Délmagyarország, 1971. június (61. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

TASAS-VAT, 1971. JÜNTÜS 27, 7 K. Grandpierre Emil BÜCSŰCSOKOR • LAKÁSKULTÚRA? A

nő hozta szóba a szakítás kérdését, mindjárt a kapcsolatuk elején. Hanyatt a rekamién. a férfi a mennyezetet nézte, s valahogy úgy hallgatott, hogy a hallgatás végül eljutott a nőhöz. — Miért nem szólsz egy szót sem? — kérdezte inkább kíváncsian, mint sértődötten. A férfi oldalt fordult, a fél könyökére támaszkodott, hogy szemébe nézhessen a mellette fekvő nőnék: — Hogy miért? Azért, Lucikám, mert éppen azt élveztem, hogy remekül érzem magam veled. A főnököm barom, egész délután háromtól ötig vitatkoztam vele valami olyasmin, amit egy általános iskolás is megért. Azután az SZTK-ban voltam a rossz fogammal. A mai nap egyetlen pozitívuma, egyetlen öröme te vagy. Rontsam el ezt az egyetelen örömet azzal, hogy arra az időre gondolok, amikor ez már nem lesz? Luca vállat vont. a tekintete eltompult, a szája körül makacs kifejezés jelent meg. — Te nem értesz engem. — Nem érünk rá akkor beszélni a szakításról, amikor valamelyikünk szakítani akar? •A nő a fejét rázta: — A szakítás mindent elront. — így is lehlet mondani — jegyezte meg a férfi némi ingerültséggel. _ De én másképp fogalmaznám meg, így: mikor minden elromlott, akkor jön a szakítás. Makacsul, tompán, a nő a fejét rázta: vékony szálú haja lazán és fáradtan lebegett, mint egy lekonyult zászló. — Ha pontosan megmondanád, hogy mit akarsz, akkor talán megértenélek A nő sóhajtott A férfi igyekezett fegyelmezni magát, lassú mozdulatokkal kelt föl, holott ugrani szeretett volna Kiment, tett-vett a konyhában. s mélyeket lélegzett, hogy az idegességét legyűrje. Nézdegélt az ablakon át. hátha lát valamit ami a figyelmét eltereli. Aztán eszébe jutott, hogy. a távollétét valamivel meg kell okolnia, ha visszamegy a szobába. Luca sok tekintetben kellemes nő, csakhát van benne valami idegesítő, valami ... valami ... valami... Lemondott a meghatározásról, ehelyett egy üveg narancslevet beleöntött egy kancsóba, gint csurgatott rá. rumot, barackpálinkát — találomra. összerázta. — Mixeltem neked valamit — jelentette sugárzó arccal, mulattatta a hazugság. A nő mosolyogva nyúlt a pohár után. Az első korty után elismerően csettintett. „Essünk túl rajta" — gondolta a férfi, s megszólalt: — Tulajdonképpen mit akarsz a szakítással ? — Valamit ki kellene találni — mondta a nő. s a szellemi erőfeszítés megfeküdte vonásait. — Mit? — kérdezte a férfi. — Te vagy az okos, te találj ki valamit. — De mit? — Azt. hogy hogyan szakítsunk, ha majd szakítunk. A férfi végigsimított a nő vállán, inkább a maga, mint a partnere megnyugtatása céljából: — Nézd — mondta —, majd leülünk, és megbeszélünk mindent. ahogy öntudatos emberekhez illik. A nő egyszerre ellenségesse vált: — Azt hiszed, olyan kellemes, végighallgatni, amikor az embernek elmagyarázzák, hogy miért hagyják ott? Ha százszor ném akarod, akkor is sértés minden szó. Egy bólintás es egy tehetetlen mozdulat: — Na látod — nyugtázta Luca a beismerést. Majjd folytatta: — És azt hiszed, olyan kellemes, ha az embert se szó. se beszéd, otthagyják, és nem tudja. hogy most mi van? Ezért kellene valamit kitalálni, hogy ne kelljen róla beszélni, es az ember mégis tudja. Feldobott néhány ötletet, használhatatlanok voltak, végül megígérte. hogy majd gondolkozik a dolgon. Abban reménykedett, hogy múló szeszély az egész. De nem, Luca ismét és ismét előhozta a témát. Időközben egyre jobban öszszeszoktak. Ennyit igazán megérdemel ez a Luca — gondolta a férfi. Csak nem fogok elveszíteni egy ilyen kellemes partnert? Érdeklődött az ismerőseinél, belelapozott néhány szerelmi regénybe, de végül is maga sütötte ki a megoldást. — Látod, ez Igen — mosolygott a nő —, egy csokor virággal szakítani. — Csengetnek — folytatta ábrándosan —. te ajtót nyitszi, az előszobában ott a csokor virág, s én annyira megörülök a virágnak, hiszen sohasem küldtél nekem virágot, hogy az örömöm nagyobb lesz, mint a bánatom, hogy szakítottál. Mert állatian szeretem a virágot. — Így nem lesz jó — csóvált fejet a férfi. — Már csak azért sem, mert amilyen szórakozott vagy. még akkor sem vennéd észre a virágot, ha esetleg felrúgnád a csokrot. — Milyen jól ismersz! — Meg aztán ... Ha már eljöttél ide és vissza kell fordulnod ... — Igazad van Az éppolyan megalázó, mintha leülnénk magyarázkodni. Ezek szerint ez az ötlet sem ér semmit. — Dehogynem. Azzal a férfi elmagyarázta, hogy aki szakítani akar, küld egy csokor virágot a másiknak a lakására. Mindegy, hogy rózsát, szegfút, orgonát, vagy akármi mást, ezúttal a virág nem szerelmi vallomást jelent, hanem épp az ellenkezőjét. Kapcsolatuk addig is kellemes volt, de most. hogy a szakítás, e leleményes módját kieszelte, teljes lett a harmónia. Luca feloldódott, megkönnyebbült. A nyugtalansága eloszlott, s az a sok apróság, ami a férfit eddig idegesítette, nyomtalanul eltűnt. Szinte valószínűtlen volt, hogy soha egy hangos szó nem hangzik el közöttük, hogy soha nincsen nézeteltérés, moziba menjénelc-e, színházba, vagv üljenek be valamelyik kocsmába. A férfi gyakran szenvedett fejfájástól, ezen csak a séta segített. Luca hajlandó volt órák hosszat barangolni vele a buda hegyek között. Olyan jól érezték magulcat egymás tarsaságában, hogy olykor arra gondoltam, összeházasodnak. A férfi kétszer vált el, Luca ugyan csak egvszer, de volt három válással felérő menyaszszonysága, nyilván innen eredt a szákítási komplexuma. A tapasztalatok hatására megmaradtak hát a kötetlen kapcsolatnál. — Igaz is — jegyezte meg hol egyik, hol másik — minek rontsuk el. ha ilyen jól megvagyunk egymással. — Minek? — visszhangozta a másik. Aztán átszervezték a vállalatot, ahol a férfi dolgozott. Az átszervezés célja ugyan létszámcsökkentés volt, de valamilyen dialektikus oknál fogva, az eredmény a létszám emelkedése lett. Üj munkaerőkkel bővült a vállalat, közöttük egy igen csinos műszaki rajzolóval. Mucikával, ö volt az egyetlen az új kolleganők között, aki nem startolt rá a férfira — Jóska volt a neve —, minek folytán a férfi szeme rajta akadt meg. Mucika jókedvű, kacagós, élénk leányka volt, jól értett a csodálkozáshoz. s nem szerette, ha Mucikának hívták. — Muci bőven elég. A levegő megtelt villamossággal kettejük között, s miután telítődött, kitartóan remegett. Maga sem tudta, hogyan. Jóska felhívta a lányt a lakására. Hazafelé készülőben, miközben a szemét kleopátrásra festette, a lány megjegyezte: — Az elején olyan furcsán viselkedtél, már azt hittem, nem vagy ivarérett Teltek a- napok, a. heteké-ée Jóska egyre színesebbnek látta Mucit, minek folytán Luca találkozóról talalkozóra vesztett a színeiből. Ráadásul a két párhuzamos barátság terhes kezdett lenni, nem Luca hibájából, aki — mint maga hajtogatta — „nagy mértékben idomítható" volt, hanem Mucika miatt, akinek a rögtönzés volt az igazi eleme. Bűbájosán rögtönzött. Már sorban álltak mozijegyért, egyszerre a férfihoz 6imult, felnézett rá nagy nedves kék szemével, ajkai megnyíltak, s így szólt: — Marhára vágyom, hogy a hullám vasút megzötyögtessen. A férfi nem szerette a hullámvasutat, de Muci örömében maga is örömet lelt. A bonyodalmakat a másféle rögtönzések idézték elő. Ebédnél még valami családi programról beszélt Mucika. öt perccel a munkaidő befejezése után viszont bejelentette Jóskának, hogy a nap hátralevő részét vele óhajtja tölteni. Ha ilyenkor Luca már be volt ütemezve, Jóska kétségbeesetten tárcsázott. Az ilyenféle esetek érlelték meg a férfiban az elhatározást, hogy szakít Lucával. A módját megbeszélték, komplikáció, jelenet kizárva, miért ne szakítana? Mucika különböző rögtönzésed miatt akkor már két hete nem találkoztak. Péntekre beszélték meg. hogy a nő feljön. Mucika a kérdéses pénteken közölte Jóikéval, hogy mégis ráér. felmegy hozzá, és megmutatja az űj fürdőruháját. Ahelyett, hogy telefonált volna Lucának, nem jó a péntek, mert az egész brigád bent marad egy ilyen vagy amolyan sürgős munka elvégzésére. Jóska a virágkereskedésbe ment. s egy óriási csokrot küldetett Lucának, ne mondhassa, hogy kicsinyes. Megkönnyebbülten indult haza, útközben bevásárolt. Virágot is vett, mert a lelke mélyén úgy érezte, hogy ha Luca egy egész csokrot kapott, noha vigaszdíjként, akkor Mucika is megérdemel egy csokrot az új fürdőruha mellé. Egyetlen vázáját úgy helyezte el. hogy aki belép, mindjárt ráessen a tekintete. Azzal leheveredett a sezlonra, s ahogy randevúk előtt szokta, a szakmai műveltségét gyarapította. Tájékozottságával arányosan növekedett a vágyakozása. Időnként az órájára pillantott. Mucit hétre várta. Hirtelen megszólalt a csengő, és csengett, csengett viharosan. — Korábban jött a drága — mondta Jóska, s ugrott ajtót nyitni. Luca borult a nyakába, ölelte, csókolta, ahol érte. beszélt ls, de a szavak fele belefulladt a csókokba, a sóhajtásokba. Égj' kissé furcsának találta, hogy Luca ennyire örül a szakításnak, s még furcsábbnak, hogy eljött hozzá, megköszönni. Mindenesetre beterelte a nőt szobába, s az előszobaajtót becsukta — Adj valamit inni — mondta Luca, a pohár gint felhajtotta, s hogy az ajkát megtörölte, sugárzó arccal fordult a férfi felé. — Soha nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen figyelmes vagy. ilyen meleg szívű. s hogy nem felejtetted el a születésnapomat. Ez volt az elsö év. hogy gratuláltál, s milyen gyönyörű csokorral! És itt is virággal fogadsz! Hát ennyire szeretsz?! Soha, soha ilyen boldog nem voltam, Józsikám, édesem, aranyosom! Felugrott a székről, átölelte a férfit, hozzásimult, csók közben becsukódott a szeme. Arra eszmélt, hogy a csengő vadul, türelmetlenül szól. — Miért nem nyitsz ajtót? M

ielőtt válaszolt, a férfi hosszan elnézte a nőt, valahogy olyanformán, mintha most látná először, mintha akkor fedezné fel a szépségét, a kedvességét. Elérzékenyült, s a hangja enyhén remegett, ahogy mondta: . . » — Az a tarháló ürge lesz az. aki annyit zaklat. Elnémult a csengő, a csend megsúlyosodott. A férfi valami ürüggvel kiment az előszobába Remélte, nagyon-nagyon remélte, hogy egy cédulát talál a Padlón, valami szöveggel. — „Velem így nem lehet elbánni, M." De nem, a padlón semmiféle cédula nem hevert. „... A kis háe telis-tele van szebbnél szebb tárgyakkal, kézimunkákkal, köcsögökkel, tányérokkal. Van fcöpülő és fejőszék, régi bognárszerszámok, kovácsszerszámok, sulykoló, szénavilla, szakajtó, klumpa (fapapucs), dézsa, szőlöprés, tulipános láda, lopötök, kacsasütő, kuglófsütő, fakulacs ..." „Villany helyett petróleum és gyertya világít (de lámpából azután nagy a választék! Istállólámpa, kocsilámpa ... és még ki tudja, hányféle múltbeli darab van itt használatban)." A szemközti falon egy öreg bunda medvebőrt idéz."(!) Nem bízom az olvasóra, hogy kitalálja miről van szó, biztos vagyok benne, hogy valamiféle néprajzi múzeumra gyanakszik. Pedig csak egy szőlőhegyen épült víkendház belső berendezését írja le ily módon a Lakáskultúra című folyóirat idei 2. száma. Egy víkenházét, mivel tulajdonosai ügy gondolták, hogy „... a táj jellegének megfelelő, fehérre meszelt nádfödeles présházat építenek, hiszen ezen a környéken nem is szabad a tájból kirívó, a helyi építészeti hagyományokkal ellentétes épületet emelni." Ez a szöveg sugallja az olyanfélé humorizálás lehetőségét, hogy például a szegedi Széchenyi térre — a városkép védelme érdekében — csupa kis városházákat szabad csak építeni... De a dolog sokkal komolyabb annál, mintsem elüthetnénk némi élcelődéssel. Az első bekezdés végén zárójelbe tett felkiáltójel nem az eredeti szövegből való, én bigygyesztettem oda. Ez a mondat, ez a „medvebőrt idéz" ugyanis többet jelent, mint amennyit konkrétan mond: szemléletet. Hozzáteszem nyomban a félreértések elkerülésére, hogy álromantikus kispolgári szemléletmódot jelez. Hatodik évfolyamát tapossa ez a folyóirat, s úgy tűnik, még mindig nem képes eldönteni, kinek készül, milyen embereknek, s kiknek a lakáskultúráját terjeszti? A kispolgári ízlés (illetve ízléstelenség), a „szocialista milliomosok" számára és kedve szerint vagy egy magasabb, valóban szocialista* szellemű ízlés propaSomogyi Károlyné galásara? Mert ez utóbbi szolgalatára igen nagy szükség volna, az előbbi sajnos minden különösebb terjesztés nélkül ia éppen eléggé burjánzik. A kettősség, a tanácstalanság a lap szinte valamennyi számában tetten érhető. De a példa kedvéért maradhatunk a már idézett idei 2. számnál. A szőlőhegyi présházról írt cikk mellett ott egy másik is, amely a népi bútorokról szól s ebben ezt olvashatjuk: „Egy-egy zsámolyt, széket, ládát, falitékát sikerrel és haszonnal illeszthetünk más használati tárgyaink közé." Példamutatóan terjeszti az igazi lakáskultúrát a Régi házban mai módon című írás is, s kétségbeejtően avitt, kispolgári „otthont" mutat be a Vendégségben rovat, amelyben egy iparművész mutatja be otthonát. A meleg, barátságos otthon, a kényelmes, kellemes hétvégi ház nem kispolgári dolog, de azzá válhat, ha úgy rendezzük be s úgy élünk benne. Akt önmagát adja otthonában, saját szükségletei, egyénisége, ízlése cs saját anyagi lehetőségei szerint él s rendezi be lakását, nyaralóját, az teszi jól. Aki pedig többet akar mutatni, másnak szeretne látszani, aki egy öreg bundával medvebőrt akar idézni, az kényelmetlenné teszi életét, annak lakása lehet múzeum, mutatvány, minden, csak éppen nem otthon. Igen kevés fóruma van nálunk a modern lakberendezésnek, a mai lakáskultúrának. Rengeteg a tanácstalanság, a félreértés, hiszen mint oly sok minden másban, a lakáskultúrában is ugrásszerű a fejlődés, forradalmi a változás. Ha pedig nincs elég fogódzónk, könnyen tévútra vihet bennünket a múltba visszahúzó megszokás, az egyébként természetes és egészséges többetakarás, a csak jó üzletre spekuláló reklám. Ezért különösen bosszantó, mondhatni, veszélyes, ha egy olyan lap, mely nevében viseli a lakáskultúra szót, nem eléggé céltudatos, ha nemcsak vezet, hanem félre is vezet. Fehér Kálmán Igazán 7