Délmagyarország, 1971. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-01 / 102. szám

SZOMBAT, 1971. MÁJUS L 7 Sa AZ UTOLSÓ SZEGEDI SZITAKÖTŐ ANYÁK KÖSZÖNTÉSE Az édesanyákat, az élet adóit köszöntjük május első vasárnapján, a kiteljesedő tavasz e szép, hagyományos ünnepén. Virágot adunk nekik, a szeretet és a hála szimbólumaként, a_gyerekek versben, vagy egyszerű szavaikkal mondják el szívből jövő köszöntésüket. „Mi ő nekünk? Azt el nem mondhatom. — Mert nincs rá szó, s nincsen rá fogalom ..." Milyen igazak a költő szavai. Az édesanyák iránti szeretet annyira bensőséges és természetes érzés, hogy könnyen üres frázisba, tartalmatlan szóvirágokba fullad az ember, ha megpróbálja szavakba önteni. Ezért is kifejezőbb a néhány szál szegfű, tulipán, vagy az orgona, a hálás tekintet, s a meleg ölelés. Igazán hálásak csak akkor vagyunk, ha az anyák iránti szeretetünket, tiszteletünket nem próbáljuk meg ebbe az egyetlen napba belezsúfolni. Ha az esztendő minden napjára jut jó szó, figyelmesség. Ha hűségesek maradunk mindahhoz, amire édesanyánk tanított. Ha úgy tiszteljük, szeretjük a hazát, az életet, a munkát, a becsületet, ahogyan arra ő nevelt bennünket. S ha megjegyezzük azt, hogy az anya sem valami szeretettől túlfűtött robotgepi aki csak arra hivatott, hogy elégjen, feláldozza magát övéiért, ha elhisszük, hogy ő is olyan ember, aki elfárad, akinek éppen olyan jólesik a segítseg és a biztatás, mint bármelyikünknek. A mi társadalmunk az anyák megbecsülését nem bízza sem a véletlenre, sem a gyerekek esetleges hálájára. A mi világunk intézményesen gondoskodik a legszentebb hivatás gyakorlóiról, az édesanyákról. Sok minden történt már a munkahelyi kedvezményektől a gyermekgondozási segélyig, a bölcsődék, óvodák hálózatának kiszélesítéséig azért, hogy az anyák gondja kevesebb legyen. Az édesanyáit számára nem ,is az a legnagyobb segítség, ha a munka terhéből kevesebb jut nekik, hanem ha a társadalom segít értékes embert nevelni gyerekeiből es képességeiknek megfelelő helyet biztosít nekik. A nagyobb közösség sok mindent megtett már az anyákért. A közvélemény előtt is tisztázott dolog az irántuk való köteles tisztelet. Mégis maradt még adósságunk éppen elég. Még fokozottabban osztoznunk kell gondjaikból. A szűkebb családnak, s a társadalomnak is. Tapintat, udvariasság, figyelmesség dolgában is sok még a javítani való. És sok családban meg kellene végre szervezni, hogy az otthon gondjai ne csupán az anya gondjai legyenek... Hogy a tiszta lakás, a meleg étel, a vasalt ing, a derűs hangulat a jólnevelt gyerek örömének ne az anya legyen a szenvedő áldozata. Hogy neki is legyen lehetősége osztozni a pihenés, a szórakozás, a tartalmas kedvtelések közös örömében. S hogy az édesanyára ne csak addig legyen szükség, amíg adni tud, hanem akkor is, ha már szétosztotta erejét, szeretetét és ő szorul övéi támogatására. A hálatelt vers, a szegfű, a tulipán, s az orgonacsokor mellé ezt a szándékot, elhatározást is nyújtsuk át az édesanyáknak május első vasárnapján. K. GY. Galambos S/ilveszter AZ ELESETT EMBER Ha még százan lennének szitások, Bogdán Márton lenne közöttük az első. Megmaradt utolsónak. Maga sző. fon széles Szeged városában. Bár a mai világ patikusai pontosságot kívánó igazmondásában azt is sietve ide kell írnunk, hogy özvegyi jogon szitakészítésből eszi kenyerét még városunkban egy tiszteletre méltó asszonyszemély, de a szitásság jogfolytonossága mégiscsak Márton mester kezében éL Ha ő leteszi, huja a szitás iparnak. Hogyan is látunk át akkor a szitán? Ezt igyekszünk megtudni a mestertől azon alkalomból, hogy a figyelmes városi tanács ipari osztálya Kiváló Mester elismerő oklevéllel tüntette ki Bogdán Mártont. Évek 78 éves, 68 évvel ezelőtt, 1904ben, 11 éves korában a lévai vásáron odakérdezett egy szitásmesternek, hát ezt hogy csinálják? Mármint a szitát. A mesternek nem sok komázni való kedve lehetett a gyerekkel, meg vevő is bőven bolygott a sátor előtt, hát csak odasziszegett neki: majd eljössz es megtanulod! A mai Márton, az akkori Marci komolyan is vette, amit a mester mondott neki. Még azon év őszén, véletlenül Márton napján, elég csatakos és hűvös őszi napon, csak úgy mezítlábasán, egy piros fejkendőbe kötött inggel, gatyával, előbb az artézi kútnál lábat mosva, hogy szalonképes legyen, beállított az orosházi Koller György szitakészítő mesterhez, kenyérkereső szakmát tanulni. Mindjárt kezet is csókolt a mesternek, jó szülői intelmei szerint, amiben az nem foglaltatott benne, hogy de a mestérne asszonyságnak is puszilj ám, te gyerek! Nosza, rántott is az asszony kedélyállapotán akkorát ez a furi gyerek nem állta meg, hogy szegényes öltözékét mindjárt ne lobbantsa az ura szemére: mint egy madárijesztő, olyan ez a kölök! Mire az ember: ne bántsd, Paulina, azt az emberpalántát, úgy lehet, a legjobb szitakötő legény serdül belőle. —• De .fő, hogy ezt a mester elmondta a feleségének, mert úgy el csorbult a kedvem az asszony szavára, akár vissza Is fordultam volna a szülői háznak, pedig laktunk oda vagy 25 kilométert Békül ésképpen az asszonyság azért megkérdezte, éhes vagyok-e? Hát adott egy darab bundás kenyeret, na mehetsz, mindjárt be a műhelybe. 48 ember dolgozott nagy nekibuzdulással, a fejüket alig emelték föl a munkájukról. 13 szitás legény öltötte, kötötte, fűzte, szögezte, szorította, rakta, varrta, madzagolta a szitákat A többiek, fejkendős nőszemélyek, mindenféle akkor ördöngösnek tűnő kisebb-nagyobb masinériákon szőtték, lófarokból, cines, rezes, vasas drótokból, rostokból a rosták és sziták szöveteit — Mindjárt volt inastársam, ketten ültünk a segéd urakkal szemben, azok keze alá készítettük. nyestük, vékonyítottuk, vastagítottuk, egyenesítettük, görbítettük, húztuk, eresztettük, melegítettük, áztattuk, fényesítettük az anyagot a mindenféle szitához szükséges apróságokat. Szitásszögeket, fűzfahasítékokat, sást, bőr és egyéb fonadékokat. Kávát gurítgattunk, hurcoltunk, csiszoltunk, faragtunk, szabtunk, öltöttünk, iszkábáltunk este 10 óráig. Akkor műhelytakarítás, hogy reggel rendesen induljon a munka. Aztán a konyhában mosogattunk, pakoltunk, vizet hordtunk, pucoltuk a mester családjának cipőit, aztán vacsora. Savanyú főzelék; majomfogó, megszáradt, maradék kenyerekből való gombócokkal, de egy tányérral kettőnknek és fekvés mindjárt, hamar itt a reggel! — Reggelink egy szelet kenyér, csak úgy magában. Egyszerre nem is ettem meg, csak betettem falatonként a pofazacskómba, s ahogy a nyáltól elázva elnyeldestem, a világ legjobb ételének éreztem. Nekünk, két inasoknak egy tányérunk volt, egy tányérból ettünk, így fél tányér levesen, fél tányér főzelékfélén kornyadozott az ember szitásnak készülő gyereke. — A fene se akar panaszolni, hisz természetes inastartás volt ez, még csak embertelennek sem mondhattam a mestert Valóban jól bánt velünk. A szakmát megtanulhattuk 5 év alatt nála. Igaz, ruhát, amit a szerződés biztosított, sose láttunk. Első télen, hogy meg ne fagyjak —, leesett a hó —, egy segéd úr adott papucsot. Na jó emberek voltak azok. A segédek. Tanítottak, pofont se adtak, de hát mi voltunk az élelmezőik. A pénteki fizetésüket hétfőre teljesen eldorbézolták, egész héc '-mö töpörtőn meg kenyéren éltek. Az első siker — Apám elhasznált, világvégén élő uradalmi ember volt, el is feledkezett rólam, úgy megszokta nagy lélekszámú családunk azt a nélkülem való kis könnyebbséget. Csak egy év múlva jött elő a városba, szerződést kötni. Én közben megtanultam szitát készíteni, pedig csak próbaidős voltam, de annyira valahogy a kezemre esett a szakma, hogy Orosháza szülötte, Thék Endre asztalosmester, akkor már országosan ismert nagy ipari apostol és inasok védelmezője akciójában évente rendezett tanulói kiállításra is elkerültek a szitáim. — Az volt a szokás, hogy a munka mellé állt a csinálója. Jött Thék, mindenkinek nézegette a munkáját Orosházán 2—300 inas volt akkoriban, de 100-ónknak bizonyosan kitették a munkáját. Jött Thék, álltam mezítláb a szitáim mellett, kék bolhaszedő gatyában; néz engem Thék Endre, nevet, olyan ágrul szakadt inas tán nem is volt a teremben, de nézi ám a szitáimat. Hát olyanok voltak azok a sziták, hogy szitát annál jobbat én ma sem tudok csinálni. A jóságnak is van olyan fokozata, aminél már jobb nem is lehet, mert az már kész mesebeli hazugság. Nézi Thék Endre a szitáimat, a kezében forgatja, hát talentuma volt neki az iparokhoz, hát kétkezi ember volt az, és talán valakivé 1 evése után sem kopott egészen ki belőle, hogy koszos inasul kezdte életét, és idős, vagyonos korában is maradt még huzalom a magamfajtájú, életet próbálgató kis mezítlábas inasocskával szemben- Nem mondott az ott nekem semmit A fejemre se tette a kezét, se semmi könny nem csillogott a szemében. Végígszemlézett minden kiállított tárgyat a teremben, a köréje kanyarodott sereghajtóknak, sleppembereknek sem volt kíváncsi a véleményére. Azok azért sugdostak neki. — Hanem délben, hogy az iskola udvarán fölálltunk eredményhirdetésre, csak mindjárt elsőnek engem szólítanak. — Elöl vagyok ugye az ábécében, így ha akasztani akarnának is, elsőnek szólítanának. Kimegyek, meg még két kiskoszton élő kölök, hát nékem ítélték az első díjat, 20 arany koronát. Örültem, persze, de csak arra tudtam gondolni, még a dicséretnek nagyon rövid indokait elősorolták, na, szépen kifényesítem a segéd úr papucsát, viszszaadom. Felöltözök. — Nem siettem el í, ősszel, egy vasárnap, ebéd után, hogy a parancs szerinti munkáinkon átalestünk, felmentem a padlásra. ott volt egy ládám, abban a szemelyes motyórn, így az új ruhám is. A kor divatja szerint öltöztem. Cúgos cipő, csíkos nadrág, fekete kabát, keménykalap, csokornyakkendő, sétapálca. — A mester épp valamit szuszogott az udvaron, kalapom emelve köszöntem neki. Nem ismert meg. Kérdezte: kit tetszik keresni? — Azután sem kapatott el. Reggelire egy szelet kenyér, délbég tol tányér leves, fél tányér SS főzelék. Este 11-kor fekvés. Igaz, szitánként 10 fillért fizetett akkoriban. A szakmát megtanultam nála. Segéd úr, vitéz úr, mester úr — Dolgoztam vagy tíz városban, míg katonának nem kívántak. Ahogy a százezrek, meg a milliók háDorúztak, úgyszintén a szitás is. Ahogy a százezrek vöröskatonáskodtak, úgy biza szitás is. Bujkált érte egy évet hogy lábujjhegyen szedegette utána a levegőt. — 22-ben nagyon kellett volna önállóskodni. Megnősültem. A feleségem hozománybútorát adtuk oda az első befektetésért. — Évente megkötöttem és el is adtam 6—7 ezer darab szitát. Volt a városban akkor még rajtam kívül 5 szitás, azok sem voltak kevesebb érők nálam, összesen 35—40 ezer darab szitát kibocsátott Szeged. Ma 6— 700 darab lel gazdára nálam egy év alatt. Életemben olyan 200 ezer szita szülőmesterének mondhatom magam, és elillene büszkének lenni vele. Nem dicsekszem, de nem is szégyellem. Soha nem hoztak vissza nékem szitát, hogy szabálytalanul elpusztult volna, csak álltában megette volna az idő. Pedig a szita, meg a rosta is pusztulékony, kényes jószág. És szép. Büszkén gondját is viselik eleinte a gazdaasszonyok. Üj szita szögön függ, de ha lement az ideje, kotlót ültetnek bele az ágy alatt, a kávájával a gverekek gurigáznak az utca porában. Amúgy, hogy nagy számokat ne mondjunk; 10 ezer évesnél idősebb szerszám, már a Mezopotámiai asszonyi népek kezében pofozódtak az első sziták, amikor a kenyérnek való búzát, vagy éppen őrleményfélét átrostálták, -szitálták rajta. Lehet, hogy kilyuggatott állati bőr volt még először, s csak később ismerték föl a növényi rostokból (rosta) szőtt, eszközön át rázott, paszírozott, tört, öntött, szűrt, csurgatott étel finomságát. A vízi- és szárazmalmok világában még virágzó iparnak számított. Magyarországon 1836-ban indult az első gőzmalom, amiben már a síkszita finomította a lisztet. Addig a parasztra, köveken őrölt korpás lisztek elválasztásához, rengeteg rostára, szitára volt szükség. A rosta általában a nagyobb lyukú drótfonadékból készült eszköz, rezes, cines, bronzos. vasas drótokból, attól függően, hogy mire akarták használni. Voltak paprikadörgölő, tarhonya-. kukoricapattogató, búza-, paprikaszárító, bogyózó-. szelelő(kalmárrosta), telek- (kertészek használták), kavics-, malter, és másféle rosták is. A sziták finomabb őrlemények vagy keverékek elválasztására készülték, anyaguk szerint ezek is készülhettek finom cines, rezes, nikkeles drótszálakból, nyersselymekből, de inkább lófarokból. Ezek voltak a legtartósabbak, s ezeknek számszerűre méretezett sűrűsége adta a szita finomsági fokát. Voltak liszt-, paszírozó-, paprika-, dohány-, mák-, vegyszersziták. összesen talán 45—50 fajta pofozható szitaszerszám gurulhatott elő a keze közül. — De hogy egészen ne maradjak dologtalanul, mert általában ősszel volt keresete a szitás kezemunkájának, hát én fonatokat is csináltam. A légy- és szúnyoghálótól, a csirkeborító és kerítésfonadékig, meg a gépeknél használt szikrafogókig, mindenfélét. Az iparok a társadalom fejlődésévei születnek, de attól is halnak el. A gyertyaöntő ipart eloltotta a villanyvilágítás, a zsindelyvágó ipart a cserépgyár Én a fiamat szitásnak szántam. Meg is tanulta, a szakma minden titkait. Sőt eggyel többel tudott. Hogy ebből már nem élne meg, ahogy egy mai embernek az igénye diktálja. — Az. eszközök, amiket tíz. és szazezerszámra gyártottam, a jónak a rossztol való elválasztását szolgálták. Az ocsút a tiszta búzától, a konkolyt a vetőmagtol, a polyvát a szemestől, a korpát a kalácslisztből. És így is átlátunk tán a szitán. Dombai szomorúan üldögélt a körúti bisztróban, és unatkozva rágcsált egy tányér szalmakrumplit. — Mt baj van, öregem? — kérdeztem udvariasan. — Hagyjon békében. A vállalatnál kétszáz forinttal felemelték a fizetésemet. El vagyok keseredve —suttogta letörten. — Miért? Nem örül a fizetésemelésnek? — érdeklődtem. — Örülni örülnék, ha nem emelték volna fel még ugyanakkor tíz ember fizetését a vállalatnál. Miért kellett másoknak is kétszáz forint emelést adni? Nem lett volna elég száznyolcvan? Higgye el, elvették az örömömet — legyintett keserűen. — Nehéz élete lehet magának — bólintottam együttérzóen. — Megvert engem az ég! Nekem semmi sem sikerül. Képzelje, a lottón minden héten ugyanazokat a számokat játszom, és pont a múlt héten kellett új számokat beírnom. — Pech. Fersze, most húzták ki a régi számait. — Dehogy. Szó sincs róla. A régibúi egyet sem húztak ki. Az új számaimból volt egy négyes találatom. Borzasztó! — mondta kétségbeesetten. — Miért? Talán elfelejtette bedobni a szelvényt? — Dehogy felejtettem el. A nyereményt kifizették. százhuszonnégyezer forint. Mínusz a levonás. De elvették az örömömet: ugyanazon a héten volt még nyolc négytalálatos nyertes. Azok is kaptak fejenként százhuszonnégyezer forintot, mínusz a levonás. Ez az, ami elkeserít. Miért nem kaphatok én az élettől olyan ajándékot, amit más nem kap? Miért kell mindig osztoznom? — kérdezte felindulta Dombai — Látom, magát csak tapossa az élet. Magának semmi sem sikerül. Na, én megyek is. Hány óra van magánál? — érdeklődtem. — Négy darab. Tudja, szeretek pontos lenni. Ezért a négy óra állásából kiszámítom az átlagidőt, Igaz, hogy van négv órám. de azt hiszi, hogy boldog vagyok? — sóhajtott szomoil. san. — Tudom. A szomdszédjának is van négy darab órája, és az Örakereskedelminek még sokkal több órája van. Ez fáj magának? — néztem rá együttérzéssel. — Nem fáj, csak néha sajog — válaszolta gondterhelten. — Azért minden gond jav? Ibajával együtt cserélnék magával — mondtam jelentősen. — Jó lenne, mi? — nézett rám gúnyosan, majd megvetően sziszegte: — Pfuj. Utálom az ÚiSX uabúiekcU