Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

PÉN I EK, 1970, DECEMBER 25. 1 7 Bárdos Pál TÖREDÉK VALAMI SZÉtET... G

yanútlanul jöttem a világra, mint akárki más. Sírva jöttem a világra, de ez nem jelkép vagy megsejtés, egyszerűen életjel. Teljesen szabályszerű. hogy mindenki sírva kezdi az életét. Ülni, állni, beszélni, elég hamar megtanultam, korán kezdtem járni. így az sem meglepő. hogy sétálni mentem. Néhányszor arcra estem, de fölálltam. Eleinte szépen indult a séta, eltekintve az arcra esésektől. Később megzavart, hogy a rokonaim közül megöltek néhányat, de hát nem a szemem előtt történt. és lehetett remélni, talán nem is haltak meg annyira, csak egy kicsit, és hazaérnek, hoznak sült gesztenyét vagy ilyesmit. Később megállítottak a sétámon és megkérdezték, ki vagy te? Addig azt hittem, én én vagyok, hát ezt mondtam nekik is. de ők csúnyán kiröhöglek, és azt mondták, csak szám vagyok, bele is bélyegezték a bőrömbe-az ötjegyű számot, el ne felejtsem. Azóta is kérdezgetem magamtól. én én vagyok-e, vagy pedig ötjegyű szám vagyok? A bélyeg lekopott, de azért még látom néha. Kétszer löktek falhoz, de egyszer se lőttek agyon, ez az arány jónak mondható, és eltöltött optimizmussal. Aztán újra én lehettem, de erről késve vettem tudomást, állítólag hetekig feküdtem eszméletlenül. ami teljesen hihetetlen, legalábbis nem emlékszem rá. Ha mindenáron jelképet keresnék, azt mondhatnám, hogy meghaltam és feltámadtam, de ez csak afféle irodalmi túlzás. Igaz, hogy újra tanultam járni, mert közben valahogy elfelejtettem, de azért vígan folytattam a sétát. Nem panaszkodhatom. Ettől kezdve szép helyeken jártam. Tágas ntcák. szabad lélegzetvétel, akkor minden utat nyílegyenesnek láttam. De hát senkit se hibáztatok, ami történt, megtörtént. Egy-egy utcasarkon fejbe csaptak néha, olyankor kábán bámultam körül, mert nem értettem, ma sem értem, mért kell időnként fejbe vágni az embert. Kicsit óvatosabban jártam a kereszteződéseknél, próbáltam kikerülni az ütéseket. mert azok általában fájtak. Többé-kevésbé gyakorlatra is szert tettem az elhajlásban, olykor még vissza is ütöttem, de csak levegőt ért az öklöm. Mindez nem szegte kedvem. A szép sétát senkitől se hagyom elrontani. A séta szépsége önmagában van. Vagy bennem. Mindegy. Legföljebb elgondolkoztaAkik nem szerettek. hagytak bennem valamit. Dumdum golyót, kést, gombostűt, kinek, mije volt. Akit szerettem, mindig elvitt beAkácz László Elsőszülöttünk, Eszter. most gagyarászik. Így, bizony így: gigyeg-gügyög; tizenhat hónapos agyának parancsára úgy illeszti újra. rakosgatja át a szavakat, hogy azok kicsi szájának megmegdöccenő mozgásához a legjobban igazodjanak. Eszternek nincs például kalapja, sapkája — neki „kapája" van. És kapája van a Bubu macinak meg a Böbi babának is, ha valami szalvéta, fél pár zokni, társa nincs cipő kerül — természetesen apró gazdájuk alkalmi kedvteléseként — a fejükre. De nincs Eszterkének zsebkendője sem. Ö „kedővel" dörzsölgeti sajnos gyakran fényes orraalját, s szintúgy „kedőt" lobogtat, ha „apuci ement. dodoz". És így nem kardigán védi fiús vállait, hanem „gardi". s ebéd utáni szomját sem málnaszörppel oltjuk. hanem ,.örpikével". Eszterünk eszterül beszél. Átszabja. ú'raférceli a körülötte jövők-menők a pöttöm személyéhez kapcsolódó dolgok nevét; minden előzetes konzultáció, engedélykérés nélkül csinál a szomszéd Tomikából „Nomit", nagymamájából meg „namanyát". Eszter eszterül beszél, s nekem. ki időnként nemcsak epuci, de elsőszülöttünk jobb perceiben lőlem valamit. így lettem egyre gazdagabb és szegényebb. Majd rákaptam a hazudozásra. nyilván hajlamom van rá. Főleg magamnak hazudtam mindenfélét. Később másoknak is. Űgy-ahogy sikerült legalizálnom és hivatalosan elismertetnem hazudozó hajlamomat. Ez valószínűleg hiba volt. Attól kezdve görbe szemmel néztek rám a járókelők. Sebaj. A séta azért szép. a nap süt, a fű puha, abban bárki lepihenhet. Kell is a pihenés, mert a szép séta, a legszebb séta is fáraszt. Előbb jön a bokasüllyedés, aztán fölfelé mászik a fáidalom, egész a halántékig. Ott befészkeli magát, és szaporodik, mint csontban a mész. Egyszer nagyot szaladtam. Kutya kergetett meg, elvadult, csapzott, fekete kuvasz. Nem félelembői szaladtam, csak hogy el ne érjen. Versenyt futottunk zegzug utcák, sötét átjárók rengetegében, és nem akartam, hogy 6 legyen, a győztes- Talán nem is az életemért futottam, inkább hogy egyetlen harapásnyit se kapjon belőlem. Idővel elmaradt, lelőtték, mert veszett volt, de én csak fokozatosan lassítottam, még sokáig lestem hátra, nem liheg-e a nyomomban az a sárga fogú fekete kutya, csapzott szőre közt a csillagtalan éjszaka bánatával. Mondom. és ismét mondom, szép ez a séta, szép ez az út. de mikor megálltam a iák díszsorfala közt. és lenéztem a földbe, rácsos nyílásaival rám vicsorgott a kanális, mert a legszebb út alatt is ott hömpölyög a szennycsatorna. Nem is lakói, a patkányok ijesztettek, hanem a bugyborékoló iszapos áradat, amely könyörtelen közömbösséggel képes elnyelni minőin emberi tárgyat, dolgot és törekvést. Sokat mégse törődtem a lenti világgal, hisz mindennél fontosabb maga az út, a séta emberhez méltó öröme, éhségcsináló, szomjat csináló gyönyörűsége. Mikor fehér fejű sörrel leöblítettem torkomról a port. elébem állt a fizető fehérben, öltözéke félúton a főpincér és a főorvos között, s tartotta a számlát. Arcára volt írva, ne hidd. te. bolond, ingyen volt a szíves kínálás. Megnéztem, mi van a számlán, a sör árát rendjén valónak találtam, de még sok tétel sorakozott kusza, apró betűkkel, mi az isten lehet az. nyilván tévedés. Főúr, mondtam, főúr. kérem, én csak a sört... Túlzás lenne, hogy vigyorgott, inkább elégedetten nézett rám. és ujjal a számlát mutogatta, itt a sok tétel, ez mind valódi, kedves uram. Gyerekkorában foga tört a csülökben, a BESZÉLJÜNK ESZTERÜL! „apucika" is vagyok, nagyon tetszik ez az Eszter-nyelv. Kedvelem következetes logikájáért, ami soha nem tűr meg szomszédként két mássalhangzót; szépnek tartom, mqrt a jobb kategóriákba sorolt énekesmadarak is tanulhatnának tőle dallamot; s szívesen hallgatom, mert teljességgel idegen tőle mindenféle, kétségeket keltő suttogás. De Eszterünk nyelvét leginkább sajátos szókészletéért szeretem. A már elmondott szavakért is, meg azért, hogy a dühöt, bánatot, akaratosságot csupán egyetlen szóval fejezi ki; azzal, hogv .,dádá". Ez a gyorsan elpattogtatott dádá a tiltakozások tiltakozása, a megtorlások megtorlása; ez a dádá mondja el mindazt, ami rossz, ami gagyarászó elsőszülöttünk érzékeny ám akaratos személyének valami módon kárára van. Dádá — hallom Eszterünk immár másfél tucatnyi foggal ékes szájából, ha nem színes rajzával, hanem csak fehér oldaléval fordul feléje a „gajajós" bögre; s hallom akkor is, ha táncra biztatóan nem muzsikál. hanem csak lámpáit lesütve hallgat legkedvesebb gépbarátja, a rádió Dádá — pattogtatja. pörgeti, handabandázza. süt'ölti Eszterünk. s én már jó ideje — igaz csülök ízéért fogával fizetett. Nem értette meg ebből, hogy mindenért fizetni kell? Zsíros, fűszeres étel — itt az ára, érelmeszesedés. Ez a szabott ár. Cigarettázott. Ezt nem tagadhatja. Tüdőrák. Ez az ára. Bort ivott. Konyakot. Söröcskét. Kérem, kedves vendég, egészségére. Csak nézze meg a máját. Sátorban táborozott. nem nagy ár a reuma. Mindenért fizetni kell, a séta öröme nincs potyára. Szereti a szüleit, feleségét, gyerekeit. Derék dolog. Élete végéig halálos aggodalommal fizet értük. Gyerekkorában elkerülte a bomba. Különös kegy. De most ott függ a feje fölött az égen. A kis felhőrongy több pusztulást hordoz, mint az együgyű nitrocellulóze. így hát attól félni kell. életfogytiglan. így van ez. uram. Nem mondom, hogy vigyorgott. de elégedett mosoly ült a képén, érted már. té bolond, ez volt a mosolyában, és ujjal mutogatta a számlát. Nagy darab húsok, haha. szeretni a szerelmet, büszkén gyereket sétáltatni, hahaha, hát ingyen az öröm. a séta. az élet? Rettenetes főúr volt fehérben és pontosan tudta a szabott árakat. Első osztályú élet, mondta, első osztályú. Zenés felárral, mert a zenét is szeretted. És most fizess. Elrohantam előle. A gondolatát se lehet elviselni. Fizetni minden örömért? A valakihez tartozás ára a függés. A tulajdoné a kötelesség. A túlélésé a halálfélelem: Nincs halál rajtunk kívül, saját halálát mindenki a sejtjeiben hordja. De hová rohannák? Az út elágazik. és átkozott dolog, de minden sarkon dönteni kell. Aki sétálni akar. annak szüntelen választania kell az utcák között. Erre menjek vagy arra? Ez csak a könnyebb eset. A terekről sugárzanak szét az utak. négy-öttíz utca. és köztük választani kell. Az esély a jó a választásra, egy a háromhoz, a négyhez, vagy kilenchez. Rábíztam magam a jószerencsére, s igazam lett, mert a főúr a számlával úgy se hátulról üldözött, hanem készségesen jött elébem, szívesen gyanúsítanam vigyorgással, de csak kedvesen mosolygott, és mutatta a számolócédulát Ne tessék elszökni. kedves vendég, mondta, volt egy pohár sör, azért megcsavarom az orrod. kedves vendég, volt sok jóízűen elfogyasztott ebéd, azért farbarúgás jár, örömed a nőben, ezért dobra csavarom a beleid, megszöktél a halálod elől, ezért karóba húzlak, hiába a tiltakozás, jó volt a séta, kedves vendég, hát fizess. Rút és undorító volt a tárgyilagos mosolya, ez a fölényes mindentudás, ahogy sorolta a vétkeimet. Ellöktem magamtól, és rohantam az út hosszán, pedig tudtam, hogy minden út alatt ott a kanális. Itt abbahagyom. A beavatott olvasó úgyis tudja. mese az egész, hazugság, fikció. Én is tudom. Csak nem vagyok benne biztos. magamban — vele pattogom, pörgetem, handabandázom, süvöltőm ezt a dadát. Nem gondolok mást, ha a telefonfülkében elémügrik valaki, s akkor sem, ha a téli utak tócsái közül rámfröccsent néhányat egy autó. Átkokkal szórás, ezzel és azzal etetés helyett most már én is csak dádázom a világot, s míg dádázom. arra gondolok, hogy jó lenne levelet írni az ENSZ-be, repülőjegyet kérni U Thanttól. majd New Yorkba röppenve felszólalni a Biztonsági Tanácsban, s javasolni, hogy rendeljék el világszerte ezt a dádázást. Ez legyen minden nemzeti és nemzetközi düh, bánat és akaratosság kifejezésének legmagasabb foka; kizárólag ezzel a két szótagocskával nyilváníthassák ki tiltakozó véleményüket az ilyen és olyan népek. Ne tehes-enek többet. csupán dádázhassák — no, akár első-, másod-, sőt. harmadfokon — egymást az egymás ellen acsarkodók; s ne fordulhasson véresebb eszközhöz senkifia rosszember. Legyen nemzetközi, sőt, világfeletti jonforma a dádá — tényleg egyetlen kifejezője minden dühnek, bánatnak mások ká'ára való akaratossávnak. Emberek. ha a kalapot nem is mondjuk kaninak, meg a kendőt sem kedövek, l»gaynbb ami ezr a dádát illeti, beszéljünk ezután eszterül! Jó nyelv ez az Eszter-nyelv, s ami ezt a közhasználatra szánt egyetlen szavát illeti. nagyon könnyen meg is tanulható. V

alami szépet készülök írni évek óta. Először akkor gondoltam rá, amikor egy hosszú, fárasztó és terméketlen értekezlet után hazafelé tartottam a Tisza-parton. Csöndes kora ősz volt a Tiszán, árvízvédelmi készültség és motorcsónakverseny nélkül, az úszóházak élénk színeit már kiszívta a nap, de azért még nem vontatták be őket, a vizet ugyan nem kívánták a strandolok, hanem a nap alá szívesen feküdtek egy kis nyarat gyűjteni a pórusaikba. A Tisza békésen tűrte őket. az úszóházakat; a nyári ricsaj minden elcsöndesedett maradékát, és békésen tűrt engem is. hogy megint sárga-szürke fodrai közt keresem a békességet. Valami szépet kéne írni végre. Egy igazi mesét például a kisfiamnak. Még sose írtam mesét a fiamnak. Mesét a kiszabadított királylányról, a legkisebb fiúról. a fele királyságról. De fáradt voltam. Talán holnap hozzákezdek Aztán holnap kiderült. hogy már többen telefonáltak, az egész város tudja, odafönt áll a balhé, mert egy kommünikében elvétettem a rangsort. Ki informált, honnan vettem, felelős vagyok, helyreigazítás. Védekezés, magyarázkodás. égő fülek. Es a betűk a papíron: „Munkatársunk hibájából." Hova veszett a mese. amit a fiaimnak írnék, mese a kiszabadított királylányról, a legkisebb fiúról, a fele királyságról. Csak szégyen volt. és sűrű, fekete düh ömlött ki a papírra. mikor a tollal hozzáértem. Hanem az elnyomott szándék előbukkant megint. Moziból jöttünk, vad perverzitások és meztelen szadizmus után. Nem igaz — lázadt bennem a soha ki nem gondolt mesék írója —, valami szépet kellene adni végre az embereknek. A szerelemről például. Annyi önkielégítés, marcangolás, ferde hajlam után ki kellene találni egy szép szerelmes történetet. A szerelemben legalább — akárhogv irtják belőle — maradt még szépség. Észre kell venni. Meg kell mutatni. Nézzétek, ez a szerelem. Egy férfi és egy nő egymásért... a világ ellen. Meg fogom írni. Még holnap ... megírom. Holnap egy tanítványom keresett meg. Valamikor mindketten azt hittük egymásról hogy lesz belőlünk valami. Utolsó találkozásunk idején egyetemi hallgató volt, tele népnevelő szenvedélylyel és életre szóló nagy elhatározásokkal. — Mit. csinálsz? Hol vagy? Sikerült-e? Nem csinál semmit. A központban van. Nem sikerült. Es egészen jól keres. Sehol ennyit nem fizetnének. — De hát, ezt akartad? Váll vonás. Nem ezt akarta. Kiemelték. Három évvel ezelőtt Aztán ott ragadt. — Hivatalnok lett®? Olyasmi. Kitűnő kávét főz. Egyszer, ha arra járok, megkóstolhatom. — Látom, gyűrűd is van. Igen, férjhez ment. És kell a pénz. Nagyon kell a pénz. Ha jól összehúzzák magukat, öt év alatt meglesz a társasház beugrója. Legalább nem hízik el. Ha az ember sovány koszton van, az ülő munka se hizlal annyira. Valami szép történetet a szerelemről. Egy férfi és egy nő egymásért... a világ ellen? Egy férfi és egy nő a lakásért... egymás ellen. Az a szép. ez meg az igaz. És nincs elég önuralmam, hogy a szép kedvéért az igazról lemondjak. És mégis... Üjra meg újra. Valami szépet kéne írni végre. Egy szép nagy nekifeszülés történetét például. Az ember elhatároz valamit, vállal egy ügyet, és végigviszi. Végigviszi a kifulladásig. Beleöregszik, belefárad, de győz. És az öreegséget meg a fáradtságot csak a győzelem után veszi észre. Igen. vannak ilyen emberek. Hát miért nem írunk róluk? Másnap régi ismerősömmel akadtam össze. Félrészegen kódorgott a vendéglői asztalok között, egy botló lépésénél a székem karjába kapaszkodott. Fordultam, hogy rendre utasítsam. — Te vagy az? — ismertem föl —, régen láttalak. — Hát most láthatsz. — A részegek bamba arckifejezésével nevetett rám. — Nem valami fényes látvány. — Névnap vagy prémium? — Egyik se. Ünneplem a leváltásomat Leültettem. — Hogy történt? — Egyszerűen. 'Behívtak és megmondták, hogy le vagyok váltva. — így? — így. — Magyarázat? — Semmi. — Hát akkor? — Mit akkor? ök csináltak fejest belőlem, most ők csináltak beosztottat. — És te mit mondtál? — Semmit. — Tudomásul vetted egy sző nélkül? — Én ilyenkor nem tudok beszélni. — Az lehetetlen. Az ember kiabál. ha rálépnek a lábára. — Én nem kiabálok. — Nem tiltakoztál? Nem követeltél fegyelmi vizsgálatot? — Nem is tudom. Zavart voltam. Zavaromban mindig hallgatok Aztán, egy-kettő, kívül kerültem az ajtón. — A cégnél maradtál? — Persze. Akinek eddig én dirigáltam. most az dirigál nekem. Más nem történt. — Hisz folyton dicsértek. Azt mondták, remek munkaerő vagy. Szorgalmas, vállalkozó szellemű, még néhány hónapja is ... — Van jobb. — EZ most derült kl, ilyen hirtelen? — A megvilágosodás... pillanatok műve. Semmi közöm nem volt a dolgához. Mégis győzködni próbáltam. Az embernek elemi joga, hogy kiabáljon, ha rátaposnak. A biztos kudarc tudatában is kiabáljon. Semmi másért, csak az önérzete védelmében. Hogy ne mondhassák, szétnyomták, mint egy bogarat. Egyetlen mozdulattal. A vállát rángatta. Minek? Ezt az ügyet lezárták, úgyse változtatnak rajta. — Nem érted? Itt nem az ügyről van szó. hanem arról, hogy újra főnök legyél, nem is a pénzről. Itt rólad van szó. Arról, hogy az ember munkája, szorgalma mégse olyan, mint a hangyáé. A hangyára ráteszed a cipőd orrát és vége. A munkájának is meg az életének is. De az ember legalább ricsajt csinál. Kérdez, indokol, lármázik, szóval van. észrevéteti a létezését, hát nem érted? Nem értette. Ingatta a fejét, részeg mosolygás lógott a szájún, és nem értette. Én pedig tudtam, hogy ezt kell megírni. Hogy törődik az ember kerék alatt, mozsárban. cipók talpára ragadva, amíg tiltakozni se képes. Amíg eljut a száján lógó üres mosolygásig, és nem akar semmit. Lehet, hogy soha többet nem akar már semmit. Hova lett a szép nagy nekifeszülés históriája? Az ember, aki vállal egy ügyet és végigviszi. Vannak ilyen erpberek. biztosan vannak. Csakhogy olyan sokat kell utánuk gyalogolni. Ebbe meg itt... szinte belebotlottam. Hát mit tegyek, ha a szépet úgy kellene kitalálni, a többi meg. a ronda, a torz. a fájdalmas, mindig itt van a kezem ügyében? Valami szépet készülök írni évek óta ... Talán holnap ... mégiscsak hozzákezdek.,.