Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

6 PÉNTEK, 1970. DECEMBER SS. Siklós TISZTELT János NAGYSÁGOS ASSZONYOM! Endre TUDÓS MENYASSZONY É

ppen csak néhány szót váltottunk, s amíg ráérősen lúválogatta a megvásárlandó apróságokat, én szorgalmasan írtam az árakat ön meg halkan, tapintatosan elmondta véleményét arról az iskolai bazárról, amelyet a tantestület rendezett Sajnálom, hogy olyan íoghíjasan felelgettem, de a figyelmemet elvette a számolás, hiszen ötvenfilléras, egyforintos tételekből adtam össze azt a kettőszáz forintos összegű számlát, amit azután átadtam. Föltűnést kerülő megjegyzéseire később meg azért nem tudtam valuszolni, mert a nyelvem föLmondta a szolgálatot Születési hibám ez, ugyanis amikor fenségesnek látszó emberekkel hoz össze a sors, nyomban föllép beszédbémaságom. Utólagosan kérem bocsánatát látszólagos neveletlenségemért, de született rossz lelki alkatom, idéz elő ilyen szerencsétlen helyzetet Már amint belépett a szertárajtón, azonnal észrevettem, hogy nem valamiféle tucathölgy tisztelte meg szerény, régi iskolánkat Széles, fekete kalapjaban, valódi, eredeti perzsa midibundájában, nyúlánk alakja kiemelkedett a sok hétköznapi gyüszméköló népség közüL A sötét lós helyiségben körbejáró pillantásából saját különleges mivoltával teljesen tisztában levő ember biztonsága sugárzott. Elárusítóasztalom előtt pedig, amikor picit poszén-selypesen megkérdezte, hogy „mit lehet még kapni", s széles karlenditése körbefogta asztalom, azon megjegyzés közben, hogy „csak ezek a kacatok kaphatók" — higgyen nekem, egy csöppet sem sértődtem meg. Igaza volt, a sok-sok hlmi-humi holmi láttán. Éppen akartaim mondani, hogy a gyerekek hoztak be ide azokat a régi játékokat, amelyeket már kinőttek, elolvasott könyveket, saját maguk készítette kézimunkákat... hát az bizony nem olyan, mint az új játék. Azért, ha látta volna, nagyságos asszonyom, az örömat, büszkeséget, segítőkészségű őszinteséget, ahogyan ezek jelentkeztek a szertárban reggel, csöngetés előtt, hogy átadják az iskolabazárnak szánt apróságokat... Biztosan az ön szívót is megmelegítette volna a segítőkészségnek és gyerekcseleikvésoek e ritka gyönyörűsége. Mint a harctéri katonáik az ütközet előtt; mindenki egyért, egy mindenkiért. Még a kis cigány Zsiga is hozott hét darab Winnetou-lndián harcost, pedig ilyesmit már huszonöt esztendeje nem gyártanak nálunk. Honnan szedte — nem is tudom. Valamennyien segítettek, hogy a tavaszi bakonyi^ kirándulásokhoz legyen pénze az iskolának azoknak a számára is, ahol a papa bukszájából nem lehet két-három száz forintot kivenni. Na meg aztán, legyen olcsó karácsonyi játéka azoknak ls, akik ilyenkor a kirakatok előtt őgyelegnek, és arany hajú alvós babákat, nézegetnek, meg olyan rakétaűrhajókat, hogy gyerekálmokból íolslkítanak, mert elejtették az alig kézbevett drágaságot Fölrezzennek, azután fejük alá gyűrik a vánkost s kívánják, hogy a derűs álom újra-újra ringassa őket. Éppen fejtegetni akartam e körülményeket, de a második szónál megkérdezte, hogv- a két gyermeke által hozott hentesszatyornvl játék melyik asztalon talalhato? Zavarba jöttem, mert nem gondoltam, hogy a nagyságos asszony gyermekei ls idejárnak az iskolába. Később a kollegák mondották, hogy alsó tagozatosak a gyerekek, s ez az oka, hogy még nem volt szerencsénk talalkozni szülői értekezleten vagy egyéb isknlagy üléseken. Ugyanis én a felsősöknél morzsolom az éveimet. Meg azután arról sem voltam tájékozódva, hogy 'liol, melyik asztalon találhatóik a gyerekek által hozott ajándékok. Annyira összekeveredett olt minden, hogy még a gondolkozógép sem tudta volna megállapítani, melyik játék honnan került az iskolabazárba. A tanári kar ugyan minden darabot kézbevett, két héten keresztül dolgoztak e érként. hogv föláraz-zanak minden egyes apróságot. Tessék elhinni, nagyságos asszony, olyan jó kedvvel, szinte gyerekes örömmel végeztéik — túlórafölszámítás nélkül —, amire csak igen derék, jó érzésű emberek kepesek. Tisztelt nagyságos asszonyom! Elnézést kére*, hogy ón szó nélkül néztem az Ön válogató, böngésző perceit. Tessék elhinni, hogy egyszerre kettőt dobbant a szívem — aritmiált, mondanák az orvosok —, az örömtől, amikor egy-egy kedves kis babánál, könyvnél, autónál azt tetszett mondani: „na, ez is a mienk". Megértettem önt. Minden szülő elteszi azokat a tárgyakat, amelyekhez egy-egy boldog emlék fűződik. Van-e annál maradandóbb, mint a gyermekekkel töltött* játszott évek emléke? Azért segítettem a keresgélésben azután én is, mert elmúlt kezdeti zavarom után átéreztem az anyai szeretetből táplálkozó ragaszkodást örültem, hogy sikerrel jártunk, az elmúlt évek emlékeit jelző apróságok szépen sorakoztak az asztal sarkán. A fölárazott cédula alapján írtam egymás alá a tételeket erre a célra készített kutyanyelvre. Kicsit szégyenkeztem, mert annyi sok holmit egyetlen szülő sem vásárolt, mint ön, tisztelt nagyságos asszonyom. Megvallom, az Idő is Idegesített már, néhány perc múlva következett a nagyszünet, és olyankor berohannak a gyerekek, kapkodva, sebesen vásárolnak egyket forintért és nekem" nem lesz Időm a nagyságos asszony kívánságára. Az előző szünetben ls láttam, hogy mind a nyolcszáz gyerek vásárolni akar. A tanárok is ilyenkar bekukkantanak a bazár ba, mert mindegyikőjük vesz valamit. Egyik kolléginám korán reggel jött be, megnézte a kézimunkákat, kiválasztott néhány szép horgolást és megvette. Ajándéknak szánta drezdai tanárnő Ismerősének. Szorongtam, de nem mertem szólni. Megbocsásson, de egészen megkönnyebbültem, amikor a vásárlás végére értem. Gyorsan elkészítettem a jegyzéket, mire ön azt mondta: „Folytassuk tovább, mert a férjeim kettőszáz forintot adott erre a célra, azt el kell költenem". Tovább böngésztünk, és közben, bennem két ellentétes érzés viaskodott Az egyik az idegesség, hogy nem sikerül befejezni a nagyszünet előtt, a másik meg azt sugallta; ne siessünk, gyönyörködjék nagyságos asszonyom a kis apró ajándékokban, s emlékezzen elmúlt évek, hónapok kedves történeteire, amelyek soha nem múlnak el az anyai szívből, hiszen az anya az, aki utolérhetetlenül nagy ragaszkodással szereti gyermekeit Szerencsére, a csöngetés előtt összehoztuk a kettőszáz forintot s — bizonyára emlékszik — ijedten csapta össze bőrkesztyűs kezét: „jajj, mibe viszem el, nem hoztam semmit". Akkor vettem észre, hogy krokodilbőr táskáján kívül nincsen más, sem kosár, sem szatyor. Szerencsénk volt, mert a gyerekek készítettek műanyagzacskókat. Megmentettük a helyzetet Tiszteletem jeléül lekísértem önt a földszintig, s megköszöntem figyelmességét őszinte elragadtatással akartam szólni az emlékeket melengető emelkedett érzéséről, de ön megelőzött: „Hazacipelem ezt a sok kacatot, s azonnal kidobom a szemétbe". Ott a lépcsőn e mondat után csapott rám igazán született lelki nyavalyám: a nyelvem újra megbenult. Némán mentem tovább ön mellett, lefelé a lépcsőn. Emlékszem, suttogva beszélt. Valószínűleg arcom színe megváltozott, mert — ez ls örökölt betegség — kétségeimet nyomban eloszlatta: „tudja kérem, annyi játékjuk van ezeknek a gyerekeknek, bogy tele van vele a garderob. A világ minden tájáról összehordott külön Leges játékokkal játszanak az én gyerekeim". Egészen megdermedtem, és úgy mentem — nem is tudom hogyan mentem — az ön balján asszonyom, mint alvajáró, süketnéma. Agyam pedig villámgyorsan dolgozott; minek ez a fenenagy cécó. ha egyszer a szemétbe kerül minden? Leértünk a földszintre, és úgy látszik hallgatásomat nem tudta nvre vélni. vagy pedig megjegyzéséhez még odakiVánkozott egy kis magyarázat. Igen, jámbor elmémetlelkemet megfürösztötte még egyszer a realitások hideg vízé-. ben. Utolsó mondata így hangzott.: ,.szólok majd a gyerekeknek, hogy mondják el mind a két osztályban, hogy anyu kettőszáz forinttal segítette ezt az akciót Az ilyesmi igen hasznos az előmenetel szempontjából." .Illedelmesen meghajoltam, s hangtalan mozdulattal köszöntein el. Tisztelt nagyságos asszonyom! Levelemben az emlékezés pontossága miatt idéztem föl iskolabazári látogatását és talán még azért is, hogy ne tartson kuka, neveletlen embernek. Arról máris gondoskodtam, hogy iskolánk valamennyi kis tanulója és természetesen a tanári kar is tudomást szerezzen ön és férje nagylelkűségéről, amellyel szerény akciónkat támogatni szíveskedtek. Szépen pingált rajzlapra frtam" — ugyanis én rajzzal foglalkozom, a lelkeket rajzolgatom néha-néha, főleg akkor, ha már igen háborgatnak erigíemet is — a vásárlás összegét, nevet, címet pontosan. csak a foglalkozást nem jelöltem. Bocsásson meg. ezt az egyet nem tudom és nem akarom megsérteni, hátha roszszat írok. Kívánom önnek és férjének, hogy szép, gazdag karácsonyt üljenek, tiszta szívből kívánom, mert nem vagyok irigy természetű ember. Minél több díszes, értékes játékot hozzanak a gyerekeknek. Megérdemlik, mert a kollégáim szerint is jótanulók. Ha lehet az antarktiszi jézuska egy jegesmedvét is küldjön, mert azt biológiai órán a felsősök igen nagyra értékelnék. Megismerve Önök együttérzését és segítőkészségét. semmi kétségem afelől, hogy behozzák majd a fehér gyapjast, ha az iskola kéri. A ml bazárunk is jól zárult Mindent eladtunk. Karácsony előtt szombaton az utolsó tanítási napon már alig volt himi-humi az asztalomon. Mindent elvittek a gyerekek, meg a szülők. Utoljára maradt a hét dad/ab Winnetou-lndiánharcos — mint •említettem —, a kis cigány Zsiga hozta. Még most sem tudom honnan szerezte, biztosain Amerikából. Megvettem. Hazavittem Andris fiamnak. Nagyon megörült a tomahawkosolcnak. Csak azért említem ezt, mert nézetem szerint ezek a Winnetou-indiánharcosok külföldről származnak és félek, hogy ez ls valahogyan a nagyságos asszonyoktól került a bazárba. Ha Így lenne, szíveskedjen izenni, a fiammal azonnal visszaküldöm. Igazán nem szeretnék a szeretet ünnepén ünneprontó lenni őszinte nagyrabecsüléssel és kézcsókkal kívánok szép, gazdag ünnepeket nagyságos asszonyéknakl A

mikor beállított hozzám Pesten a kis Fiattal, se rosszra, se jóra nem gondpitam. Barátomnak, bajban hűséges emberemnek tartoltam csupán. Egyébként is belenyugodtam abba, hogy „vénlány maradok, s elsősorban a munkám érdekelt, mely ki is elégít. Az is nyilvánvaló volt előttem, hogy e munka folytatásának feltételei csak a fővárosban, a műegyetemen vannak meg. Én nekem pedig csak ez „fekszik", a kutatás. De hát megirta, hogy jön, s én vártam rá Még a hajam is iparkodtam úgy igazítani, ahogy neki tetszett annak idején, amikor a szüleihez vitt, Orosházára. Sűrű, fekete hajam van mindmáig. Ö akkor, Orosházán nagyon megdicsérte, s azt mondta: „Az ilyen dús hajat legajánlatosabb fonott koronaként hordani". Hát én kontyot fontam a hajamból, úgy vártam. Dühös voltam magamra, hogy miért is teszem ezt, de hát nők vagyunk — úgy látszik, még én is ... Hiúság mindnyájunkban akad. Jól emlékszem, nyakig vörös •olt. — Csókolom a kezét — mondta még az ajtóban, s várt Ácsorgott Próbáltam segíteni zavarán, ezt találtam mondám: — De jó, hogy jött! Tudja, hogy egész héten magára gondoltam? Ezzel azonban még nagyobb zavarba hoztam. Elfordította a fejét ós csak sokára nyögte ki: — Akkor azt is tudnia kell, miért jöttem. Nem tudóim, miféle ördög szállt meg. így feleltem: — Hogy megkérje a kezemet ... Kár volt nevetnem hozzá, mert nagyon dühös lett — Igen! Pontosan ezért! De, úgy látszik, nem jó helyre jöttem ... Hát persze, gondolliattam, hogy nem tart megfelelőnek. Hisz Itt, az egyetemen, többre viheti, mtnt án ... — Nem erről van sző — siettem nyugtatgatni. — Egyszerűen váratlan ez az egész. S talán csak tréfál, azt gondoltam. — De hát ez nem lehet Igazi — Semmi kedvem tréfálni — Anyáméknak is bejelentettem, lakást is kaptam, csak maga... csak Te hiányzol belőle — Köszönöm. Köszönöm magának — de annyira váratlanul ért ... Ez nem volt bekalkulálva. Meg tud érteni? Br üntott. — Az táp ... Kisebb-nagyobb szállal másokhoz is kötődtem már. Én is ember vagyok. És szükségem volt annak a tudatára, hogy tartozom valakihez. — Hát éppen ez az! — vágott közbe. "— Az ember sorsdöntő pillanatban mindig megérzi, kihez tartozik. Én már otthon, Orosházán úgy éreztem, hozzám tartozol. S arra gondoltam, ha állok már valahogy anyagilag, megkérem a kezed. Ügy éreztem: téged jól ismerlek. Bár a nőket neim tudom kiismerni, bizonyos, hogy téged ismerlek. Ismerlek, és tudom, egymás mellett a helyünk. Próbáltam nagyon őszinte lenni: — En meg azt hiszem, Igazából senki mellett nincs helyem. Eddig mindent magam vívtam ki magamnak. Van egy „begyakorlott" foglalkozásom, amit hivatásomnak tekintek. Sínen van az életem végre itt, az egyetemen. S egy házasságban — amiről, mi tagadás, sokat gondolkoztam —, nem hiszem, hogy meg tudnám valósítani az elképzeléseimet. Pedig ez nagyon fontos. Az én hivatásom — érzem — egész embert kíván. A katolikus egyház, nagyon praktikus szempontok alapján tartotta a papnőtlenséget Nemcsak azért, hogy a va gyon szét ne forgácsolódjék. A szellemi erő koncentrálása is ezt kívánta. — Szóval szocialista apáca akarsz maradni? — szakított félbe. — Ez túlhaladott dolog! Világos, hogy együtt minden könynyebb, mint egyedül. Csak nem feltételezed, hogy én nem tiszteleni az ambícióidat? — Nem, Ilyesmit nem feltéte lezek rólad — nyugtattam meg, s alig vettem észre, hogy már én is tegeződöm. — De nagyon kivételes egyéniségnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy kutatóként és feleségként egyaránt kiteljesedjék. Nekem ninés erre erőm. Sokat gondolkodtam ezen. S most kinevetsz: én, a „tudós nő" nagyon romantikusan képzeltem el a házasságot Egyetlen szierelemmel egy életen át Ügy, hogy a zökkenők ellenére — a szerelem megmarad. Márpedig mindenki — és minden Írott vallomás is — azt hirdeti, hogy a szerelem múlandó. Lehet, maximalista vagyok, de a házasságot szentnek képzelem, erőnek, amely átsegít minden akadályon. Szövetségnek, mely egymásért van, soha sem magamért. S én talán nem is tudnék ennyire önzetlen lenni. Mégis, annyira romantika szorult belém a gyerekkori kocsmából, ahol felnőttem, annyi füst és annyi kilátástalanság, hogy az ember a tökéleteset szomjazza egyre. Pedig azt sem tudom, hogy én magam valóban hűséges természetű vagyok-e? Hiszen azért ami elmúlt, nem múlhatott el nyomtalanul. Az ember nem hordoz magában nosztalgiát az iránt, ami volt... De mégis volt, megtörtént... A • megtörtént rossz ls hozzánk tartozik,. cipelem az emlékeket egy életen át... S nem tudom: jó-e ez egy feleségnek? És — ne haragudj — nem tudom, szeretlek-e? S enélkül... — Ezeken én is sokat, gondolkoztam. Hidd el, tudtam, mit válaszolsz, ha majd megkérem a kezed. Ha leírtam volna előre, szinte szó szerint egyezett volna azzal, amit most mondtál. Ne is folytasd ... Ragaszkodom hozzád, ha nem vagy a közelemben, nem érzem jól magam. Az ördög se tudja, szerelem-e ez, vagy semmiség. Mikor kikísértem az autóhoz, magához szorított S akkor — búcsúzóul — megmondtam néki: — Ne haragudj, de hazudtam neked, tán először életeimben. Akkor, amikor azt állítottam odabent, hógy engem ez váratlanul ért. Nem igaz. Nem ért vára tlaivul. Vártam én ezt,. Vártálak. Hiába, az utakon sok még , a göröngy. összekapaszkodunk, hogy el ne essünk rajtuk. Jó így összekapaszkodva. Talán nem élünk hiába ... ANDRÁSSY LAJOS VERSEI Üzenet a Tigrisketrecekbö Kik élni tudtok ott ls: élni fogtok! Kik kéjjel ölnek most: csak fakeresztek, árnyékkeresztek — az se: bójdult árnyak, s hullnak, multával szétvert máglyalángnak! Testvéreim, kik némán sírtok fogat szorítva s énekeltek, élni fogtok: már menetelnek lánctépői a ketreceknek, gránát-viharban, tűz-vadonban jönnek, jönnek a rettenetlen bírái zsoldos-tigriseknek, velük a fény, nyomukban béke s halál a Tigrisketreceknek! Emléktáblán . Láttam, hogy élve sírba lökték: itt járt közöttünk múlhatatlan ... (Néztem emezt, hatalma csúcsán: . milyen is volt? ... Megfoghatatlan ...) Sem elég gyenge — bárha hangos, sem elég bátor — bár legyőzött, nem lehetett, kit elfelednek amint a porszem megülepszik a széken, melyről épp felállott... Dávidra, ugye emlékeztek?... — S nem feledtétek Góliátot.