Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-06 / 286. szám

VASÁRNAP, 1970. DECEMBER 6. 7 Miklós CSATATÉR ÉS PARADICSOM Elhatározta, hogy végignézi a pusztulást. Végignézi, és azután felakasztja magát. A kötelet előkészítette. Felkötötte a derekára, a végét áthúzta a vállán, mint az ántántszíjat, s elöl a hasán megkötötte. A tyúkól kislétráját odatámasztotta az eperfához. Alaposan megigazította, ne boruljon, ha sor kerül rá. A víz jött. Szénaboglyát hozott a hátán, meg mindenféle deszkákat. Majd léceket, amelyek megroggyanva, elferdülve, de még kapaszkodtak egymásba. Egy halott istálló bordái lehettek. A kert alatt még megakadtak, de a viz már belegelt a tanyaudvarra. A föld talán egy cseppjét nem itta meg. Keményen meglapult, s engedte a hátán nyargalni a szemetes habokat. Dagadt a viz, mint a kelt tészta. A régi csutkakúpot már körülfogta, s egyik oldalról bekerítette az üres ólat is. — Na menjetek! — mondta szürke hangon az öregember, s kinyitotta a süldőknek az akol ajtaját Ekkor szaladt tele a régi vályogos gödör helye. Szabályos tó lett, teljesen kiadta a régi formáját. Csak most látszott meg, ahogy a víz ráhasalt a kusza porcsinokra, apró füvekre. Az öregember most beszaladt a házba. Az ajtót is nyitva hagyta, a feldöntött konyhaszóket se tette vissza. Pillanatig állt, aztán lekapta a falról a legnagyobb rámát. Három kép volt benne. Egy pörgebajszú huszár, majd ugyanez a huszár civilben, fátyolos menyasszonnyal az oldalán. A lábuknál pedig szöszke gyerek, fél lábbal rolleren támaszkodva. Nem nezte a képeket, csak a hóna alá vágta, s futott tovább, az ablak felé. Matatott a párkányon. A faragott borotva-" toikot markolta fel előbb, s beledugta a nadrág zsebébe. Ugyanígy zsebre vágta a tornyos ágy rá akasztott rózsafüzért Kinézett az ablakon. Az udvaron ömlött a víz, mint a folyóban. Visszaakasztotta a képef. s viszsza az olvasót. Kidobta zsebéből a borotvát is. A szekrényhez ugrott, kitépte az ajtaját, s az ünneplő kabát zsebében kezdett kutatni. Végül minden papirost kirángatott belőle. Fele a "földre hullott. Válogatott köztük. Azt, amelyik a ház átírását, meg a százalék kifizetését igazolja, az állával a melléhez szorította. Melléjük gyűrte a süldők paszszusát is. Az igazolványát kereste volna még, de ekkor már a konyhában beszélgetett a víz. Megfordult, s nézte, mint hályogosodik be a meszelt föld az asztal alatt. — Nesze, zabálj! — ordította most, miközben a vízbe dobta mind a papírokat, s utánuk a kalapot is, amely a lendülettől felugrott a feje búbjára. Belegázolt a vj'2be, s nagyokat toccsantva, labával kis örvényeket kavarva, üres kézzel vonszolta magát az eperfa alá. A létra állt még. Két vége fent ágak közé szorult, így tartani tudta magát. De nem sokáig. Amikor az öregember felmászott rajta, s leemelte súlyát a legfelső fokáról is, a sodrás alul hirtelen megpörgette a vékony gerendákat, hátára vette a létrát, s vitte nagy sebesen a szilvás felé. „Gyerünk! Hurkold! Nem, ne várj tovább! Úgysem bírod végignézni. Nem nézheted végig! Oldozd már, gyorsabban! De mégse! Várj még! A ház... A pócsi búcsún. Ott láttam egy illetőt, akinek mindkét lába hiányzott. De egészen. A tenyerén volt valami bőrdarab, azon járt. Nem volt egy csepp lába. Az nézett így ki, mint a ház. Ez is, mintha az ablaknál kezdődne. Mintha lába, alapja, küszöbje soha nem is lett volna ..." összedőlt az ól. Az ajtó még kapaszkodott az oszlophoz a nagy sarokvasakkal, az akol deszkái azonban fürgén vetették magukat a hullámokba, mint a pajkos kamasz, aki mit sem törődik vele, hideg-e, mély-e a víz. „Most már kibírom. Megvárom a házat is. Igen, ez már az őrület szele. Nem sajnálom. Sírnom, vonítanom kellene, és én hallgatok. Pedig én vagyok az egyetlen igazi ismerőse ennek a tanyának. Ferenc már nem volt itthon, amikor építettük, szegény apámék meg régen meghaltak, íüi itt voltam, amikor még puszta föld volt, hát most megnézem, hogyan lesz ismét puszta föld. Majd aztán csinálom a hurkot. Oda a legvastagabbra ... Mint a nagyapám. Pedig azt csak a vakság hajtotta bele. Nekem pedig itt pusztul a szemem előtt az élet. Emberek születtek, éltek, haltak ezen a pár szögölön. En leszek az utolsó... Felszántják majd, s kendert vetnek bele. Vagy kukoricát. Nagyobb, s elevenebb lesz itt a növény sokáig. Valameddig még mondogatják: az Imre bácsi tanyája volt itt." A ház vége hangtalanul rogyott össze. Az öregember pedig azt várta, hogy puffanva, nagyot csobbanva adja meg magát a ház. Zaja legyen a pusztulásnak legalább. De nem. A végfal úgy ereszkedett bele a vízbe, mintha csak rongyból lett volna. „Mennyivel szebb lett volna, ba nagy robajjal dől ki, s magával rántja a többi falat is. Az a robaj, az kellett volna. Minthogy az én halálom is szebb volna puskával, pisztollyal. Annak legalább hangja van. Az, ember utoljára üt egy kis zajt... De hiszen nincs kinek. Igaz. De akkor is. Ez a ház is milyen szánalmas így. Az a fal csak úgy lehever, mint a subás ember... No, majd a hátulja! Az nagyobb darab. Ablak sincs rajta, csak az a kicsi, a kamrán ... No, nézzük csak! Hát mért nem dőlsz már, te? Mi az istenre vársz? Ugyan, az a pár tégla, ami a talpad alatt van ... Mit ér az? Na? Mi lesz már, öreg? Tán arra vársz, hogy én menjek előre? Azt mái- nem. Látni akarom, hogyan vágódsz hanyatt És hallani akarom a..." Ebben a pillanatban megbillent a ház. Mindenestül. Kicsit féloldalt dőlt, mint a lelőtt ember, s néhány pillanatig így is maradt. Ügy tűnt, még vissza is billenhet, alig pár cserép hullott alá a tetőről. Aztán mégis túlbillent a pillanatnyi holtponton, alul megroskadt, mint aki a lábát törte, s nagy puffanással, csobbanással belezuhant a vízbe. „Ez igen! Ez szép halál volt... Már csak a góré van hátra, de azt nem várhatom meg. Téglából van az alja, a lécei erősek, különben is.., A tető! Ráborult a házra, mint az angyalok szárnya. Még most is védi a házat. őrzi. Neki az a dolga, ezért csinálták. Nem hullott szét. Csak leguggolt, szétterjesztette a szárnyát, hogy óvja az alatta levőket ... Most hát én következem. Az isten ... Nem görbül az ujjam. Jobban mondva, nem egyenesedik, amelyik begörbült Ügy áll, ahogy az ágat szorította. Mintha görcs fogná. De nem érzem. Olyan, mintha drótból lenne. Merev. Na, nézzük csak ... Hát én így nem tudok hurkot csomózni, ha ... Na, na, vigyázz, Imre. Még lereszel a fene, aztán a vízbe fulladsz.. . Hahaha! Mintha nem mindegy lenne. Mert nem is mindegy! Ezt a halált én akarom, azt meg a víz. Hát azért is hekem lesz igazam! Nézz ide! ' Ugye, hogy dolgozik már a kezem. Itt a kötél vége, tekeredik le a vállamról, aztán a derekamról. Na. Most megkeressük a vastag ágat, s egy vékonyabbnak a tövét. Oda kell erősíteni. Aztán a... nyakamra. Lássunk hozzá.. Az öregember piszmog a nagy tenger közepén, fent a fa tetején. Csomózza a kötelet az ág tövére. Meghúzogatja, kipróbálja, elég erősen áll-e. Aztán köti magára. At a jobb hóna alatt, majd viszsza a válla fölött, mint a hámot, végül körbe a derekán, s újra vissza a faághoz. A nyakához nem is közelít. A merev ujjak dolgoznak, mint az automata. Körülcsomózzák az öreg derekát, vállát, s hozzáerősítik az embert az ághoz. Amikor végeznek, lazán kinyújtózkodnak, s lógnak lefelé. Az öregember feje kissé hátracsuklik. Szeme az égre bámul. Fent remeg a levegő. Öriás szitakötő zümmög, kelepel fölötte. Megáll, s ereszkedik lefelé. „Helikopter..." Az öregember maga elé emeli a két kezét. Bámulja az ujjait. Az ujjait, amelyek most az egyszer nem engedelmeskedtek neki. Kováts Margit Séta fiatal költők kötetei körül 1. Külvárosi könyvtáracskában édeslelkemezte fiatal költőkkel való találkozóján egy öreg néni: „Az a jó, édes fiaim mostanában, hogy bizony nem kell a költőknek az életüket padlásszobában kezdeni, nem kell nyomorogniuk, meg előbb-utóbb ki is adják a köteteiket. Nem kell türelmetlenkedni, hiszen maguk olyan fiatalok még." S bólogatott hozzá jóságos, hetven év fehérítette fejével. Azóta eltelt néhány év, s a néni szavait könyvkiadásunk is kezdi igazolni. Főleg az „előbbutóbbot". Sorra jelennek meg azoknak a fiatal költőknek a köteted, akik négy-öt éve is már azok voltak. A huszonnyolc-harminc éveseké. Egy kivétellel: szokatlan és éppen ezért dicsérendő gyorsasággal jelentette meg és reklámozta a Szépirodalmi Kiadó, s még hozzá 11 ezres példányszámban, a 18 éves Bari Károly kötetét. A Magvető által megújított Üj Termés-sorozat (a megújulás abban áll, hogy egységes típusú, nagyon esztétikus borítóval, de a fiatalokat elkülönítő sorozatcím nélkül jelenik meg) felfedezettjeinek most kötetté vált verseit azonban jó néhány éve olvastuk már folyóiratban. Biztos, ami bizt06, meg kellett várniuk, hogy ne vádolhassa senki első kötetüket kiforratlansággal. (A sorozatban így is megjelent néhány kritikán aluli kötet.) A költők felfedezése egyébként az antológiák érdeme: Mezey Katalinra és Rózsa Endrére az Elérhetetlen föld, Szepesi Attilára a Költőik egymást közt, Béres Attilára az Első ének című antológiákban figyeltek fel a válogatók. S hogy ez állandósul gyakorlattá, arra abból is következtethetünk, hogy a Költők egymás közt folytatásaként a Szépirodalmi Kiadó az 1971-es könyvhétre A magunk kenyerén címmel újabb antológiát jelentet meg, s hogy maga főként a Költők egymás közt költőinek — Takács Zsuzsának, Apáti Miklósnak stb. — kötetét adja ki. 2. A legtöbb fiatal, mint már jeleztem, a Magvető Kiadó soro-" zatában kap helyet első kötetével. Legjobbjaikra — Mezey Katalinra, Szepesi Attilára, Rózsa Endrére (nem szabad összetéveszteni a Költők egymás köztben szerepelt, sokkal gyengébb kvalitású Rózsa Andrással) éppen az a világérzés a jellemző, amely a cikk elején említett olvasgató néni elképzeléseivel szegül szembe. A nemrég megjelent Béres Attila-köteten ez a cím látható: Beűzetés d paradicsomba — beűzetés a nyugodt középszer félig-jómódjába. immár nem padlásszobába, hanem a „szép életbe". „Kaptam Íróasztalt, aktákat, széket / és dossziét a jövendő érdemeknek, / melegre tettek, / és tudatták, / hogy végre békére leltem, / az út előttem simára legelten / csak végigmenjek rajta — arra vár." Az övé az említett költőkkel szemben a legdirektebb költői kifejezési mód, szinte prózaian vágja az elkésettek jogán a jelen szemébe Bonfini nevében ars poeticáját: „En tulajdonképpen harcosnak születtem / de mire elvégeztem / a kötelező tanfolyamokat / már nem volt / felvétel a Fekete Seregbe". A nála öt évvel idősebb — tehát huszonkilencedikben járó — Rózsa Endre ugyanerről így vall: „Sosem halunk meg ezen a csatatéren I Mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk ..." (Az elsüllyedt csatatér). Mezey Katalin így fohászkodik sosemvolt istenéhez: „Istenem. adj eleséget / harchoz halálig ellenséget..." — Szepesi Attila nagyon mély. Hazám című verse így fejeződik be: „elmégy mellettem a forgatagban / zavaromban arcul legyintesz 1 mit akar ez itt." 3. Vitatkozni mindig kész, kemény költészet a fiataloké, akik a négy kötetben mutatják meg először igazi önmagukat. Semmi sincs távolabb tőlük, mint a hurráoptimizmus, és semmi sincs közelebb, mint az. hogy láttassák társadalmunk etikai viszszás-ságait, belebetegedve a hiába-harcba. Ahogy Szepesi Attila A technika születése írja A férfikor udvarában: „Zöld szél ifjúság zöld szele adj erőt / hogy legyőzzem arcom mögött a bomlás jeleit a tunyaságot a csontot- / lelket őrlő hatalmat a kövér / butaságot rongy gáncsot eszelős / magányt / langy meghunyászkodást a ringyó / önárulását ..." Az ő kötete az, amely kiemelkedik az eddig megjelent — és számbavehető — fél tucatnyi közül — főleg kifejezésbeli — egységével. Bar ha a táj nem is városként bukkan föl verseiben, joggal vallja: „Pécsett és Szegeden tanultam. Ez utóbbi város formált." Szegedhez tartozását, bárhol is élt, mindig makacsul őrizte: Pécsett, Hernádon, Budapesten. S hogy visszavágyódása mindvégig nosztalgia maradt, arról azok az egzisztenciális gondok; tehetnek, melyek — ha tudna róluk — némileg megváltoztatták volna a külvárosi könyvtárban, édeslelkemező néni véleményét is. Szegénylegényes magatartásának azonban nemcsak ez a gyökere. Életeleme a mozgás, utazás. Az az életforma, melyre valaha a szegénylegények rákényszerültek, neki választott közege. Már kötetének első soraiban is a tengeritáblát emlegeti, amely „fürjek tanyája / csillagos bujdosók / szegénylegények / sohase reménye / holnapig álma." A tanyák, ezek az ősi kövületek, a Dózsa koponyájából virágzó pipacsok, napraforgók, sárga kukoricaszáralt alkotják jelképekkel ragyogó vagy sötétlő hátterét költészetének. Ezzel — a külső és belső tájjal — azonosulva szólal meg legjobb verseiben: Zöld falka zúdul. Kora tavasz, Február, Verset fonnék. Anyám nevére. Szerelmes vers, Játszom, A legkisebb fiú, Hazám, Egv költőre. Folyó: „ha köre nézek kő vagyok / bárkire nézek ö vagyok." 4. Néhány adat a megjelenések sorrendjében. Mezey Katalin Amíg a buszra várunk című kötete másfél ezer példányban jelent meg. Költője 27 éves. Szepesi Attila Az üveg árnyéka című .verseskönyvének példányszáma 1800. Szepesi Attila 28 éves. Rózsa Endre Kavicsszüretét 1700 példányban nyomták, Béres Attiláét ugyanannyiban. Prognózis: a téli könyvvásáron ismét jelentkeznek tehetséges fiatalok: Urbán Gyula és Kiss Benedek köteteit a Kozmosz kiadó jelenteti meg.