állt az elért ereménnyel. Kijelöltük a legrátermettebbeket akik ezután hozzáláttak az öszszeg érdem szerint elosztásához Iván Petrovlcsnak, a kollektíva vezetőjének 60 rubelt szavaztunk meg, Veniamin Sztyepanovnak, a műszaki vezetőnek ötven rubelt. Kuzkinnak, a brigódvezetőnek negyven rubelt... Ahogy a beosztás csökkent, ügy csökkent az összeg is. Az erre érdemes közül senkit sem hagytunk ki. Vah. ter Trofimicsnak így juttattunk öt rubelt Azért ennyit mert 6 még nyugdíjat is kap ezenkívül. FJosztottuk, de éreztük, hogy az elosztásnál nincs minden rendben. Kérdezzük, hogy lehet-e nagy öröme, mondjuk ennek a Trofimicsnak, attöl az öt rubel prémiumtól? Még meg fog sértődni végül. Ekkor valaki azt ajánlotta, hogy az ösztönzésnek egy más fajtáját, a köszönetnyilvánítást, a dicséretet kell szélesebb körben alkalmazni a kollektíva munkájának elismerésében. Átnéztük a névsort és néhány embernél a dicséretet alkalmaztuk. Így az egyes kategóriákban a pénzjutalom összege nőtt Ennél a variánsnál Klavdia Mihajlova, a mi kedves számlázónk zárta a kört tíz rubellel. Ekkor meg azok között keletkezett hangoskodás, akik csak dicséretet kaptak: gondold csak meg jól, még azt mondják: köszönetnyilvánítás, dicséret, de ha a prémium összege összesen tíz rubel, akkor a dicséret értéke csak hét és félre rúg, nem többre. Hát ez már nevetséges! A kritika mindenképpen helyénvaló. Azt gondoljuk, hogy valóban igen lejárattuk a dicséret szerepét. És ekkor valaki a helyi szakszervezeti elnökség tagjai közül azt javasolta, hogy magasra kell emelni a dicseret jelentőségét — Igenám, de ezt hogyan? — kérdeztük. — Igen egyszerű — mondta, — Iván Petrovicsnak 130 rubelt kell adni, Veniamin Sztyepanovicsnak 120-at, Kuzkin elvtársnak, mint a legjobb brigád vezetőjének meg 110-et. A többieknek meg mindenkinek egyformán — dicséretet így mindenki úgy fogja fogadni a dicséretet mintha az száz rubelt érne, és egy kopejkával sem kevesebbet. Nagy, megható ötlet volt Nem? Oroszból fordította: Stgér ónra Wz, kerítéssel