Délmagyarország, 1971. június (61. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

VASÁRNAP, 1971. JÜNTTJS 27, Italo Calvin o AZ ÉTHORDÓ Kiss Attila Virágok ÉJSZAKAI ESZTÉTIZÁLÁS E

gy olasz dal állítja makacsul: az éjszaka szerelemre való. Csáth Géza zenekritikáinak jócskán posztumusz gyűjteménye, legalábbis címével (Éjszakai esztétizálás), tagadja. Mindkettőnek igaza van. A zene megszépíti a szerelmet és az éjszaka is hajlamosít az esztétizálásra, az esti zenei élmény _ meghosszabbítására. A kötetnek persze lényegesebb erénye is van: a századelő tragikus sorsú, fiatalon meghalt orvos-írójában, Csáth Gézaban fölfedezi a zenekritikust. Néhány évvel azután, hogy A varázsló halála címmel megjelent kötet már felfedezte a szépírót, a novellistát. Így vált most teljessé irodalmunk Csáth Géza képe, a zenekritikusé és novellistáé. Olyan emberé, aki Ady, Bartók, Kodály, Móricz, Rippl-Rónai, Lechner Ödön, Dohnányi Ernő és mások kortársaként beleszólt irodalmi—zenei életünk nagy megújulásába. És mit jelent Csáth Géza zenekritikáinak, tanulmányainak majd 500 oldalos gyűjteménye a mai olvasó számára? Részletező kritikái elevenen ragadják meg a képzeletet, képesek felidézni a korabeli zenei élet eseményeit. A mai olvasó ritka lehetősége, hogy Csáth Géza melegében alkotott ítéleteit félszázad időmérlegének visszapillantó tükrében kontrollálhatja. Miben volt igaza, mely konzekvenciáit hagyta jóvá az idő — és miben tévedett? A magyar zenei alkotóművészet dolgában például a legritkábban. Bartók és Weiner Leo egyik felfedezője volt, de ma is csodálatra méltó az a tárgyilagosságában is elkötelezett modor, mellyel Erkel Ferenc munkásságát elemzi. Vagy Chopint ép Grieget. Eredeti hangon ír Caruso emlékezetes budapesti fellépéséről, bemutatva annak a bizonyos bukásnak közönségarcát: a publikum csodát várt, s helyette „csak" egy kitűnő énekest kapott Stílusa sallangmentes, belső tűzzel teli, képekben gazdag, fordulatos. Sorai — ahogy mondani szokás — olvastatják magukat Ma is tanítani való, ahogyan Caruso kritikáját indítja: „A ténoristák királya, császára, a vidám bohém olasz fiú: Caruso tegnap rosszkedvű volt. Budapesti fellépése, amellyel új művészi körútját megkezdte, félsikerrel járt, ami egy Carusonál semmivel sem jelent kevesebbet, mint bukást." Az Éjszakai esztétizáláshoz a kritikák közreadója, Demény János írt bevezető tanulmányt (Zeneműkiadó. Budapest, 1971.). N. I. Rékássy Csaba Népmesék A róka és a holló A holló a fa ágán ült, s szájában egy darab Hóvirág-sajtot tartott. A róka a fa tövében kuporgott, és mézes-mázasan hízelkedett: — Mindenki azt meséli, HolIócska, hogy neked van a legszebb hangod az erdőben. Igazán énekelhetnél nekem valamit... A holló nem sokáig kérette magát, énekelni kezdett. Amint a száját kinyitotta, a sajt lepotytyant a földre, a róka felkapta és kuncogva elszaladt vele. A holló észre sem vette, önfeledten énekelt tovább. Éppen arra sétált a süketfajd, aki azzal a nehéz, szinte megoldhatatlannak látszó feladattal volt megbízva, hogy a Vadonvízió soron következő táncdalfesztiváljára 125 énekest teremtsen elő. Megpillantotta az önfeledten danászó hollót, nem teketóriázott, leszerződtette. Bár a hollónak a fesztiválon csak a 125. helyezést sikerült megszereznie, ez is elegendő volt ahhoz, hogy rendszeresen helyet kapjon az Erdei Rendező Iroda egyik hakni-brigádjában, s azontúl már ementáli sajtra is futotta neki. Tanulság: érdemes kitátant a szánkat! A két kecske Két kecske, ellenkező irányból jövet, egyszerre akart átkelni egy szakadékon, amelyet csupán egy vékony deszkapalló iveit át A palló közepén találkoztak, tettetett nyájassággal összeölelkeztek, egymás egészsége felől tudakozódtak. Majd az öregebbik kecske megkérdezte: — Hová igyekszik, tisztelt ifjú barátom? — Ezer fej káposzta van rámbízva, sok a munka, nagy a felelősség, épp ezért megkérem, engedjen tovább haladni... — Hohó, barátocskám —, így a vén kecske, — én viszont főnyalogató vagyok a Sóhivatalban, az én munkám még fontosabb, így hát ön engedjen utat nekem! Az ifjabbik nem volt hajlandó engedni, dühös szitkozódásba kezdett, már-már felöklelte idősebb társát. — Ejnye, fiatal barátom, nem így kell ezt elintézni! Üljünk le. beszéljük meg a problémát, s bizonyára találunk majd valami megoldást! — tanácsolta a tapasztalt öreg állat. Ügy is tettek, hozattak két széket maguknak, leültek egymással szemközt a palló közepén, s hoszszas diskurzusba kezdtek arról, hogy melyiküknek is sietősebb az útja, s melyiküknek illenék kitérnie. Végül mindketten elálmosodtak, elszunnyadtak, s egy óvatlan pillanatban székestől együtt beleestek a szakadékba. Tanulság: hosszú értekezletek alatt nem árt csavarral a padlóhoz rögzíteni a székeket!... A lecsavarhatóság! — ez az olyannyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos edénynek. Amikor az ember lecsavarja a fedelét... már e mozdulatra összefut szájában a nyál; kivált, ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Aztán ha már lent a fedő, előtűnik az összenyomott étel: lencsefőzelék egv kis hurkával, vagy keménytojás céklával, esetleg kukoricamálé szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerek felületen — olyan éppen, akár térképen a szárazföld, s a tengerek, és ha kevés is. azt az érzést kelti, mintha tömény volna s laktató. A lecsavart fedél tányér gyanánt használható, ekként két edénye is van az ember fiának, s imigyen hozzá is láthat. Amióta Marcovaldo segédmun. kás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minek utána lecsavarta a fedőt, s mohón beszippantotta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bogyolált evőeszközt, melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza — egyszóval olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt összepréselve!... Egészen tömbszerű lett, megmerevedett. Ekkor aztán egyszeriben kitűnik, hogy bizony kevés. „Jó lesz lassan enni" — gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat, farkasétvággyal, sebesen. Elszomorítók ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság: lassanként e szokatlan színhelyre áttéve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. Marcovaldo immár lassúra fogja a majszolást: leül egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben hazamenne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszaporodnának a hetijegyén. így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik, az utcán, miközben elnézi a járókelőket; aztán iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz ' van. lehetőleg olyan padot választ, ahová süt egy kis napocska; a fákról hullongó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóborkutyáké (egyhamar a barátja valamenynyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik fel, amikor épp senki sem jár arra. „Vajon miért, hogy itt oly örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízeit, míg ha otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés meg szemrehányás közepette azt sem tudom, mit eszek?" gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbbben: „Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!" S már újra kedvetlen — tán mert maradékot kell ennie. hideg s kissé avas maradékot, vagy mert az alumínium éthordótól fémes ize van az ételnek; de legalább e gondolat motoszkál a fejében: „Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle — nem ízlik az ebéd!" Egyszer csak észreveszi, hogy már majdnem megette az egeszet; erre rögtön ügy tetszik, hogy hisz' finom lakoma ez, s lelkesen, áhítatta] kaparássza ki az éthordó fenekéről — ezek a leginkább fémes ízűek ... Majd elnézi az úrea. piszkos edényt, s megint csak elfogja a szomorúság. Ekkor összerakja, bebugyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki-nekikoccan az éthordónak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak járás közbén. Még korán van visszamenni az üzembe, betér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy a közeli cukrászdába ugrik be, s felhörpint egy kávét. Itt elnézi a pult üvege mögött sorakozó süteményeket az elegáns csokoládésdobozokat. elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy valójában nem kíván az égvilágon semmit; egy percre megáll a biliárd automata előtt. hogy végkeap mrsgyőzza magát.. íyrrt éhét, csupán az időt kívánja elütni. Kifordul az utcára. A villamosok már megint zsúfoltak, nemsokára vége az ebédszünetnek; elindul, vissza a gyárba. Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége — miért miért nem; biztos a gazdaságosság okából — nagyobb tetei kolbászt vásárolt. Három este egymás után kolbász és sárgarépafőzelék volt vacsorára. Mármost az a kolbász kutyaeledelnek készülhetett: már a szagától elment az ember étvágya Ami meg a répát illeti — ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo mindig is ki nem állhatott Délben a kolbász meg a sárgarépafőzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsírosan. Feledékeny lévén. Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este, s így nap nap után ugyanaz a csalódás érte. A negyedik napon beletúrt villájával az ételbe, még egyszer megszagolta, majd felállt a padról, s a nyitott éthordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépafözelékkel teli edény, így sétál; s mintha nem tudná magát rászánni, hogy belekóstoljon. Valamelyik ablakból leszólt egy kisfiú: — Hé, te ember! Marcovaldo fölnézett. Á gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon tányér fehérlett. — Hé, te ember! Mit eszel? — Sárgarépafőzeléket kolbászszal. — Jó dolgod van! — Hát... — Képzeld csak: nekem rántott velőt kell ennem! Marcovaldo belenézett a párkányon lévő tányérba. Gyönyörű darab rántott velő volt; kerekded, puha, omlatag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orrcimpával szívta be az illatát. — Miért? Tán nem szereted a velőt?... — kérdezte. — Nem szeretem. Azért is zártak ide. mert nem akarom megenni. Kidobom az ablakon! — Hát a főtt kolbászt szereted-e? — Szeretem' Olyan, mint egv vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet... — Nos, óikkor add a tányérodat, neked adom az enyémet. — Éljen! — A gyerek boldog volt. Leadta Marcovaldónak a díszes majolikatányért, s hozzá az ezüstvillát, Marcovaldo meg fölnyújtotta az éthordót, s pléhvilláját. Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben, egy padon. Es mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gondoltak. hogy még sosem ettek ilyen jót. Egyszer csak a gyerek háta mögött feltűnt egy kisasszony. — Uramisten! Fiatalúr! Mit eszik? — Kolbászt! — És ki adta ezt magának? — Az a bácsi! — mutatott Marcovaldóra a gyerek; az abbahagyta az önfeledt majszolást, megállt a szájában a falat. — Dobja el! Mit hallok?! Dobja el rögtön! — De hisz olyan jó .. 1 — És hol a tányérja? Meg a villája? — A bácsinál... — rebegte a kisfiú, s megint Dtaccovaldóva mutatott, aki a levegőben tartotta a villát. A villa hegyén körülharapdált rántottvelő-darabka díszelgett. A nő elkezdett ordibálni: — Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!... Marcovaldo felállt, még egyszer rásandított a velőmaradékra, aztán odalépett az ablakhoz, fölrakta a tányért, villát a párkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd pedig hátatforditott. Hallotta az éthordó csőrömpölését amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek börr bölését. meg azt is, ahogy durv; becsapták az ablakot. Lehajo fölszedte az éthordót. Kissé be horpadt; már nem lehetett jól rácsavarni a fedelét. Zsebre vágta az egészet és elindult, vissza a gyárba. " Telegdi Pol<?ár Istváu v ,'«.., {ordítása • >„