Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

ia FENTEK, 1970. DECEMBER 25. EGY CSOKOR AFORIZMA Az agglegénységnck az az előli ye, hogy amikor szép nővel találkozunk, nem kell keseregnünk azon, hogy csúnya a feleségünk. A gazember sokszor az a kivaló ember, aki nem leli helyét előítéleteink között. Tehetség kell ahhoz, hogy fittyet hányjunk annak, aminek híján vagyunk. (I'aul Léautaud) Ritkaság alaposan átgondolni valamit ai\élkül, hogy sóhajtanánk. Minden gondolatnak sóhaj a vége. Az udvariasság szervezett közömbösség. A mosoly rendszer. A figyelmesség költségvetés. A nagy emberek kétszer halnak meg: egyszer mint emberek, és egyszer mint nagyok. De sok gyermek volna, ha a tekintet termékenyíteni tudna! S de sok halott, ha ölni tudna! Tele volna az utca hullával és terhes asszonnyal. (Paul Valéry) Cs. Pata Mihály Kisablakos ház Matkó István AZ ANYÁKAT VISSZAVÁRJÁK, DE... M

indössze három-négy percbe telik, míg az utcai ruha helyet cserél a piciny flanell uniformissal. De ez a kevés idő is elég arra, hogy mi ideVeress Miklós LELEPLEZEM A JÓSÁGOT Mindannyian jók vagyunk, csak nehezen vesszük észre. Kesergünk, hogy rosszul jár a busz, nein épülnek a házak, udvariatlanok a kiszolgálók, a bolt csupa bosszúság, néha veszekedés. Adunk, kapunk. Attól függ, hogy hol vagyunk: mi szolgálunk ki, vagy mi vagyunk a kiszolgáltatottak. És vidámak is, amikor egy jót rosszalkodtunk. Egy önzetlen ember Alinak a félig álmos, félig már a józanító meglepetésre készülő utasok, azaz, leendő utasok a buszmegállóban. Fél 9-re kellene beérni: hivatalba, óvodába — Id hova igyekszik. Kis beszélgető csoportok alakulnak. Legalább tíz percet késik — mondja a bőrkalapos. Miért is ne késne — dupláz rá a zöldkabátos. Korábban kellene kelni — sóhajt egy asszony. Én álmos vagyok — dupláz rá a kezét szorongató gyerek. A szájakon ki nem mondott szitkok. Mert telik az idő. Beérkezik egy busz. Ezt Ismerik, ez megérkezik, aztán megy. a vezetőnek most lesz néhány óra szabad ideje. És ekkor — a XX. században először, megtörténik a csoda, a busz nem megy el. Vár. A másik, a 8.10-re hivatalos nem jön. S nem száll le angyal Babilonra, nem hullik a novemberi égből a manna. De nyílik az ajtó. A már legalább tíz perce pihenésre bocsátott sofőr beinvitálja a végállomás néhány utasát. Segíteni akar. 0 járja meg, mert nemcsak a végállomáson ácsorgókat viszi be a városba, de azokat ls, akik útközben gyülekeznek a megállókban. íme, a humanizmus diadalmenete. Hiába, végső soron jók vagyunk, dobogják a szívek, a szájak mosolyra húzódnak, csupa napfény lesz a szürke nétköznap. Csoda, csoda, csoda. Mert az természetes, hogy a tízes húszra jön, azt még el lehet viselni. De hogy valaki munkaidején kívül jótéteményt tegyen, azt nehéz felfogni. Mégicsak jók az emberek — mondja az asszony kisfiának, a bőrkalapos mosolyogva meséli el az irodában nz esetet. No, no — mondja a zöldkabátos: — szabályos ez? De miért ne lenne szabályos. ami emberi?! (A nevét? Azt nem tudtam meg. Többé nem ülhet buszra Megtette mellékesen azt a csodát is, hogy kivai'ázsolta a forintokat a perselyből.) Rendes ház, tiszta udvar — Igen kérem, én egy rendes ház vagyok. Meg egy kenyérbéjnyi szemét sincs kukáim mellett. Csupa tisztaság, ragyog minden. A falaimat nem dobálták sárossá göröngyökkel a gyerekek, nem lógnak erkélyeimen neorealista olasz filmet idézve a kimosott fehérneműk. Még a lift is működik, a virágtartókba nem szórtak cigarettacsikkeket, nem törték be lengőajtómat térddel. Büszkén nézhetek a világba. A falaimra sem lehet panasz. Szánakozva -nézem a szomszéd házakat, amelyeken itt ott foltok keletkeztek attól, hogy magánantennákat szereltek fel. És rendkívül csendes ház vagyok. Még senki sem panaszkodott, hogy a szomszédban ordított volna a televízió vagy a rádió. Sőt, tessék elképzelni, nem alakították még át a nagy szobámat este nyolc után barkácsműhellyé. Szóval: nagyon jól érzem magam. Hogy mikor lesz a beköltözés? Erre nem tudok válaszolni. Mondhatnám, nem vagyok illetékes. Az udvariatlar Van még egy szabad hely. Csak egy tizenhét éves fiú üldögél ott, igaz, hogy kinyújtja a lábát, lehetőleg messzire, hátha akkor senki sem ül le vele szemben. Csak azért is. Udvariasság: szabad ez a hely magával Szemben? Csak biccent. Minek ls udvariaskodna. Ha valakinek tizenhét éves korában elegáns ruhája van, trapéznadrágja persze, akkor miért is ne nyújtaná ki a lábát a következő ülésig, miért is ne szorítaná össze a száját, hogy véletlenül se csússzon ki rajta egy emberi szó. Zsúfolt a villamos. Nem állok fel mégsem, hogy átadjam a helyem. Van nálam fiatalabb is, itt ül velem szemben, csak éppen nem néz senkire, megvető arccal bámul, figyeli a megállókat. Nem. a szemébe sem lehet nézni: úgy látszik, szégyenli magát. Aztán mégis feláll. Kapaszkodik a villamos ülésének karfájába. A lába merev, a trapéznadrág alól egy pillanatra kikandikál a pirossal mintázott fehér pólya. Nem néz senkire. Egyedült botladozik le a lépcsőn, s biceg tovább, a rendelőig. Miért nem segítenek neki? Melyik században „ Jól vagyunk — simogalom meg a lányom haját. Aztán felszállunli a buszra. Persze, tömve van, a helyet pedig miért is adná át valaki. Mellettünk egy lakásszövetkezetről mérgelődnek: a ház kész, csak van, aki a füle botját sem mozgatja. Még azt se mondja, hogy neki nem kell, a többi meg miatta várhat. Pedig a ház kész lett. Határidőre. A busz is pontosan érkezik. A szürkeség is. Nyolc óra. Indul az este. genek megismerjük egymás gondjait, bajait, vagy éppen örömeit. A két-hároméves emberkék nem tudják mi a diszkréció; a bölcsődei öltöztetőasztaloknál kiderül magánéletünk minden titka. — Mijért sísz mama? — kérdi a gyerek, s mindannyian a csinos fiatalasszonyra figyelünk, ha akarja, ha nem. Valóban potyognak a könnyei. Fiacskája hiába noszogatja, ő azonban nem válaszol. Nem, mert a gyerek nem értheti a keserűség okát Akik a bölcsőde, vagy az óvoda környékén járatosak, nagyon jól tudják, hogy az eset rendszerint fordítva szokott történni. A fiúcska vagy a lány sír, s a mama . vigasztalja. A szokatlan szerepcsere miatt tettem föl én is a kérdést még akkor reggel. íme a válasz: „Hatszázas segélyen voltam, letelt visszamentem dolgozni. Bár ne mentem volna! Az osztályvezető — aki saját bevallása szerint idegeskedik a női munkaerőktől, mert azoknak anynyi, de annyi sok piti bajuk van" — nem tagadta meg önmagát. Hivatalos hangon közölte, hogy nem vagyok a régi, biztos sokat felejtettem, s menjek szépen át a kezdők közé. Tehát kevesebb fizetéssel indulhatok neki az egésznek élőiről... Pedig én nagyon szerettem volna a régi munkatársaim közé kerülni. Ok átsegítettek volna az első hetek nehezén. Nem is annyira a pénzért mentem vissza, mint inkább azért, mert már öt évet végigcsináltam azon a helyen, ismerem, szeretem Terit, Ibolyát, Évát és a többieket. És most... Hát nem érti? De értettem, és fölháborodtam. M.-né talán kivétel, történetéből semmiképpen sem lehet általánosítani — morfondíroztam magamban. Nézzük meg máshol mi a helyzet, például a szegedi textilművekben, ahol nem kevesebb, mint 2 ezer lány és asszony dolgozik. Gyűrűsfonoda, délutáni műszak. A szordínóval szirénázó gépek között komótos lassúsággal járkálnak ide-oda az ormányos porszivattyúk, a piros-kék kendők villognak a hófehér fonalgombolyagok között. Nyugodt mozdulatok, nincs egy felesleges szó. A munkaügyi osztályvezetővel érkeztünk az 52-es és az 54es géphez. H. Jánosné csodálkozva néz rám, amint a fülébe kiabálom jövetelem célját (a gépek zajától máshogy nem érthet szót az ember), majd megkeményedik az arca. Később az irodában beszélgetünk, a néha-néha benyitó asszonyok csendes figyelemmel kísérik minden szavát. — Szóval az érdekli, hogy fogadtak? Hát úgy. Igaz, hamarabb jöttem vissza a „gyesev"-ről (gyermekgondozási segély), mert nem bírtam bukszával a dolgot. A férjemtől elváltam, én nevelem a két gyereket. Elgondolhatja, 600 forintos segélyből, a 760 forintos gyerektartásból, a 340 forintos családi pótlékból mire futotta. Na, hagyjuk, hisz ez az ember magánügye. Amikor bejöttem, a művezetőm biccenteit egyet a feiével és azt mondta: „ott az a gép, az a magáé, dolgozzon azon". Hát én megijedtem! Mert pillanat alatt végigfutott bennem: azon legalább 200—300 forinttal kevesebbet fogok keresni, mint a régin. 1955 óta vagyok a texlilművekben, azt hiszem, a törzstagok közé számítok. Ennyi idö alatt az eniber megismer egy gépet, es ebből az ismeretségből jó összeszokottság származik. Ha viszont újra tesznek, előbb bele kell jönni, tanulni, s csak azután „kergethetem" a százalékot, a forintot. — Nem kérte a régi gépét? — Dehogynem- A művezető viszont megrándította a vállát. Jártam én a szakszervezetnél is, de hiába. A művezető aztán végül megindokolta, miért nem tesz vissza a régi masinára: „H.-né, maga kijött a gyakorlatból, csak visszatartaná a többieket." És H.-né sem tudta visszatartani könnyeit. Hallgatagon ballagok az irodába. Az igazgatónál, aki csak néhány hete került a nagy textilgyár élére, pontos adatokat találok. A szegedi textilművekből 624-en mentek hosszú szabadságra a gyermekgondozási segély bevezetése — tehát 1967 eleje óta. Nagy vérveszteség, a hiányzókat máig sem sikerült pótolni vagy helyettesíteni. Háromszáznál is többen vannak még mindig otthon, és sajnos 80-an már nem térnek vissza a textilbe, régi munkahelyükre. Jobb körülményeket, egyműszakos foglalkoztatást kerestek. Megkérdeztem Juhász Gézát, a textilművek igazgatóját, mit tesznek az anyák érdekében, vajon hogy várja a gyár őket. — Az elv: ugyanolyan környezetbe kerüljenék vissza, ahonnan elmentek. Igyekszünk ugyanazt a keresetet biztosítani, s ahogy tudom, nagyobb panasz még nem fordult elő. Én a legszigorúbban igyekszem számon kérni ezt az elvet. A textilgyár kapuján kitódulnak az asszonyok. Friss szappanszag, kölni, hajlakk illata. A villamoshoz együtt megyek Z.-nével. Elmondom neki, mit tapasztaltam, fönt az igazgatói irodában, s mit a gyűrűsfonoda zajos munkatermében. Z.-né előbb nem felel, majd csendesen megjegyzi: „Sajnos, nálunk sok minden elakad a középúton. Kádár János a pártkongresszus szószékéről követelt nekünk tiszteletet, az igazgatónk — s ezt tudjuk, mert tényleg így van — megkülönböztetett figyelmet próbál biztosítani. De valahogy ez a gondoskodás még nem ért el hozzánk. Mindig akad egy művezető, egy osztályvezető, vagy egy értetlen másik asszony, aki nem akarja tudni, nem akarja érezni, mit jelent gyereket nevelni és dolgozni." SIMÁI MIHÁLY VERSEI Eposz-töredék anno 1970 Csörren a fény ahogy a folyó töri vad víz ez sárga saslódást sodor átkozódik az alkony hallani tajtékos sarló reményt kaszabol a partfalban hullámsír .fecskefészkek két lángnyelv közt a madár átsuhan tántorodik egy halászház tiszarészeg vályog-orcája iszappá zuhan álmatlanság-udvarban vörös kakas vállak karok izzásig-hevült emberek az ég is tetőzik medréből kicsap tüzes testekről vissza sistereg örvények homokórák vak múlt sötétlik ősökkel forgó vízi temető s csak méri homokzsák-szemenként egyre méri egymáshoz-mért sorsunkat az idő Zöld fényben vérsugár Fekvén zöld pázsiton vadászok néha látnak ( öklelődzni az égen vérbükk szarvasbikákat ezer jog a világhoz csak egy a szerelemhez ropognak a legszebb hímek halállal üzekednek paták szórják a kéket zöld fényben vérsugár s úgy csattog ősszecsontul a két külön halál Balogh Tünde Eva, szivein *-va