Délmagyarország, 1971. március (61. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-07 / 56. szám

6 VASARNAP, 1971. MÁRCIUS 7. Gacs Gábor Munka MÜJOS HOGY VAGY ? nem történt velem semmi azóta magam helyeit is csak téged féltlek virágok hirek évszakok rendje a hiány hiánya éltet amim van azt még mellemre húzom cs nem tudom kevés-c — élek SZAVAK Néha csak pár szó, és velünk marad a végtelen: „Anyu, úgy hiányzottá) nekem." Ennyit ér most az életem. Egy ötéves kislány mcgoldozza a terheket. Halál utáni e szerelem. Már tudom, hogy ér valamit az életem. Pár szó csupán, piros mondat, s feloldódik benne a gyötrelem. PÉLDÁUL Például pékszagot például bodzaillatot aszfalt felett például kapucsöngőt mit el nem érhetek dühödt házmestert lakót p Idául nagy futásokat a • Almássy térig laódat és gombokat például szabad utcát és nyitott kapukat A SZÁNKÓ Szánkót kívántam, igazit, tölgyfából, pántos talpait, karcsút, diszeset suhanót, mint a boltos Sümeginek volt Gondoltam — nyugtot nem hagyott — majd én különbet faragok. Elkészült a cukrosláda. akácágból talp alája. S már siklott a dombról lökve szekér, vagy szán után kötve. M"g is csodálta sok gyerek, hóban traccsoló verebek, fekete feikendós varjak. s Í boglyák, a szal-"xkazlak (v azóta minden télen, k» ' ílvos. szűz hóesésben e •valolotlan örömök d kaiból tákolt zömök sí ikóián iramlik elém b -ánybőr sipkával fején s hógolyós tél öröme. Nádasdi Éva Mezei András Somoskői Lajos Grandpierre LATOGATAS A MESTERNÉL R

ozalka, természetesen előzetes bejelentés után, szorongó kebellel, repeső szívvel csengetett be a Mesterhez, akit a legnagyobb élő prózaíróként tartottalt számon. Rozálka feladata az volt, hogy a Mestert megnyerje a medgyesgyarmati kultúrház ünnepélyes felavatásán való részvételre. Művein kívül a szobráról ismerte, egyik legnevesebb művészünk alkotásáról, aki nem tömör vasból öntötte ki a dicsőséges fejet, hanem maga formálta egy vaslemezből, olyan farmán, hogy a vonások félreismerhetetíenek voltak, a boltozatos koponya úgyszintén, csakhogy belül üresen. Ez sok léha megjegyzésre adott alkalmat, holott az igazi magyarázat abban rejlett, hogy amiként olykor nincs pap;r némely könyvek kiadására, ugyanúgy néha nincs vas némely fejek kiöntésére. Impozáns fej volt valóban, valamelyest kopottas, mint a cirkuszi oroszlánok molyette feje, de hatalmas és lenyűgöző. A pusztulás jelei nemhogy csökken tették volna, inkább még hangsúlyozták a vonásokból áradó erőt. A lépcsőházból, ahonnan Irmuska megpillantotta, az előszobai ablak szűk keretébe foglaltan, a mester feje valószerűtlenül nagynak hatott. Teremtő Atyám, mennyi gondolat nyüzsöghet ebben a fejben! A fej eltűnt, az ablak száraz kattanással bezárult, s csaknem egyidejűleg kitárult az ajtó. — Parancsoljon — mondta a mester, s a szoba ajtaja felé mutatott. Rozálka görcsösen a csípőcsontiához szorította retiküljét. Lassan szeretett volna menni, hogy élvezze, miként tárul ki előtte a nagy író szobája, de nem bírta legyűrni idegességét. Apró, szinte rángatódzón gyors léptekkel járt, mint egy életrekelt marionett, aki végre önerejéből mozog. A karosszék mellől kérdőn pillantott vissza a házigazdára. — Üljön le. drágám, üljön le — biztatta amaz barátságosan. Közeinézetben valamelyest megtöppedt, nagy fejét cingár testre illesztették, s ez az aránytalanság azt a látszatot keltette, mintha a test a valóságosnál is kisebb, a fej pedig valódi kiterjedésénél sokknU- nagyobb lenne. A levegőt megkeserítette a sóik elhamvadt szivar. Most is füstölgött egy, kékesen csavarodva bele a levegőbe. Rozálka szeretett volna legalább egyet szippantani belőle, hogy az emléket a tüdejében hazavigye... Megmarkolta a karosszék támláját. „Istenem, hát eljutottam ide!" — gondolta. „Ide, ahol a remekművek teremnek." — Ezek szerint, drágám — szólalt meg a mester, s két lábát eltűnődve vetette keresztbe —, arról volna szó, hogy szívesen látnák, ha személyesen részt vennék a kultúrház megnyitó ünnepségén, mely olybá vehető, mint a kultúra zászlajának kitűzése hazánk egyik fehér foltján. Egész életem egyetlen harc a fehér foltok ellen. Mélyen megindít, hogy hozzám fordultak. Jól értettem? Rozálka hevesen bólintott. Közben szemével kutatta az imponáló könyvszekrényen a mester műveit, melyeket végül is Tolsztoj és Balzac müvei közöti fedezett föl: — Ott vannak a művei! Az író gyanakvó pillantással követte a lány tekintetét, vajon nem történt-e valami szentségtörő tévedés, nem Szabó Dezső vagy a Passuth László műveit nézte-e övéinek. — Mondja, drágám, mit olvasott tőlem? Rozálka sorolni kezdte a műveket, míg a mester nem intett, hogy hagyja abba. — A kérdés értelmetlen volt — állapította meg önkritikusan —, azt kellett volna kérdeznem, hogy melyik művemet kedveli leginkább? Melyik áll legközelebb a szívéhez? — Mindig az, amelyik éppen a kezemben van. A Mester művei olyan ... — Karja tehetetlen körözésével kereste a megfelelő kifejezést. — Enciklopédikus — segített a zavart vendégen az előzékeny házigazda. — Igen, átfogja a szellem egész látóhatárát. Nekem az imponál borzasztóan, hogy a Mester mindenhez ért. — Nem az én érdemem — vonta meg a vállát amaz szerényen —, a feleségem csinált belőlem hadvezért... őőőő..., akarom mondani, ő vett rá, hogy a hadtörténetet tanulmányozzam, az is az ő ötlete volt, hogy vasalás közben az anyag összetételével foglalkozzam... — A Mester vasal ? — Hogyne! Főleg nadrágot. Néha a magamét, néha a másét. Kezsdő koromban az apósom nadrágjait vasaltam, s eközben vasakarattal behatoltam a quantumelméletbe. A kémiai tudásomat is a feleségemnek köszönhettem, ő magyarázta meg, hogyan kell szappant főzni; ez még az életszínvonal előtti időkben volt. Természetesen ez adta a kiindulópontot, ahonnan aztán játszi könnyedséggel jutottam el a kolloidkémiának nem is a tájaira, hanem legmélyére. Mindennel így voltam, elég volt egy picinyke rés a tudatlanság falán, rátapasztottam a szemem, s nemsokára a tudomány egész rejtett világa kitárult előttem. Nem készültem írónak, a véletlennek köszönhetem, hogy egyáltalán írni kezdtem. Egy este történt, lefekvés előtt, a padon üldögéltem a ház előtt, amikor a feleségem megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért nem írok? Csakugyan? — kérdeztem vissza —, miért nem írok? Alig hangzott el a kérdés, már írtam, s azóta egyfolytában írok, képletesen szólva egy másodpercre sem hull ki a toll a kezemből. Vagy ha kihull, a feleségem azonnal a markomba nyomja. Néha fárasztó, hogy a feleségemnek része van az életem minden mozzanatában, de ezt a súlyt éppúgy nem érzem, mint ahogy nem érzékelem a rám nehezedő légnyomást. Rozáliából kifakadt a női kíváncsiság: — Hol van a felesége? A mester tétova mozdulattal mutatott a könyvszekrény megfelelő polcára, s álmatagon suttogta: — A műveimben. Csend lett, véglegesnek ható. történelem előtti csend, a mester tekintete suhogó szárnycsapásokkal szállt, nem állta űtját sem a könyves szekrény, sem a fal, sem a város, sem a budai hegyek. Rozálka tekintete megtapadt a mester tekintetén, s ahogy követte szálltában, olyanformán nyúlt, akár a léggömb madzagja: ez volt immár az egyetlen szál. mely a mestert szerencsétlen bolygónkhoz kapcsolta. Halk huppanással a mester visszatért a földre. — És igaz — kíváncsiskodott Rozálka —, hogy a nővéreivel az eperfa alatt tanult meg japánul? — Nem — rázta meg a fejét a mester —, az eperfa alatt perzsául tanultunk. Akkor hát a viszontlátásra. Azzal felállott Rozálka, követte példáját, elcsukló hangon rebegte: — Nem tetszik elfogadni a meghívást? A szoba megtelt csendes, gyanakvó és kissé szemrehányó mozdulattal, melyet a mester szeme választott ki, Rozálka hideget érzett a bokájánál, önkénytelenül felhúzta a lábát. — Gyermekem, ha csak felületesen ismerné műveimet, gondolataimat, tudhatná, hogy úgy élek, mint egy remete, aki mindentől visszavonultan áll a vártán, behunyt szemmel, de éberen, tudhatná, hogy irtózom minden nyilvános szerepléstől, az én exhibicionizmusom befele fordult, s átalakult önfeláldozássá, a legdíszesebb kirakatban sem hozna szégyent a magyar iparra, akarom mondani szellemiségre. Most láttam hozzá, hogy megírjam azt az új hat-hétszáz oldalas regényt, amely megfogant bennem, a református anyai ág s a katolikus apai ág együttes belső sugallatára, s melyhez immár a maga kedves személye is hozzájárult. Nem térhetek ki előle, csupa írásjel a lelkem. M

egszállottan rogyott le írógépe előtt a székre, ujjai rácsaptak a billentyűkre. Rozálka a harmadik utcában járt, de még hallotta az írógép kopogását, keble büszkén emelkedett fel és alá a nagy élménytől, hogy íme, emberi közelbe került az alkotás titokzatos folyamatával... Szalay-Meszlényi Profán oltár