Délmagyarország, 1971. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-07 / 32. szám

VASARNAP, 1971. FEBRUÁR 1. 7 Pünkösti MENEKÜLÉS Árpád MENEKÜLÉS A GYEREKTŐL? Veres Mihály Cantata Sz. Lukács Imre PERCEMBEREK Harmadik órája beszélgetek a könny nélkül sirdogáló asszonynyal és már bántja jelenlétem is. Azután kerestem fel őt, hogy körüljártam egy úgynevezett egészségügyi gyermekotthont. Az ott látottak sokkja már nemigen tűnik el belőlem soha. Tekintetek, amelyeknek nincs mélysége, kézsel-lábbal játszadozó kilencéves gyermek, artikulátlan vinnyogások, nyöszörgések, egy fájdalmas Iratba vágás az elmaradt simogatás miatt — iszonyú emlékek sora. Az asszony még szerencsés is volt szerencsétlenségében: „Háromévi várakozás, utánjárás után a sok száz jelentkező közül Pityut vették fel. Hogy kicsi volt a pénz, hogy nem tudtam dolgozni, hogy állandóan mellette kellett lenni, mindezt nem panaszolom. Első mozdulatai — amikor még nem tudtam, hogy milyen lesz — kitörölhetetlen szeretetet ébresztettek Iránta, de ezzel együtt járt, hogy utálni kezdtem magamat, magunkat, nyomorékká váltam én is,.. Kétéves korában véresre, sebesre dörzsölte üres szemgödreit. Tehetetlenek voltunk vele, végül le kellett kötni a két kezét. Néhány nap múlva már a lábával csinálta ugyanezt, azokat is le kellett kötni, hogy a sebe meggyógyuljon. Ez az utolsó kép róla, ekkor vették fel az otthonba." öh, te csodálatos, utálatos, kiismerhetetlen természet! Mily egyszerű lenne azt mondani, ez a megtört asszonyka három abortusza miatt hozott világra emberformájú nyomorékot, de ez az állítás nem lenne igaz. Ilyen mélységben az okok még kifürkészhetetlenek, mikor divat sem volt, ismert sem volt a terhességmegszakítás, akkor is jöttek világra csecsemők fejlődési rendellenességgel. Az abortuszt legjobban ellenző orvosok között sincs egyetlen egy sem, aki ki merné mondani egy gyermekre, anyára a szentenciát: az abortusz az oka mindennek. De ha csak egy-két esetben is lehetséges, hogy egy meggondolatlan művi vetélés miatt nőtt az egészségügyi gyermekotthoni felvételre várakozók sora, már akkor ts nagyobb figyelmet kell szentelni a kérdésnek. " Nézzük a statisztikát. A hazai csecsemőhalálozás, különösen a korai csecsemőhalálozás egyik Jellemzője, hogy a veleszületett betegségek miatt meghaltak aránya évről évre nő. A veleszületett betegségek gyógyítása, az esétek többségében jóval nehezebb, mint a szerzett betegségeké, sőt néha teljesen lehetetlen is. 1955-ben a csecsemőhalálozásoknak még alig valamivel több. mint a fele volt visszavezethető • a veleszületett betegségre, 1967-ben viszont már 80 százaléka. A magyarázat: hazánkban a világon egyedülálló ütemben nő a koraszülöttek száma, a 2500 grammnál kisebb súllyal születetteké, akik körében legalább négyszerte gyakoribb a veleszületett fejlődési rendellenességek, mint a normális súlyú csecsemők között. A Nemzetközi Egészségügyi Szervezet statisztikája szerint egyetlen országban sem hal meg annyi csecsemő fejlődési rendellenességben — az élveszülöttekre számítva —, mini Magyarországon. De ne csak a halottakról beszéljünk. Ismeretes, hogy az orvostudomány egyre több gyengén fejlett gyermeket ment meg az étetnek. Számos vizsgálat igazolja, hogy a későbbi testi és szellemi fejlődésben, az iskoláskori és felnőttkori teljesítőképességben, a betegségek iránti hajlamban nagy különbségek vannak az érett és a kis súlyú magzatok között. Már ma is emelkedik a családoknak, a társadalomnak súlyos gondot okozó fogyatékos gyermekek száma. Feltehető, hogy ez később a munkateljesítményeken is fogja éreztetni hatását, sőt az ideg- és elmegyógyintézetek egyébként is szűkös hálózatát fogja tovább terhelni. De merjük-e azt mondani, hogy részben a hihetetlenül sok terhességmegszakitás következtében — ebben is hazánké a szomorú világelsőség — satnyul az utánunk jövő nemzedék? Ném képtelen ez az ötlet, mikor nemcsak a hazai, de a világ minden tájáról érkező jelentések szerint is magasabbak, erősebbek, fejlettebbek gyermekeink, vagy újságcim-megfogalmazásban: „Nő az emberiség." Nem ezt a folyamatot vitatjuk. Az említett adatok szerint is érvényesül egy ezzel ellentétes jelenség is, magyarul: nő a minőségi különbség utódaink között, több az atléta, de több a magatehetetlen, testi, vagy szellemi fogyatékos is. És, hogy miért nem érzékeljük mindezt jobban? Mert az üj nemzedék erősödését általában a katonai sorozások alkalmával szokták megállapítani, viszont a mértéktelen abortusztól veszélyeztetett korosztályok még nem jutottak sorozó bizottságok elé. Érdekes módon fogalmazta meg a csecsemőkkel, születéssel kapcsolatos hazai gondokat egy orvos: a mindennapi élet, a méhen kivüli élet feltételei állandóan javulnak, viszont a méhen belüli életfeltételek, mondhatni párhuzamosan a művi vetélések számának növekedésével, állandóan romlanak. Ügy is fogalmazhatjuk ezt, hogy a csecsemők és gyermekek életképessége, fejlődése szempontjából alapvető két tényező közül a társadalmiak fokozatosan javulnak, a biológiaiak romlanak. Persze ne essünk túlzásba, az abortusz nem az egyetlen károsító tényező! Mégis ez ellen kell a legnagyobb erővel harcolni, mert ez elkerülhető, nem szükséges rossz, másrészt azért, mert számos megfigyelés igazolja, hogy a legfontosabb okok közé tartozik. Például 1957-ben — a művi vetélés engedélyezését követő évben — az úgynevezett érett asszonyok, a 35 évesek szülték a legnagyobb súlyú csecsemőket, de tíz év múlva, már a 25 évesek. Nem azzal van ez összefüggésben, hogy a fiatalabb anyákat kevesebb terhességmegszakítás terheli? Ezt látszik alátámasztani az is, hogy az utóbbi időben a csecsemőhalálozás a fiatal anyák esetében jóval gyorsabban csökken, mint az idősebbeknél. Vagy nézzük csak a száraz adatokat: a koraszülött csecsemők aránya egy élveszületés után G.4, egy művi vetélés után 11,3 és két művi vetélés után 11,8 százalék. Vagyis a szülésre legjobb felkészülés maga a szülés, az utódok szempontjából viszont a terhességmegszakitás kifejezetten káros! Mégis évente még 150 ezer olyan asszony fekszik fel a műtőasztalra, aki később gyermeket kíván, de a lakás-, vagy egyéb gondok miatt ezt a gyermekét még nem kívánja megtartani. Kétlem, hogy sejtik, milyen veszélyek esélyeit növelik a „kényelmes műtéttel"! Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Lengyelországban együttvéve kevesebb az abortusz ezer termékenykorú nőre vonatkoztatva, mint Magyarországon. Szociális és egészségügyi helyzete fejlődése miatt sokak miatt irigyelt hazánk és mégis magunkra szabadítottuk, szinte népbetegséggé tettük az abortuszt De není túl kemény ez a megfogalmazás, hisz nem tudhattuk, hogy gyors biológiai károsodást indítunk el? Ez igaz. bár a túlzásokra lehetett számítani, hisz a drákói tilalom után, egyik napról a másikra engedélyeztük a művi vetélést, törvényesítettük a szabadosságot. Nagy hiba volt az elvétett sorrend, mielőtt biztosítottuk volna a hatékony fogamzásgátló eszközöket és azok alkalmazását, szinte tálcán kínáltuk a biztos, de drasztikus módszert, a terhességmegszakítást. Kiszabadítottuk a palackból a szellemet, amit most csak ezerszeres erőfeszítéssel lehet viszszakényszeríteni. Illetve lehetne, de az egészségügyi kormányzat a riasztó jelzések ellenére sem olyan határozott ebben a kérdésben, mint kellene. Sokszor védjük ml a világ egyik legelnézőbb abortusztörvényét azzal, hogy: A nőnek joga van eldönteni, hogy megszüli-e a gyermekét vagy sem. (Gyilkos malíciával mondta erre egy gyermekorvos: „A nőnek joga van eldönteni, hogy idióta, vagy vak gyermeke legyen.") Az egyenjogúságnak ez a hamis megfogalmazása buzdítás az abortuszra! Mennyivel más lenne, ha azt mondanánk: A nőnek jogában áll csak a kívánt terhességből származó gyermekét megszülni. Nem finomkodás, vagy nyelvészkedés ez! Szemléletmód! Az utóbbi megfogalmazásból egyenesen következik, hogy a nem kívánt terhességet meg kell előzni! Megelőzni, méghozzá a legmegfelelőbb és legbiztosabb módszerekkel. De ezek elterjesztésében is akkora még az adósságunk! Az Antillák egyik kis szigetén, a brit gyarmat Barbadoson korszerűbbek a többnyire néger lakosság körében a fogamzásgátlási szokások és módszerek, mint nálunk. Gondolom, a kulturális, vagy egészségügyi kulturáltság szintjét felesleges lenne összeméricskélni, az viszont igaz, hogy ezen az egy területen ők vernek ránk. Persze Barbadoson családtervezési klinikák működnek, nálunk pedig abortusz-nagyüzemek. Vagy itt van például a méhen belüli fogamzásgátló eszközök ügye. A Nemzetközi Családtervezési Szövetség egyik kiadványa már évekkel ezelőtt bemutatta az egyik szegedi orvos által kidolgozott eszközt. Rajta kívül más azóta se Igen tett valamit ebben az ügyben, sőt mindegyik megyében, mindegyik szülészeten, ahol a vezető egy kicsit is felelősséget érez utódainkért, maga is fabrikált egy Ilyen eszközt. Pedig milyen egyszerű lenne például ezt a tanyai százezreknél alkalmazni! Mert abban biztosak lehetünk, hogy nem folytatható tovább ez a nagymérvű terhességmegszakitás, mert önkárosító és veszélyes a társadalom szempontjából is. Mit kellene hát tenni? Módosítani az abortusztörvényt ügy, hogy a veszélyes helyzetek megszűnjenek, csökkenjen a későbbi szülések előtti művi vetélések száma. Létre kellene hozni, a családtervezési szövetséget, e kérdés önzetlen és fáradhatatlan szakembereinek összefogására. Könnyebbé kellene tenni az antjbébi tabletták beszerzését és talán meg kellene vizsgálni, miként lehetne felírását á körzeti orvosra bízni. Szorgalmazni kell a méhen belüli fogamzásgátló eszközök elterjesztését, mert például Szegeden kitűnő eredményeket értek el úgyis, hogy közvetlenül az abortusz után felhelyezték a méhbe a kis nylonspirált és ezzel legalább a rendszeresen művi vetélést végeztetők visszatérését csökkentették. Nálunk a családtervezés ma még pusztán menekvés a gyermektől. Pedig elsősorban nem az elhárító törekvésnek, hanem a tervezésnek kellene érvényesülni. És annak, hogy a családok és a társadalom biztosítsa, hogy elegendő számú gyermek szülessen és ezek a csecsemők egészségesek, életrevalók legyenek. Mi tagadas. az átszervezés után más szemmel, más mércével mértük a mezőgazdaságot, örültünk a könnyű, gyors sikereknek. Jól emlekszem, az egyik Csongrád környéki termelőszövetkezetre. ahol szívesen időztek egy-két évig a messziről jött szakemberek. Gyakran cikkeztünk is róluk. Egyikük zöld lódenkabatban járt. mindig sietett, mindig izgatottan magyarázott, s a szemlélődő rövid ismeretség után könnyen meggyőződhetett arról, hogy a környék, vagy talán az ország legjobb szakemberével van dolga. Később derült ki: se diplomája, se szakértelme, se szaktekintélye nem volt. Szélhámos volt a javából. „Nepman" a nepmanok közül. Gyakran elfelejtkeztünk arról a közmondásról; messziről jött ember, azt mond, amit akar. Szintén a bokrosi Kossuth Tszben eresztett gyökeret egy diplomás öreg főállattenyésztő, aki bizony megjárta már hajdanán a nagybirtokokat is intézőként. Jobban taktikázott, egy-két évig látszateredményeket ért el az állattenyésztés, azután annál mélyebbre zuhant vissza. Ügy hírlett később, a főállattenyésztő is „valahol megütötte bokáját". A példatár kedvéert; Árpadhalomról került Bokrosra főagronómusnak egy jó képességű férfi. Szakmai hozzáértéséhez nem férhetett kétség, de mindezt arra használta, hogy rövid távon kiuzsorázza a földet, kiszipolyozza termelő erejét, a jövő nem érdekelte. Hogyan is érdekelte volna, amikor már a Nyírségben felépítette kényelmes, modem lakását. Kétségtelen, hogy minden nagyobb társadalmi mozgásnál felszínre kerülnek olyan dolgok is, amikről szívesen lemondanánk. Így volt ez az átszervezéskor, sok helyen olyan emberek kezébe került, ha ideig-óráig is a vezetés, akik nem nagy gondot fordítottak a tartalékok képzésére. a felhalmozásra, a különböző szövetkezeti alapok megteremtésére, hanem cirkuszi 'bűvészekként, egy-két évben elfogadható eredménnyel kápráztatták el környezetüket. Ebből éltek. olykor hosszú ideig. Gyakorlati példákat is említhetnénk; egyik közös gazdaságban vegyszerezték a 95 holdas cukorrépatáblát.. Alaposan. Leperzselődött a növény, semmivé lett. Alapvető szakmai hiba volt, de senki se figyelt rá. Másik. Napraforgót vetettek a gazdaközösségben. Az agronómus beállította a vetőgépet, s azzal se szó, se beszéd, otthagyta. A traktoros se sokat törődött veje, hiszen a felettese, az agronómus állította be a gépet, bánja is ő, csak haladjon a teljesítménnyel. Amikor kikelt a növény, „csodájára jártak". Kiabáltak egymásnak a sorok. Ezért se vontak felelősségre senkit. Törvényszerű, hogy a percemberek csak perceredményeket érhetnek el. A pillanatnyi siker, a feltűnősködés, a hatalommal való visszaélés jellemzi őket Mert mit lehet mondani az olyan agronómusra például, aki a termelési tervet alapos, megfontolt, közgazdasági számításokkal igazolt elgondolások helyett a presszóban. fiatal barátnők társaságában készíti él? Várható-e az ilyen termelési ter\ alapján tisztes, reális és rentábilis gazdálkodás? Semmiképpen sem. Szerencsére már túl vagyunk ezeken az időszakokon. A szövetkezetekben sokkal komolyabb a lermelés, nagyobb szakmai felkészültséget igényel a vezeted, sem mint hogy ezek a percemberkék tündökölhessenek. Igaz, akad még javítanivaló. A termelés és a verseny koncentráltságot, intenzívebb gazdálkodást követel. S ezt csak egységes vezetéssel, jó kollektív szellemben, jó „miniklimával" érhetik el. Nem számíthat tartós sikerekre az olyan vezető, aki új munkahelyére kerülve az ismerkedést és a vezetést azzal kezdi, hogy magával viszi régi titkárnőjet, átrendezi az irodát, két nap múlva újra rendezi, és annyi önállóságot sem ad beosztottjainal;, dolgozóinak, ami elengedhetetlen. A parttitkár helyett ö készíti el a beszámolót, a KISZtitkár helyett ő írja a jelentést, jellemzést. Ezek a módszerek ma már nemcsak hogy elvetendők, és sértik a demokráciát, az emberi közösséget, de meg is boszszulják magukat. A közös gazdaságok kinőtték a régi gúnyát, a gyerekcipőt. A lelkiismeretesség, a hozzáértés, az egyedüli, ami tekintélyt szerezhet a mai vezetőknek, embereknek. Azoknak van igazán becsülete, akik együtt nőttek fel ezekkel a mezőgazdasági nagyüzemekkel, jószerivel a semmi • bői indultak és tisztes gazdasági eredményeket, életutat tudnak maguk mögött Mert mégiscsak a becsületes, rendes emberek vannak többségben. Ezeknek szívügyük nemcsak a termelés, de a közösség boldogulása is. Nem jól példázza ezt. mégis ide kívánkozik a makói Úttörő Termelőszövetkezet néhai elnökének. Bíró Sándornak az esete. Együtt nőtt a szövetkezettel, osztozott országos örömeiben és bajaiban. Annyira a szívén viselte a kollektíva életét, s az elmúlt évben bekövetkezett károkat, árvíz, belvíz okozta kieséseket, s nem utolsósorban a gazdaközösség belső életét, az emberek egymáshoz való viszonyát, hogy a nagy terhek, a nagy gondok súlya alatt összeroppant S jóllehet, példája nem tipikus, ám, tagadhatatlan, hogy a szövetke-' zetá vezetők 15 százalékának az egészsége „rámegy" ezekre az évekre. A X. pártkongresszus anyaga és határozata segíti a negyedik ötéves terv célkitűzésének megvalósítását a mezőgazdaságban. Ez természetesen nemcsak a termelési eredményekre, a beruházásokra vonatkozik — arra . az európai mércére, amit a gazdálkodásban magunk elé tűztünk, napjainkban már itt-ott meg is valósítunk —, hanem azokra az emberarcú közösségekre, elvtársi, baráti kollektívákra, amelyeknek kialakításán fáradozunk. Mert hiába is lenne a legiobb agrotechnika, a legfeilettebb termelés-technikai módszerek egyegy nagyüzemben, ha a szövetkezeti demokráciáról elfe'eítkeznének. Az ember nemcsak beletartozik a termelésbe, hanem a termelés célja is, nemcsak eszköze. S ezt megvalósftarü csak olyan gazdaközösségekben lehet, ahol a „kollektív ész" dominál. A perceredmények, a percemberek ideie letart, tova tűnt. A holnapokat sokkal erősebb alnookra. egy megérdemelt és néha kicsit megszenvedett útra. a kibontakozott, szövetkezeti mozgalomra. a jó prosperáló mezőgazdasági üzemekre építhetjük. Nem is reménytelenül. i \