Délmagyarország, 1971. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-07 / 32. szám

* Lődi Ferenc FELFÜGGESZTETT ÍTÉLET VASÁRNAP, 1971. FEBRUÁR l. AndLa5 ÖLELJ HAZÁM Felsöváros. Kopottas ház a Hattyú utca sarkán. De jó is lenne tudnom: még úgy vár rám, mint annyi éven át, míg fürge lábbal világol jártam, s vásott tarisznyámmal hazaiért beugrottam ... Szeged ös-csücskc. Tiszai-tájban tenyérnyi terecske: János napján ahol e világra hozott egy munkásasszony — áldott-átkozott iglécia-bokorként élek benne máig ... Csak körbe-körbe járok: hazulról-hazáig. Szűkebb hazám c táj. S már negyven éve táplál. Elküld, elenged, vissza-visszarendel negyedszázada... S eddig még nem hátrált szülötte, akit ez a rend nevelt fel, c földet-gyárat, embert-szabaditó véres tusában érkező!... Erélyes: korhol, dicsér, vagy ítél, sose kérlel s vitáink is, mint Anyámmal: nyelvem érdes — nem válogat a szavak közt, ha sajdul a seb magamnak is — goromba, mint az élet. S Hazám? A tágabb: Duna—Tisza völgye? Sohase vágytam ugy anyai ölbe, mint bármi-édcn-tájról e szigetre, ily izgalommal, csókodért, epedve! S neved? Izeit kimondatlan is érzem, amint elömlik nyelvemen, fehéren s édesen, mint az anyatej... A lángja: szivemben ég — s nem smirglizett kokárda! Nehéz arany: szerelmünk, áldott súlya bár vállamat nem egyszer földig húzza te felemelsz s vezetsz, mert tőled élek, gyarló, hibákkal terhelt gyönge lélek, ki felbukik — s áhított szárnyaláshoz erőt nem ad, csak csalfa látomást boz magamnak-harcolt sorsom ... Aki szültél s akiért éltem: most, hogy melegítsél, ölelj hazám, ha szél tép, köd kerít be! Őrizz magadnak! — Most: emelj öledbe! Hazám! ütőered tapintva hű kezemmel, fegyvert szorítva daccal, türelemmel, éreztem: érted mit s mikor kell tennem, tettem, ahogyan tudtam! Bíztál bennem! Aldj meg, vagy átkozz, mit, hogy érdemeltem, mint fiadat ítélj keményen engem, ha vélnéd gyengült s tétova c hűség, akkor büntess — s ne tévedések süssék homlokomra e pírt. de te, kl majd bocsáthat ítélj magad — s ha fáj is, nem hibáztat szivem sem érte, bármily gyenge órán! Kétségek közt most vívódok, hál nézz rám és segíts, hogy nyűgeimet letépjem! Mert tudnom kell, hogy tisztességgel éltem, vagy rút célokat szolgáltam hitemmel?!... Érted harcoltam, daccal, fegyelemmel s mert emberül, hát tévedhettem én is: e mi korunk bonyolult rend, ha szép is — bér élhetnénk e tévedések nélkül! A szív tüzel! — S az elme beleszédül... Szűkebb hazám, e táj, elküld, majd visszarendel negyedszázada már... S ahányszor hazatértem: keblére vont, korholt, megcsókolt szerelemmel... Ölelj Hazám — s többé már ne eressz ell A gyorsvonat lassan kicsúszott az állomásról, hogy mind gyorsabb vágtában Budapestre vigye utasait. A/ étkezőkocsit a megindulás pillanatában nyitották ki. Mindig így teszik, nehogy a számítóbb utasok egyenesen belefészkelőd.ienek. Inkább várjanak az előtte és az utána levő kocsik peronján, s aztán mintegy égi jelre, meglóduljanak mindkét oldalról, amikor a mindenható pincér elhúzza a reteszt az ajtókon. Ez a megalázó kiszolgáltatottság régóta nem tetszett már Szakái Péter gépészmérnöknek, akit vidéki kisüzeméből elég sűrűn szólítottak fel megbeszélésekre budapesti főnökei. önmagában morfondírozott most is az emberi szabadság eme megnyirbálásán, s átkozta azt a bárgyú rendelkezést és annak kiagyalóját, amely és aki az étkezőkocsi ilycnfele módjának kinyitására áldását adta. — Annak idején persze, a régi expresszek korában — emlékezett vissza —. amikor 12 évesen afféle pikolófiú voltam, csíkos kabátban és keményre fehérített ingben ott izzadtam a pincér és a főpincér parancsára ugorva. s a méltóságokat és nagyságosokat kellett fel- és lesegítenem a lépcsőn, akkor az étkező ajtajának kinyitását nem időzítették a vonat indulásához. Olykor azt sziszegtem a fogam közt szűrve: „Csak nőjek meg egyszer és legyek hozzá persze én is úr, majd ugrik elém a pikoló. és hajlongva sarkig tárja előttem az. ajtót és a főpincér." Hát, felnőttem, úr nem akartam lenni és nem is vagyok. Igaz viszont, hogy akkoriban egy napszámos vagy iparos gyakorlatilag aligha ülhetett az étkezőbe reggelizni. féldecizni, vagy egy nyelet sörre, most pedig mindez természetes. Eh. rúgja meg a macska ezt a süket paragrafuskészítőt. — Fontos, hogy már leülhetek — sóhajtotta magában Szakái Péter gépészmérnök, és lehuppant egy sarokasztal mellett a kényelmes múbőrös székre. Az asztal feléje eső részén kiterigette a magával hozott újságot, képeslapot, és táskájából a keze alá készítette az általa tervezett, teljesen automatikus síkesztergapad rajzait, számításait, hogy majd az újság és a képeslap átnyálazása után művébe merülhessen, mint már annyiszor az utóbbi hónapokban. minden szabad idejében, nappal és fél éjszakákon át. — I.ehet, hogy hiába raboltam el magamtól annyi időt. Talán jobban jártam volna, ha a megfeszülések helyett szoknyák után vetem magara — tűnődött egy pillanatig mappába kötött munkája fölött, aztán rákönyökölt, mintha feltenie kellene. Nem is nézett fel, amikor valaki szembeült vele és elfoglalta az asztal másik felét. Szakái Pétert máskor sem. most sem érdekelte, hogy ki az asztalszomszédja, nő-e vagy férfi, fiatal-e vagy öreg Az ilyen alkalmakról azt tartotta, hogy mi a fenének vésse magába egy általa eddig ismeretlen. sosem látott valakinek az arcát, hangját, mozdulatait, amint eszik és Iszik, ahogy a levegőbe néz. vagy kifelé bámul az ablakon. Ogv vélte, hogy az ilyen szembenülősdiségből eredő néma Ismeretség esüprin arra jó, hogy máskor és más környezetben, utcán. buszon, éttehemben, villamoson. színházban vagy néDünnepélyen tnlálkozva-összenézve, Izgassa, irritálja az arc- és helvzetmemóriáját: „Usvnn hol is láttam már ezt a pofát?" — Mi a fenének terhelje az ember az agyseltjeit felesleges arcokkal és kérdésekkel, amikor úgy is van eléff más minden, ami tökéletesen kitölti a még szabad fielv„t, az agytekervényekben — gondolta magában most is. Csak a pincérre nézett szomszédíát fizvoiomre se méltatta. amikor rendotr: — NÓTV tükfWnlást. savanvűtá«*o+ k-n veret és két üveg jaftá* kérek. Szomszédja is rend°lt. egyszerre egy deci konyakot, ham and eggs-et öt tojásból, és egy üveg pusztamérgesit. Amikor mindketten végeztek a reggelivel s elhordták előlük a tányérokat. Szakái asztalszomszédja utána öntött egy pohár bort tisztán, szóda nélkül a reggeli előtt bedobott egy deci konyaknak. — Csak a címkéje valódi — törte meg a csendet, a bor ízét mustrálgatva. Szakái nem szólt rá semmit, föl se nézett. — Azt hallottam pedig — folytatta asztalszomszédja —. hogy csupán tízezer hektoliter bor terem Pusztamérgesen, mégis tengernyi üveget palackoznak ilyen címkével. Nem érdekes...? — Lehet — válaszolta Szakái Újságjába mélyedve, majd tapintható szünet után hozzátette: — Nem vagyok borszakértő. — Azt látom, hogy maga csak a nőktől pártolt jaffát issza — tolakodott megállapításával az asztal szomszéd. — Az országos és világstatisztika mást mond. ami a nőktől kedvelt italt, illeti — válaszolta Szakái, tekintetével még mindig az újság fölött. — Alkoholfogyasztásban a nők lassan utóiérik, sőt elhagyják a teremtés koronáját — tette hozzá olyan hangsúllyal, mintha végét is akarná vetni a további társalgásnak. — Lehetséges, hogy a nők egy része már rájött: józanságukat nehezebben viseli el a szeretett vagy gyűlölt férfi, aki néhanapján szintén nem józan — bölcselkedett keserű nevetéssel az asztalszomszéd. — Cinizmusával tehát önnönmagát akarja igazolni, mintha jelenleg éppen a néhanapjánál tartana ön is? — nézett fel most már Szakái, hogy a párbeszédhez illeszthesse asztalszomszédja arcát, alakját, hiányos vagy ép fogsorát, bajuszos vagy meztelen száját, netán dúshajú fejét, vagyis egy egész egyéniséget. — Ahogy ül és amekkorának látom, egy kettefűrészelt óriás benyomását kelti — állapította meg magában. További vizsgálódását. szeme fényképezőgéphez hasonló exponálását azonban félrelökte az asztaltárs válasza: ' — Nekem már nem kell cinizmussal igazolnom, hogy mikor és mennyit igyak. A jogsim elvették, az autómat eladtam, a kiszabott büntetés letöltésétől, mert a körülmények jobbára mellettem szóltak. feltételesen mentesültem. Az öregasszony viszont, akit elütöttem, s ezzel átirányítottam a másvilágra, folyton előttem lebeg, mint a szélben vitorlázó varjú. Halálba merevült mivoltától nem tudok szabadulni se részegen, se józanul. Almomba is visszajár. Odafekszik az ágyamba, és szinte érzem fonnyadt, hideg bőrét. Odaül közénk. az asztalunkhoz, s ettől keseredik meg a számban az étel, az ital íze. Az a tudat üldöz. hogy én okoztam élete fonalának megszakítását. Lehet pedig, hogy nélkülem se volt már neki sok hátra az életéből. Talán annyi se. amíg elolvad a decemberi hó, avagy élhetett volna száz évig is. Ki tudja? — tárta szét karját a válla alatt, mintegy kifejezve a megfejthetetlent, a meg nem nyugtató bizonyíthatatlant. — A fene egyen meg a mocskos ügyeddel és lelkiismereteddel! Nekem kell itt kitárulkoznod. meztelenre vetkőznöd, belebámulni az arcomba, tőlem várni a feloldozást, mikor sose láttalak? Nem is akarom megjegyezni az arcodat, mohóságodat, amint csámcsogtad a ham and eggs-et és szürcsölted a bort. Mi közöm a nyavalyádhoz, a szorongató rettegésedhez, a mennyekbe vagy a pokolba küldött vénaszszony árnyától belengett életedhez? Nekem itt van a síkesztergám terve, amit pedig még szépen átnézhettem volna Pestig, de te elvetted tőlem az időt a cinikus tolakodásoddal. Itt ülsz előttem csupa kérdőjelekkel, és nem tudok puszta vagy tőmondatokban felelni rá. Legszívesebben felkiáltójelet vágnék hozzád, h-gy elhallgass, fogd be a szád! Miért hurcoljalak én magamban a nyavalyáddal mikor legszívesebben kiszórnálak az ablakon? Itt ülsz előttem, és nem tudok tőled elszaladni. mert ídeköt fogyasztásom kifizetetlen számlája és a lehelőség, hogy Pestig még megszabadulhatok tőled, Kecskeméten, vagy legalább Cegléden, de ha Rákosváros előtt, még az sem késő, csak egyáltalán üres maradjon a párnázott ülés, amin most elterpeszkedsz és magyarázol. Minek? — fújta el magában nagy monológját Szakái, s amikar mégis megszólalt, homlokegyenest mást mondott, mint amit az előbb végiggondolt — Zárja le magában az ügyet ha törvényesen is lezárták, hiszen a vízióját mesterségesen élteti és dédelgeti az itallal és azzal, hogy fűnek-fának meséli. — Vízió? Lehet... — tűnődött a fogalmon az asztalszomszéd, majd halkabbra fogta a szót, mintha titkot akarna rábízni a másikra: — Ne haragudjon, hogy kikívánkozott belőlem ez a szorítás. Csupán ki akartam törni belőle. Másnak még nem mondtam el így, mert kinek is mondhattam volna. Sokakról eddig azt hittem, hogy a barátaim. Részvétük, sajnálkozásuk viszont a hátam mögött csupa röhögés volt. kaján fintor. Maga viszont nem barátom, csupán összehozott bennünket a véletlen ezen a vonaton. Ennyi az egész csak ennyi... — zárta le a mondatot egy újabb pohár pusztamérgesivei. — Visszakaphatja még a jogosítványát és vásárolhat másik kocsit is. Ebben a jóérzésben viszont én úgy sem osztozhatom majd. mert éppen akkor aligha hoz össze bennünket a sors. Másrészt pedig a vágyakozásának ezt a fajta lázát sosincs szándékomban megismerni — fogalmazta meg árnyaltan a közeledés elutasítását Szakái. — Ezek szerint maga sem értett meg — emelte fel a hangját a még mindig Anonymusasztaltárs. — Nem sajnáltatni akarom magam, csupán érzéseim és gondolataim zsákutcájából szeretnék kikeveredni, elhessenteni előlem a képet, a vénaszszony koppanását a kocsi bal oldali sárvédőjén, majd a zuhanását, a fékek sivalkodását. Szeretném visszaszerezni reflexeim biztonságát, ha majd megint a volán mögé ülhetek. — Ha ennyire bizonytalanná vált önmagával, akkor sose kérje vissza a jogosítványát, mert az örökös félelemtől magának vagy másnak, másoknak okoz majd kárt megint. — Ezt akként értsem. hogy akik már úgy gázoltak, hogy azzal elvették más. vagv mások életét. álcár a saját hibájuk miatt, akár más körülmények folytán, azok ne kaphassanak többé hajtási engedélyt? — hőkölt meg az asztal társ. — Én nem általánosítottam — érvelt Szakái —. csupán a maga félelméről beszéltem, amit lelkiismerete szerint vagy legyőz, vagy az győzi le magát. Azt mondta, hogy elítéltetéséről és büntetése felfüggesztéséről a végzés a zsebében van. Gondolom, önmagában ez is biztonság, de nem nyújt védelmet a lelkiismeretével szemben. Reflexei biztonságát különben visszaszerezheti gyakorlással. — Ugyan hogyan? Talán közlekedjek addig rolleren? Évek óta most utazom először vonaton is. amit viszont nem én vezetek. hanem a mozdonyvezető. — Igv legalább biztonságba lehet a félelme elől is. — Csakhogy ez most van és nem mindig lesz így. Mi lesz holnap és azután ? ... — Rohanó karunkban nem maga az első, aki valakit halálra gázolt, és sajnos nem is az utolsó. Lelkiismeretük égő fájdalmáról vallassa meg azokat, akik már ilyen bűn terhe alatt nyögtek, és azokat, akik még nem tudják, hogy ők is halálra gázolnak majd valakit valahol valamikor. Ez képtelenség így is úgy is. Hogy mindegyiket végigkérdezhesse, ahhoz egy második élete sem lenne elégséges magának. Hát akkor mit akar? — kiáltott fel SzakáL Hogy mikor voltak Kecskeméten. Cegléden és Rákosvárosnál, egyikük sem vette észre. Csak akkor éreztek fel. amikor a Nyugati füstös csarnokában fékezett a vonat. Szakái az asztalon hagyta újságját, képeslapját, és mérgesen csapta táskájába a mappába szorított síkesztergapad rajzait. számításait. Maga sem vette észre, hogy a táskába gyűrte, gyömöszölte asztaltársát is — égető szorongásaival együtt. Carol K. Schachter A kisfiam pufók volt és szőke, és alig múlt kétéves, amikor egy zabpelyhes doboz alján ajándék tranzisztoros rádiót talált. Attól a naptól kezdve soha semmi bajunk nem volt vele. Még a kopott takarójától is hajlandó volt megválni, amit esténként kapargatni szokott. Mi több, az ujját sem szopogatta többé. A kisfiamnak pompás volt a memóriája. Még mielőtt iskolába került, kívülről tudta a műsort. Tudta, hogy milyen táncdalok kerültek be az első tíz közé, hol lehet a legjobban ebédelni Manhattanban, s ami a legfontosabb, szó szerint fújt minden divatos reklámrigmust. Természetesen a kisfiam magasabb rendű feladatokra született Gyakran rajtakaptam, amint kicsiny tranzisztoros rádióját a füléhez tartotta, s elgondolkodó tekintettel bámult a világba, mint akiben éppen súlyos és magvas eszmék fogannak meg. Építész lesz belőle — mondogatta az apja —, vagy atomtudós. Mennyire szerette az a gyerek a kis rádióját! Gyorsan megtanulta, hogyan kell mindent félkézzel csinálni, csakhogy a másikban mindig ott szorongathassa leghűbb barátját. Hiszen azzá lett számára a rádió: cimborává. Sőt, mi több, ö úgy vélte, hogy a rádió valamennyi bemondója személyes jó pajtása; ezért más kapcsolatokra nem is volt szüksége. Ha kérdeztek tőle valamit, megpróbált válaszolni, de több; A KISFIAM nyire csak hallgatott. Ily módon nagyon kellemes hallgatóság vált belőle, megszokta, hogy fejét kissé félrehajtsa, azzal a figyelmes tekintettel, amelyet az emberek úgy szeretnek. A kisfiam olyan aranyos volt! Az ágyba is magával vitte tranzisztoros rádióját, és ha éjszaka rosszat álmodott, akkor sem kellett odamennem hozzá. Tudtam, hogy bekapcsolja a kisrádióját, megvigasztalódik, és újra elszenderedik. Az étkezésével sem volt soha probléma; a rádió ott állt az asztalkán, a pohár tej mellett, s a gyerek sohase nézte, mit eszik. Amikor egy hétig kórházba feküdt, nekem nem kellett ott ülnöm az ágya szélén, ahogy más anyák teszik. Ott tartotta a kisrádióját a párnája alatt, s az orvosok és ápolónők egybehangzóan azt mondták, ő a legjobb gyerek. akit valaha láttak. Csodálatos dolog volt elgondolni, hogy a fiamból olyan ember lesz, aki megáll a maga lábán, és könnyen beilleszkedik a társadalomba! Most már huszonhét éves. és a házunk alagsorában berendezett kicsiny lakosztályában egyszerű életét é' \ tiszta fehérneműt és a reggelit, ebédet, vacsorát leküldöm neki az ételliften. Néhanapján elmegy otthonról, hogy új elemet vásároljon, s ilyenkor benéz hozzánk, és elcsevegünk. A fiam még nem választott magának foglalkozást. Azt mondja, majd átgondolja a dolgot, mih=lvt a műsor véget ér. Fordította: Zilahi Judit í