Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

5 PÉNTEK, 1970. DECEMBER SS. F. Nagy István HUNCUTSÁG NÉLKÜL E

gyéves a Délmagyarország Magazinja, amely minden vasárnap, minden ünnepnap megjelenik tavaly karácsony óta. Sokat bírálták, sokat dicsérték — s nem hasztalanul: a második évre már igazítunk rajta. Olvasóink ugyanis több riportot, több társadalmi kérdést boncolgató írást kérnek tőlünk szüntelenül, különösen vasárnapra, amikor több idő jut újságforgatásra. Az idei karácsonyra már ilyen Magazint próbáltunk összeállítani a 8 oldalas ünnepi mellékletben. És lesz ennek folytatása is. Igaz, újra csak ünnepnapokon, s újra csak 4 oldalon ... Mert hogy egyszer van karácsony.. í L

egújabb hobbym: nézegetem az embereket. A tizedik pártkongresszus után különös kedvem telik ebben. Ügy gondolom, aki ad valamit Magyarország jövőjére, s személyes boldogulását sem az istenektől várja, nyilván meghallgatta, vagy elolvasta a Központi Bizottság helyzetfeLmérő, utat jelölő beszámolóját, valamint a négy esztendőre szóló határozatot. Számomra tiszta, világos, érthető valamennyi mondat. De vajon azt értette-e meg mindenki, ami lényeges? Azok, akik megfogható valósággá teremtik majd . a jóváhagyott elveket, bizonyosak-e afelől, hogy nem csapják be őket? Ögyelgés közben, ráérős társaságban, szószátyár értekezleten próbálgatom kitalálni, hogy egyegy külsőhöz miféle gondolkodás tartozik. Ugyan mekkora lehet az ország sorsát intéző választott szervek és személyek iránti bizalom az egyéniségeknek ebben a sokféleségében, az arcoknak, viselkedéseknek e tarka forgatagában? Gyönyörűnek és izgalmasnak találom: ahány fej, anynyiféle műveltség, észjárás, szemléletmód, szűkebb vagy tágabb világ. Még az egy elvet valló kommunisták is különböznek egymástól, például a részletek, a „mit hogyan" megítélésében, hát azok hogyne különböznének, akik gyakran a szemüknek sem akarnak hinni, mondván, hogy „a politika úri huncutság volt és az is marad". Régi nóta ez, mégis többen fújják manapság is. Az ilyenekből legelőször az ősi gyanakvást kell kigyomlálni, hogy előítélet nélkül, tiszta szívvel merjék magukba fogadni legalább azt, ami kedves a fülüknek, ami egészében véve azt fejezi ki, amit ők is akartak mondani, amit várnak és óhajtanak. Ha szememet a múlt felé fordítom, javarészt megértem a nehezen oldódók óvatosságát Elibém szökken élesen a kép. Lármás, duhaj választási hajciliő van a községben, a muzsikás banda fújja erősen a rezet, nagyhangú kortesek borral vásárolják a voksokat, tollas sipkás hetyke leventék röplapokat szórnak a sokadalom közé. A nép kapkodja és olvassa: „...a fiskális nem kell nekünk / Végváry lesz a követünk / ő a szegény pártfogója / ki megvédi és megóvja." Ez igen — üti fel a fejét egy peckes bajszú, jól táplált magyar és intésére meglódul vagy ötven kormánypárti, hogy a piactéren szétugrasszák az ellenzék, a kisgazdapárt gyűlését. Útközben találkoznak szeretett képviselőjelöltjük virágfüzérekkel ékített autójával, amitől úgy belelkesednek, hogy a csóró napszámosoknak is Kánaánt ígérnek. Aztán amikor a szavazáskor győz az államilag pénzelt, halandzsa és a szegényfertály kezdi sürgetni az ígéretek beváltását, csendőrök verik be a buzgó szószólók fejét. Az ilyen és ehhez hasonló szemérmetlen huncutságokban gyökeredzik annak az oka, hogy a falusi „nemzetfenntartó elemek" a felszabadulás előtt igencsak béri glizték a kiskaput, ha megláttak egy pantallós városi „kutyakergetőt". Később, amikor „a dolgozó parasztsággal szövetséges . munkásosztály" kezébe jutott az államhatalom, a lelkünket kiadtuk .azért, hogy elhiggyék a korábban rendre becsapottak: nincs a politikában az égvüágon semmi huncutság, ha azt a nép csinálja magának érthetően és becsületesen. S mivel eleinte csakugyan erre vallott a kommunista párt minden cselekedete — a földosztás, a forintteremtés, az államosítás — a megcsapolt bizalmúak serege ís sorra belecsapott a tenyerünkbe és hinni kezdett nekünk. S miért ne hitt volna! Az igazság egyszerű volt és megfogható, s mi népnevelők ráadásul akkor jeles bizonyítványt kaptunk volna ékesszólásból. Hanem a személyi kultusz ivei mindent elrontottak. A szó is a tett diszharmóniája — ha rövid ideig tartott is — súlyos bajokat okozott Talán többet, mint a népellenes Horthy-rendszer demagógiája, hiszen — merem hangsúlyozni —, a szabad Magyarország friss ereje és tisztasága akkor már százezrek hitét megerősítette a kommunista politikában. Ezért kezdett újra zúgni a kórus keserű panaszosan, miszerint „az is lacibetyár, aki hisz a politikában". És közel másfél évtizedes tisztességes párt- és állami tevékenység után ma ismét megállapíthatjuk: a magyar nép bízik pártjában, igenli annak politikáját és programját, akar dolgozni annak megvalósításáért. Lehetséges, hogy akadnak manapság is kételkedők, a lakosság zöme azonban — amely érzékenyen, ezerszemű ellenőrként figyeli politikánk irányát, sőt minden rezdülését —, ismét tud kitárulkozva éljenezni a jövő terveinek. A tizedik pártkongresszus újabb tömegeket győzött meg afelől, hogy az MSZMP politikájában csakugyan nem található egy szemernyi huncutság, az nem egyéb, mint maga a valószínű, gondokkal tűzdelt élet, amely folyton többre és tökéletesebbre törekszik. Mert ugyan mi lehet a szemfényvesztés ebben a beszámolói passzusban: „Pártunk mindig úgy fogta fel vezető szerepét, mint a nép szolgálatát, s politikájának valóraváltásában a legszélesebb tömegekre támaszkodik". E sorok hűen tükrözik pártpolitikánk becsületességél, populáris jellegét, gyakorlattá alakításának módját, s éppen ezért elbírnak minden kritikát. Ennek a politikának az ereje abban van, hogy békét, nemzetközi barátkozást, nemzeti gazdagodást és népboldogulást írt zászlajára. Abban, hogy nem szégyell beszélni a hálramozdító jelenségekről, s a gondokat megosztja a szocializmusért felelősséget érző százezrekkel, milliókkal. Abban, hogy átmeneti népszerűségéért nem ígér olyasmiket, amelyek meghaladják az ország anyagi erejét, de a kongresszus ugyanakkor jórészt arról is meggyőzte a közvéleményt: az aktuális fizetésjavításokkal sem késik a kormány egy percet sem, ha arra meglesz a pénzfedezet. Az utóbbi tízegynéhány esztendő a tanú rá, hogy nemcsak utódaink jólétét alapozgaljuk, hanem menetközben magunkra is egyre többet költünk. Sokfélék vagyunk — emberek vagyunk. Ami engemet teltre serkent és felvillanyoz, az mások számára esetleg unalmas szöveg. Van aki Seneca olvasásában is kedvét leli, némelyek meg örökké Jókai-könyveket bújnak. Egyik barátom rögtön mérgelődik, mihelyt operettet hall a rádióban, a másik majd elolvad ilyenkor a gyönyörűségtől. Ismerek egy tisztes nagymamát, aki „nem birja azokat a háborús filmeket, de Angyalt, azt a cuki férfit, elnézné reggelig egyfolytában". Az idősebb korosztály rendszerint akkor ásítozik a tévé előtt, ha beatzene következik, a tinédzserek meg ugrándoznak örömükben, mihelyt Zorán és társai püfölni kezdik a dobot. Szóval elég sokfélék vagyunk, s históriai fejlődésünket is tekintve, bajos dolog eldönteni, hogy kinek van igaza. Az a jó, hogy van egy szimpatikus közös vonásunk — szeretnénk jobban, boldogabban, nagyobb biztonságban élni és ezért nem sajnáljuk a fáradságot. Nézegetem az embereket, akik a tizedik kongresszus elvét változtatják majd munka szerinti jövedelmekké, lakóházakká, szénhidrogénné, gyorsabb ügyintézéssé ... Vajon tudja-e az a teli szatyrot cipelő elviselt asszony, hogy nincs már a magyar politikában huncutság? S egyáltalán, ráér-e odafigyelni az ország dolgaira? Ha megfaggatnánk véleménye felől, nem így válaszolna-e: „Igen, odafönt jót akarnak, de mire az az akarat ideér ...!" És az a szemüveges komoly fiú, akit ott a villamos első ülésén nyugton hagy, hogy három nő is áll mellette, nem olvasta volna Kádár János kongresszusi zárószavait? Pedig nem zsíros-loboncos a haja, topis farmer helyett elegáns szürke öltönyt visel, s a könyv, amit előhúz a táskából, Thomas Marm Mario és a varázsló-ja. Csakugyan bonyolult ez az élet. És a többi utas? Egykedvűen néznek ki az ablakon, újságlapot zörgetnek, pici gyereknek gügyögnek, nyomakodnak előrébb a kocsiban. Rendesen öltözöttek, arcukon hiába keresem a közvetlen szükséggond felhőit, ök mit mondanának, mi a politika? Tudják-e, számontartják-e, hogy a pártkongresszus egy álló hétig foglalkozott az ő problémáikkal ? Ügyis mondhatnánk, hogy politizált az érdekükLődi Ferenc Tükörben Késő ősszel a fázós éjszalcálioz simul a fűzfa, meztelenül már, s ahogy bukik a nap, a csönd is álmos, gubbaszt, bóbiskol egy szederindán. A hűvös égre szédült csillagoknak hajnalig tükröt tart az én Tiszám. A vízre les a hold. majd tova koslat; — s maganyom, jaj, hogy hálót vet ki rám! Az éjszakában halvány pörnye-tüz, a cigarettám izzik fel, világol, s félek: hiányod még öledbe űz, mert bizonyosan tudom: te is fázol. Hajnallik lassan, vele kél a szél is, s mintha csak verne, vinne hozzád mégis. SZONETTEK EGY HÚRON Várakozás Pörög, csörög a hamis pénz a fáról s fölkapja, viszi kóbor szél tovább. Feketéllik a viz a vadkacsától s hideg villantja hegyes tüfogát. A Tisza lustán tiszta, nem is szőke, s vackolnak benne már a jó halak. Rongyába bújt a nap, tán hófelhóbe, s a fák csupaszon állnak sorfalat. Ha jössz a parton, hangosan kiáltozz, nehogy magadtól félj, — simulj a tájhoz hamut lehel a Boszorkánysziget. A szürkületben mintha máglya égne s lobogó lángja ég felé siet. Fényében járva ide érsz estére. Táj — ezüstben Reggelre bokrot, fűzfát meztelenre vetkőztetett a fagyos éjszaka, s ott állt az erdő, szégyenén szepegve, mint aki vétkét fájva tér haza. A macska-baglyok, borzas szárnyuk rázva, visongva szálltak ágról ágra át, s hullott a tollúk röt avar-parázsra, melyen az ősz már elhalta magát. Tiszát ölelve sírt. fütyült a szél, — mint szeretők, kik magukat veszejtve egymás húsáért feszülnek keresztre. Hanyatt feküdt a táj, s ráhullt a dér, nehéz ezüstben járok, szinte csobban, s meleged átsüt, át a lábnyomodban. MIK VANNAK! Segítség ÍJnnepi sütemény Olvasók levelesládájával az amerikai újságokban is találkozunk, például a Western Review című népszerű folyóiratban. Itt a minap az egyik olvasó sürgős tanácsot kért: „Mivel tudok a patkányoktól a leggyorsabban és legbiztosabban megszabadulni? Gondolja, hogy sztrichninnel sikerülhet?" Egy másik olvasó fölajánlotta sürgős segítségét! „A sztrichnin nevetséges. Sokkal jobb eszközt ismerek, amelylyel ön határozottan sikert ér el: patkányirtás céljaira elküldöm a feleségem által karácsonyra készített süteményt." Tűzoitónők Piber osztrák község arról nevezetes, hogy itt volt az egyetlen olyan önkéntes tűzoltótestület, amelynek csak nők lehettek tagjai. A nevezetes egyesület most, karácsony előtt kénytelen volt kimondani önmaga feloszlatását, mert egyetlen biztosítótársaság sem volt hajlandó a község lakóival tűzkár elleni biztosítást kötni... Társasutazás Különleges céllal futott ki egy luxushajó, fedélzetén kétszáz utassal. A karácsonyi társasutazás résztvevői valamennyien szenvedélyes dohányosok, akik tizenhárom napos körutat töltenek a Karib-tengeren. Az úton hét pszichológus hipnózissal szoktatja le az utasokat a káros szenvedélyről ... Felfújható kalap Tokióban a karácsonyi ünnepek előtt hozták forgalomba a japán ipar legújabb találmányát, a felfújható műanyagkalapot. A tarka kalapokat egy különleges ceruzanagyságú minipumpával fújják fel. Használat után a kalap összerakható, és mint a zsebkendő, betehető a kézitáskába ... Világcsúcs Az Egyesült Államokban tíz év alatt 174 százalékkal nőtt az áruházi tolvajlások száma. A Pinkerton detektívügynökség arra figyelmeztette az áruháztulajdonosokat. hogy az USA-ban az idén a karácsonyi vásár alatt világrekordként hatszázmillió dollár értékű árunak vész majd nyoma az önkiszolgáló pultokról. Legfrissebb hírek szerint az „illetékesek" túlteljesítették a bejelentett hatszázmilliót...