Délmagyarország, 1971. április (61. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-18 / 91. szám

WSlMáP, IML ÁPRILIS n. Erővé váló gondolatok — Szeged mint egyetemi város, speciális helyzetet teremt egy olyan ember számára, aki egyetemi körben dolgozik, de hat rá aváros miliője, fejlődése mondotta a népfront Szeged városi bizottságának elnöke, dr. Kedvessy György professzor. —— Arra készteti, hogy részt vegyen a közéletben, részt vállaljon a város szellemi építésében is. Ezért kezdtem el a népfrontmunkát jő tfz évvel ezelőtt, 8 fogadtam örömmel az elnöki megbízatást. Ebben a pozícióban módom volt alaposan megismerni a városfejlesztés eredményeit és problémáit is, hiszen a népfrontnak évekre visszanyúló szoros kapcsolata van a városi tanácsesal, 8 végrehajtó bizottságé vaL — Most, hogy tanácstagnak jelöltek, megválasztásom esetén, úgy érzem, még sokkal szorosabb kapcsolatba kerülhetek a lakossággal, a lakosságot közelről érintő témákat még jobban megismerhetem, s felhasználhatom mind népfrontelnöki, mind tanácstagi munkámban. És az egyetemen is. — Ehhez hasonló szándék ugyanis nemcsak bennem munkál. A szegedi értelmiség, ha számban nem is nagy, súlya jelentős; már eddig is részt kért és kapott a társadalmi munkából, s külön örvendetes, hogy mind nagyobb érdeklődést tanúsítanak iránta a fiatal értelmiségiek, s én közéjük értem az egyetemi hallgatókat is. — Az aktivizálódásra annál is inkább szükség van, mert ahhoz képest, hogy Szeged az ország kulturális és tudományos életének talán legnagyobb vidéki bázisa, a feladatok is igen nagyok. Nagy szükség van rá, hogy a következő években a fejlődés még az eddigi ütemnél is gyorsabbá váljék. Erre az új tanácstörvény, a város negyedik ötéves tervének költségvetési része meg is adja a lehetőséget. Nekünk is hozzá kell tennünk azonban a magunk energiáit ahhoz, hogy a szép tervek valóra váljanak. Ehhez kitűnő kereteket ad a népfront, mint tömegmozgalom, melyben találkozhatnak az elképzelések, a gondolatok, s alkotó erővé, tettekké válhatnak. Tettekké a város, a lakosság, az egész társadalom javára. - Nyilvánvaló, hogy pártunk X. kongresszusa szabja meg számomra elsősorban a tennivalókat — mondotta Bereng József, a Szegedi Ruhagyár pártbizottságának titkára —, de a pártkongresszus határozatai realizálódnak most, a választásokon is: azokra a nagy nemzeti célokra adjuk egyetértő szavazatunkat, melyeket a kongreszszus körvonalazott. — Az embereknek rokonszenves a párt politikája, a társadalom fejlődésének iránya, módja. A szocialista demokratizmus fejlődő légkörében könnyebb a dolgozókkal megértetni Mindennapos alkotó munkával a tennivalókat, még a problémákat is. Igaz,, a pártmunkás számára alaposabb felkészültségre, több energiára van szükség, szólamokkal senkit sem lehet meggyőzni. A kötött gazdálkodás, az utasításos gazdaságirányítás idején szinte még a problémákat is előre lehetett látni, most csak a mindennapos közös alkotó munkával érhetünk el a gyárban tartós ered— Gyárunkban néményeket De a na- hány évvel ezelőtt gyobb fáradság gaz- különböző objektív dagon megtérül. és belső nehézségek miatt átmenetileg nem a legjobb hangulat uralkodott. Az őszinte, nyílt légkör kialakítása hosszadalmas folyamat volt A taggyűlésekkel kezdtük, s ezeken olyan témákat hoztunk szóba, melyek minden kommunistát érdekeltek, s vitára késztettek. A viták után azonban közös álláspontra jutottak, amit szívesen respektáltak a gyár vezetői is. Ez a változás azután kisugárzott a pártonkívüliek, a gyár minden dolgozójának munkájára, közérzetére. Többé nem volt szükség rá, hogy különösebben meggondolják, érdemes-e véleményt nyilváníaniuk valamiről, netán bírálatot mondani. A napi munká ban természetesen adódó újabb és újabb nehézségek nem késztetnek senkit arra, hogy a felelősséget megpróbálják áthárítani, nem szülnek felesleges izgalmat: a kollektíva maga néz utána a baj okának, s ki is küszöböli azt — Ilyen körülmények között a pártmunkás is jobban ér. zi, érdemes dolgoznia, s érdemes új meg új feladatokat tűzni maga elé. Több a munka, mint valaha Hivatásszeretetbol Kaposvárról jött a szegedi egyleteimre, Kaposvárra ment özvegy édesanyját segíteni, tanítani Szegedről Kovács László, a Radnóti gimnázium biológiakémia szakos tanára. Csak bárom éve került vissza Szegedre, a gimnázium igazgatója már akkor megjegyezte magának a vékony dongájú szemüveges fiatalember nevét, nükór tanár jelöl ti gyakorlatait végezte a Radnótiban. — Sokat tépelődtem, gyötrődtem, keresve a hivatás igazi célját, értelmét. Most kitűnően felszerelt laboratóriumban, tehetséges, jófejű gyerekekkel dolgozva, ideális körülmények között mégtaláltam számításomat. 1968-tól kaptam az elsős tagozatos tanulókat, az eredmények most kezdenek beérni. Az Országos Pedagógiai Intézet feladatmegoldó versenyén hat diákom szerepelt eredményesen, a tagozatos tanulók tihanyi kurzusára hármat hívtak meg, s az ottani feladatversenyt Papp Rózsa megnyerte, de jól szerepelt Kertész Pista és Farkas Viktor is. Az országos tanulmányi verseny második fordulójába magas pontszámmal jutott tovább Csonka Csaba. Jómagam kutató szerettem volna lenni, de már tudom, többet használok a társadalomnak, ha helyettem 30—40 fiatalt segítek hozzá. Mi lehet a jövő célja? Nem feltétlenül az új, inkább a már eredményes, korszerű, hasznos módszerek átvétele, alkalmazása. Tehetséges gyerekekkél foglalkozni állandó önképzést sürget a pedagógusnak. Csak egy jellemző példa: amit már 1987-bem tanítanom kellett, 1965-ben még nem tanultam az egyetemen! Jó 30 ezer forint értékű szakkönyvtárat gyűjtöttem össze magamnak, emellett ruházkodni, lakásra spórolni — nem volt egyszerű dolog. Örömmel hallurik a pedagógusok fizetésének rendezéséről, s ha igazságos lesz, biztosan ösztönzően hat. Bár őszintén bevallom, az órákon túli iskolai és társadalmi munkát, ami egész napomat elkéri a kémiai labortól a középiskolás diákklubig — inkább hivatásszeretetből, mint pénzért csinálom. Milliomosként kezdte. Amikor 1928. szeptember 22-én a fiatal fiút felvették Nagykanizsán postaforgalmi díjnoknak, egymillió tízezer korona volt a fizetése. Az infláció csalfa miniéi egy szegényparaszti sorsból önerővel magát fölverekvő fiatalember szerény fizetését jelezték. Dr. Varga József, aki három évvel ezelőtti nyugdíjazásáig forgalmi fejlesztési főelőadó volt a megyei — pontosan emlékezik életének minden fontos adatára. — 1933. szeptember 1. óta dolgozom Szegeden, 41 év szolgálati idő után mentem nyugdíjba. Mindent . végigpróbáltam ebben a szakmában: voltam kishivatal egyetlen dolgozója Algyőn, főnöke egy nagyobbnak Félegyházán, voltam mozgópostás és vámkezelő is. Mikor én kezdtem, nagyon nehéz volt bejutni a postára, s akadályozták például továbbtanulásomat is. Így aztán csöndben, anélkül, hogy tudták volna, végeztem el a jogot. Mert szeretek tanulni. Passzióból nyelveket tanultam, még labortanfolyamot is végeztem. Ez az utóbbi, ahogy szavaiból kiderül, nem csupán passzió: élete nagy álma az volt valaha, hogy vegyészmérnök lesz. A szegénység döntött helyette: máshol kellett megállnia a helyét. Munkáját kétszer is kiválónak ismerték el hivatalosan: a Magyar Posta Kiváló Dolgozója lett. S most is postásnak tudja magát. — Nagyon örülök, ha néha behívnak, mert szükség van rám is. De nem a pénzért, azért, mert a nyugdíjasok, ezt másoktól is tudom, ilyenkor érzik, hogy nemcsak úgy magányosan élnek, vannak még gyökereik. S az is jóleső érzés, hogy a társadalom egészét képviselő állam is törődik velünk: renderik időnként a nyugdíjakat. Nem lehet panaszom, talán csak az a kis tüske van még meg bennem, hogy 40 évig féláru jeggyel utazhattam, mint postai dolgozó, s ezt a nyugdíjazás után megtagadják tőlünk. De hivatásomtól nem tudok elszakadni: ha nem is dolgozni, havonta egyszer-kétszer bejövök. Csak néhány percre. Mert látom, hogy sok a munka, jóval több mint valaha. Szabályok és emberség Mesebeli cipészmester jóságos, huncutkás kék szemével, földigérő kötényével. A környéken csak így nivják: „A dalos cipész", mert a járdára nyíló műhelyablakokon nem kopácsolása, hanem éneke szűrődik ki az utcára. Odabenn az egyik falon hatalmas színes kép a Hold felj színéről, vele szem' ben bekeretezett oklevelek. Bert-k Jenő ripészmesler a „Jó minőségért" jelvény tulajdonosa, a „Szakma kiváló kisiparosa". Tavaly pedig 50 éves kisipari munkásságáért kapott oklevelet. Az ennyi idő alatt szerzett. tudás, tapasztalat nem merül feledésbe. — A mester-inas A dalos cipész kapcsolat már a múlté. Én 12 éves voltam amikor dolgozni adtak — mondja elérzékenyülve. — Szegény gyerek voltam, a magam lábán kellett megállnom. Mondhatom, irigylésre méltók a mai fiatalok. Tizenkét éve vagyok a mestervizsga-bizottság elnöke, tizenhat tanulói neveltem. de ők másként emlékezhetnek majd vissza az első lépésekre. Az idős kisiparos hogyan látja megváltozott helyzetét? — A technika fejlődésével természetesen nem tudunk lépést tartani, a fi munkánk többnyire a javítás. Az ehhez szükséges anyagokat most bármelyikünk meg tudja szerezni. Olcsóbbak is, mint régebben voltak. Akkor az tudta megvenni a jó minőségű bőrt, aki drágán dolgozott, vagy a segédek munkájából élt. Nekem egyikhez sem fült a fogam. A becsületes munka híve voltam világéletemben. — Említette, hogy a város leghíresebb kórusaiban énekelt, még néhány évvel ezelőtt is. — Különösen fogékony voltam a zene iránt. Sajnos, nagyon szegény családba születtem, engem nem tudtak taníttatni szüleim. Kellett a pénz, hát inasnak adtak. Amit az iskolától nem kaphattam meg. igyekeztem pótolni magam. Ha később szüleiek néhány évtizeddel, talán én ls tanulhattam volna, mint most a gyerekeim. Az öt közül négynek diplomája van. És ez nemcsak a mi érdemünk. Arra tanítottam őket, hogy érdeklődjenek az életben minden iránt, érdekelje őket a világ folyása, más emberek sorsa. — Nézze csak! — kutat a fiókjában, majd kiemel egy dossziét. Kezembe ad egy piros-fehér-zöld csíkozásé lapot. — A Hazafias Népfront városi bizottságától érkezett még 1958-ban. Amit a napokban kaptam, hirtelen nem találom. A választásokon mindig - kérték a segítségemet most is. Hát mondja meg, mikor kapott egy kisiparos ekkora megbecsülést?... Szépen lehet mondani: mindenhez egyformán kell hivatástudat Anélkül nem alkotás a munka. De mindennél több kell ahhoz a hivatáshoz, amelyeket a kívül- sőt szembeállók sem tartanak népszerűnek. Mint például az adóügyi dolgozókét S ők — mégis — szeretik is ezt a nehéz hivatást. Ez a szeretet süt ki Balatonfüredi Sándornak, a Ili" kerületi tanács adóügyi csoportvezetőjének szavaiból is. — Ahhoz, hogy valaki pénzügyi dolgozó legyen, s maradhasson, nemcsak nagyfokú hivatástudatra van szüksége, de szorgalomra, állandó tanulásra és — tán ez a legfontosabb végtelen türelemre. Az utóbbira azért is, mert bennünket nemcsak vitás ügyeikkel keresnek fel az emberek, hanem olyasmivel is, amiről nem nekünk kellene felvilágosítást adnunk. A lakásrendelet megjelenése óta például nagyon sokan jönnek be, hogy magyarázzuk meg helyzetüket. Naponta 150—200 ügyfél fordul meg itt, s mindegyik kielégítő válaszra vár. — Aztán meg, van valami kettősség is a mi munkánkban, hiszen képviselnünk kell a törvényeket, rendeleteket, amelyek a lakosságot anyagilag érintik. De ugyanúgy -— hiszen a tanács alkalmazottai vagyunk —, jó kapcsolatot kell fenntartani a lakossággal. Nem elég az aktákat. az embereket is ismerni kelL A íftSr. szabályok ismerete és az emberség — mindkettő kelL Balatonfüredi Sándor harminc éve van ezen a pályán, a tanácsok megalakulása óta dolgozik mostani helyén. 1953ban Kiváló pénzügyi dolgozó kitüntetést, három éve a Munka Érdemrend bronz fokozatát kapta munkájáért. Mit látott, mit vett észre ennyi idő alatt — Hivatalos nyelven úgy fogalmazom meg: abból, hogy az adózók legnagyobb részénél megvan a fizetési készség, az is kiderül, hogy jók az anyagi viszonyaik. Mint magánember? Itt a kerületben a legszembetűnőbb a változás Szentmihályteleken: összehasonliüiatatlanul .jobban, kulturáltabban élnek az emberek. Jó volt hallani a kongresszuson Kádár elvtárs dicséretét a közalkalmazottakról, mert azt lehetett kiérteni belőle: elismert részesei vagyunk mi is ennek a fejlődésnek.