Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

PRNTEK, 1970. DECEMBER 25. i Sz. Lukács tt?j i Imre JLjblJL VIRÁGOK P' Miria BÜSZKE VOLT RÁJUK AZ EGYETEM Az asszony — Nagy ideje, hogy beléptünk a közösbe. Alikor még egészen gyerekasszony voltam, 1949-ben. Ásotthalomról, a homoki földekről kerültünk mi ide, Szeged hatérába. Akkor úgy hívták a szövetkezetet, hogy Alkotmány. Szegények voltunk azelőtt, nagyon szegények. Megszületett már a két kicsi, a harmadikkal meg terhes voltam. Földünk nem volt semmi. Olyan semrnitlen szegények voltunk. Ránk mondhatták, hugy a templom egerénél is szegényebbek. Háború után voltunk, ó gy csereberéltünk mindent, még az ágyneműt is. Igaz, az apósomnak volt öt hold földje — két hold szőlővel —, de ml mégis eljöttünk a szövetkezetbe. S nem bántuk meg. Jaj, a kezdeti évek nehezek voltak nagyon. Az elnöknél húzódtunk meg nyolc hónapig, r mert nekünk még hajlék se volt a fejünk felett. Aztán szerencse ért bennünket, megkaptuk a Lippai-tanyát Ott elünk most is. Nagy ideje már. — Először az állattenyésztésben, a tehenészetben dolgoztunk ketten, a férjemmel. Én nyolc évig bírtam. Közben a gyerekek jöttek. Nőttek, ötről kellett gondoskodnom minden reggel, minden nap, minden este. Nagyon a fejembe vettem, meg a lelkemre, amit akkoriban az iskolában mondtak:' a teeszes gyerekeken meglátszik, hogy téeszesek. Piszkosabbak, rosszabb a ruhájuk, elhanyagol tabbak. No, az én gyerekeimen ne látsszon ez meg. Jobb és szebb legyen nekik az élet. Ezért igyekeztem. Ez volt az én (eladatom az életben. Mind az ötöt felneveltem, két nagylányom férjhez ment, két nagy Cam itt dolgozik velünk a Felszabadulás Tsz-ben, a legkisebb lányom pedig a tanácson, és gépírást tanul. Már négy unokám van. Nem mondom, vagyont ml nem tudtunk összerakni, nem is akartunk. Tavaly a két lány esküvője hetvenezer forintunkat vitte eL De csak nem kezdik úgy az életet, mint mii — Most a kertészetbe járok. Gyalog vagy biciklin, itt van mindjárt a tanya, közel a munkahelyhez. Jó Itt. Szeretem a munkát és szeretem a virágokat Beszél valamennyi A gyenge lila, a sötétlila, elmondják, hogy szépek és én megértem őket Olyanok ezek a virágok, mintha emberek lennének. Felnőnek. szépek és boldogok. Én meg figyelem őket Es én i> boldog vagyok. Nem mintha nem lenne kívánságom, elvárásom az élettől, hiszen lehetne már hatalmas, nagy, saját házunk, de nincs. Erre azt mondják, bolond tehén van, de bolond borjú soha. Ez volt a feladatom. Ezért dolgoztam, ezért dolgozok most is. Könnyebb lenne, ha kevesebbet keresnék, kisebb munkával, de nem tehetem. Szóltam már a férjemnek, hogy a decemberi fizetés felét a karácsonyfa alá tesszük. Az unokák is ünnepeljenek. Garbót, melegítőt és tipegőket veszek. Nekünk is így jó, ha segítjük őket. Tehetjük, Jóra jött az életünk. Amikor nehezebb volt, szűkösebb esztendők jártak, akkor mindig arra gondoltam, ha nincs, ha szűkösségben vagyunk is, nemcsak nekem faj, nemcsak nekem gond, de másnak is. Most könnyű. A munka meg a legnagyobb orvosság, a legnagyobb lehetőség. Ennyi az én élétein. Az ember — Megrakták a pótkocsit, begyújtom a motort, indulok az istállóhoz. Szuszog egy-kettőt a traktor, leállítom. Fogom a táskám, s ballagok be az ólba. ebédidő van. Az istálló sarkánal megállítanak. A parttitkár, Molnár Vencel és egy fiatalember. Rémlik, láttam már a szövetkezetünk közgyűlésén, újságíró. Mit mondhatnék neki? Kezdjem az elején? Legyen. — Semmit se panaszolhatok, semmi rosszat nem ni ondhatok a szövetkezetre. Amikor kezdtük, nem gondolhattuk, hogy ide jutunk. Bíztam akkor nagyon a fekete földben. A homokon silányabbra sikerült az élet, elbajlódhatott az ember évekig, egy életen át, mégse vitte semmire. Kifújta a reményt meg az erőt, meg a homokot, a földet az ember lába alól az Idő. Nem bántara meg. Jó tiz évet eltöltöttem az állattenyésztésbem, aztán szakmát cseréltem. Azaz nem ls cseréltem, hiszen a szívem mindig a motorokhoz, a traktorokhoz húzott. Mielőtt a szövetkezetbe léptem, már volt jogosítványom, (gy hát nem esett nehezemre a váltás. A szövetkezet meg egyre erősödött, egyre kedvezett. Most sem szólhatok a fizetés ellen, havonta 2800—3500 forintot keresek. Jó havi fizetés ez egy téesztagnak. Igaz, a múltkoriban megijedtem. Az orvos leállított, pihentetett. Nálam is a motorral van a hiba, a szívvel. Hónapok múltán rendbe jöttem. S újra kezdhettem ezen a traktoron. — Járjuk a területet, a táblákat, s csak azt látjuk, itt egy épület, ott meg egy új gep. A napok múlnak, mi öregedünk, a szövetkezet meg egyre gyarapodik, gazdagabb lesz. Az olajosok sok földünket elvettek, mégis megy itt az élet, örül az ember szíve. A gyerekek felnőttek, most már könnyebb. Két fiam szintén traktoros, szintén itt. a Felszabadulás Tsz-ben. Már csak négyen vagyunk otthon, hárman a gyerekek közül a maguk lábára álltak. Személyenként 30—35 ezer forintot hazaviszünk évenként a téeszből. A kislány kevesebbet, ö irodista. Meg a háztáji. Ezek után panaszra hogy nyithatnám a számat? Aztán lehetőség is van, a föld meg a gép bar rátja lett az embernek. Változik a paraszti világ, s mi vele változunk. De éppen ez a jó benne. Aki dolgozik, az akar valamit, az megtalálja számítását. Dolog nélkül meg nem is lehet élni, minek? Húsz év után lassan kifelé ballagok az időből. Számba veszem, mit adott nekem a szövetkezet. Létbiztonsagot, becsületes emberi munkát, megélhetést. Mindent. Ennél többet remélhetünk-e egyáltalán? A fiú Szénási Györgyök végigjárták a szövetkezeti mozgalom útját, öt gyereket neveltek fel, tisztességre, becsületre tanítva. A példa ragadós. Nem véletlen, hogy a Gyuri és a Jani gyerek szintén traktoros lett a szegedi Felszabadulás Termelőszövetkezetben. Jani még fiatalember. Előtte az élet meg a katonaság. A traktort szereti, de sokkal nagyobb szemeket nyitott a világra, mint az apja. A fiatalság nyugtalankodik benne, s hónapok óta forgatja magában, hogy is rendezze hát az életét, mielőtt beszólítja majd a honvédség a haza védelmére. Az MHSE-ben a gépkocsivezetést tanulja. Traktor, autómotor van abban. S lélak. Szeretni kelL Magiéhet, Jani ezt is örökölte az apjátóL Szénást Györgyökbe® ajándékokkal jön az ünnep. A fenyő alá oda sorakoznak a kedveskedő dobozok, a fi gyedem csomagjaj. örülnek neki. S mégis, a család legnagyobb öröme a megszenvedett, megtalált élet A téli virágok, amiket Szónásáné mindennap megtalálhat, ápolgathat Ma már szinte mesebeli távolságra kerültek azok az évek. Hogy indultak hát a pályán, akik a legjobbak voltak? Az élet uem sztorikból áll, azt cpak az újságíró szeretné. „Mindössze" ilyen erdekes témákat lehetne megírni dr. Julesz János népköztársasági gyűrűs orvosról: mit jelent az apa árnyékában tanulni, dolgozni? Árnyékban érzi-e egyáltalán magát? Mit jelent az édesapja klinikáján dolgozni? Kinek kell bizonyítani nap nap után: az édesapjának, a kollégáknak, vagy a betegeknek? Aztán ó két mondat után megkérdőjelezi ezeket a kérdőjeleket. Nem mintha ki kellene, vagy lehetne radírozni ezeket a problémákat, még csak nem is egyszerűsít, csak természetesebben fogja fek — A esalád adta előnyökkel lebet élni és visszaélni. Én igyekeztem mindig nemes értelemben kihasználni. Például gyerekkorom óta tanulok nyelveket, vagy mindig is orvos szerettem volna lenni, éppen apám példáját látva. Hát orvos lettem. Ez minden. Talán az, hogy örökké bizonyítanom kellelt esetleg az téma lehet. A csoporttársak előtt a vizsgákon, hogy megdolgoztam a jelesekért, aztán itt a klinikán a kollégák előtt, hogy itt is kemény munkával, állandó tanulással „élek meg". Hogy a napi munkában és kutatási témámban ugyanolyan göröngyös úton járok. Ez minden. Dr. Várkonyi Ágnes fiókban tartja a népköztársasági gyűrűt Ügy érzi, hivalkodás lenne hordani. A súlyát anélkül is érzi: kétszeresen kell bizonyítania a munkában. A szép szőke doktornő a gyermekklinika gyakornoka. — Most naponta vizsgázom. S a tét nem a jeles. Vizsgázom koraszülött kisbabák Inkubatoraí mellett, hogy minden kis apróságot egyszer — napok, hetek, vagy hónapok múlva — az édesanyja karjába adhassak. És mint minden pályakezdőnek, azt is újból és újból bizonyítanom kell, hogy nem érdemtelenül jutottam túl sikeresén az egyetemi éveken. Hogy nehezebb lenne annak, aki már az egyetemi évek alatt is kitűnt? Ágnes doktornő szerint — s ebben bizonyára a gyermekklinika jó légkörének is szerepe van — nem. Mégha nehéz is annak dolgozni, akitől mindig a legtöbbet várják. A Magyar Tudományos Akadémia kutatócsoportjában dolgozik Raskó János vörösdiplomás vegyész. — A pályakezdés nehézségei ? — kérdez vissza. — Gondolom, erről mindenki sokat beszélhet. De mit mondjak én, hiszen ha a munkahely ideális, az ember csak önmagában kereshet jót is, roszszat is. Ügy érzem, a legtöbb rajtam múlott és múlik. A legnehezebb a rendszeresseg, a kitartás. Hogy dolgozzon az ember, hogy „meghaljon" a külvilág, amikor megy a munka. Most el kellene mondani, mi az a kutatási téma, amivel Raskó János „birkózik". Elmagyarázta. S amikor szabadkoztam, hogy aligha tudom közérthetően megfogalmazni, nagyot nevetett: ha társaságban megkérdezik, ml a munkája, s ő röviden akarja összefoglalni, azt szokta felelni, hogv rakétahajtómű anyagával kísérletezik. Persze egyszerűség kedvéért szokta ezt mondani, és nehogy azt kérdezzem én is, amit legtöbben ilyenkor mondanak: tán Magyarország is rakétát akar kilőni? Nehéz megmagyarázni, miért tartja ezt az „araszoló" munkát szépnek, érdekesnek. „Jó tanuló, jó sportoló" címet kapott már másodeves korában Sehmidt József, a Tisza-parii gimnázium tanára. — Állást kapni volt a legnehezebb. Ez volt hát az első gond. De túl ezen: a kezdő tanárnak meg kell találnia a módszert, bogy órái a diak számára ne csak affele tanrend szerint előírt órák legyenek, hogy a tananyagon kívül is sokat adjanak. Még azt a kifejezést is megkísérelném, hogy élményt jelentsenek. Történelmet és németet tanítok. Mindkét tárgy rendszeres munkát követel a diákoktól — s erre rászorítani, rászoktatni őket.. .1 — Szigorú? — Azt mondják rám. De igyekszem fejben tartani: én is voltam diák. Négyen négyféleképp mutatták fel a pályakezdő évek gondjait. Ne erőltessük a „tanulságot". Sokat, ennél sokkal többet lehetne beszélni a gondokról és örömökről. Keményen meg kell dolgozniuk nekik is, hogy mint hajdanán az egyetem, majd az új küzdőtér, a munkahely is aa elismerés és megbecsülés szintere legyen számunkra. Véress Miklós Kiskarácsony nagykarácsony gyertyát didergő karácsony kalács-sütő rég-karácsony áttúnik a zúzmarákon Jeges ágon fagyos ágon magam vagyok a világon Kiskarácsony kiskarácsony segits rajtam rossz az álmom sodor sodor tehetetlen Álmodom hogy felnőtt lettem fényért didergő hitetlen Hova lett a vigasságom gyerek-arcú igazságom félelmeim hol keressem melyik kisöpört padláson melyik szemben melyik testben Kiskarácsony kiskarácsony Mennyi gyertya mennyi ének mennyi király mennyi pásztor cigaretták csonkig égnek nmig Betlehemet játszol Nagykarácsony nagykarácsony sül-e még nekem kalácsom KARÁCSONYI ÉNEK Komiokomra hull a hús ég váltamtól a derekamig forradásnyi keserűség ring a lelkem pőre ágon sziporkáz sok ócska holmi Tudok-e még ágak közül örömet is kiragyogni lesz-e nyergem csupa bársony lesz-e lovam hinta-táltos vágtathatok még anyámhoz nagykarácsony nagykarácsony Nagykarácsony kiskarácsony kisült s kihűlt a kalácsom ég a mese gyertyalángban vonulunk-e megszerkesztett félelmetes-szép világban sár-fröcskölve hópaláston mennyi gyertya mennyi ének kiskarácsony nagykarácsony