Délmagyarország, 1970. november (60. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-07 / 262. szám

t> 7 SZOMBAT, 1970. NOVEMBER 7. A

pám eredeti, becsületes foglalkozása szerint suszter volt. Nem cipész, a cipészeknek üzletült volt és jól kerestek. A suszter viszont a cipészeknek dolgozott, legjobb esetben vásárra járt. Anyám ezt a legjobb esetet várta, sőt, mi több, nemcsak várta, hanem rákényszerítette apámat, hogy mások bedolgozója helyett a saját ura próbáljon lenni. Anyámat jól ismerték a város tőrös köreiben, s a borkereskedők szívesen adtak hitelre neki bőrt, szöget, csirizt, kaptafát és guimisarkot. így történt, hogy a konyhánk nagyobbik része műhely lett, s apám idejének legnagyobb részében vásárra készítette a cipőket. Hajnaltól délig a cipésznek dolgozott: cúgos- és varrott talpú cipőket csinált déltől éjfélig a vásárra dolgozott. Bakancsot és lakkcipőket. papucsot és csizmát, amit akkoriban a falusiak keresték. Gondterhelt, izgatott és zajos hetek voltak azok. Anyám állandóan felügyelt, hogy apám ne a legjobb bőrt használja föl a vásári cipőkbe. Anyám előrelátó volt; az idő is őt igazolta. Kérve-kérte apámat: gondoljon arra, hogy városi embereknek is készít majd később cipőt, a szebb portéka oda kerüljön. Azonkívül kár a cipők kérgéhez finom szattyánt használni branzolnak, megteszi a keménypapír is. Hisz a többiek is ezt csinálják. Mondanom som kell. se kér és könyörgés, se veszekedés nem használt Minden cipő, papucs es csizma úgy került ki apám keze közül, hogy csodájára járhatott volna a király is. De hát a király nem vetődött el arrafelé, így a parasztok mindig potom áron vásárolták meg apám cipőit Mindig olcsóbban, mivel a részleteket a kamatokkal együtt csak úgy tudtuk fizetni, ha anyám maximálisan teljesíti a vásárokra vitt cipők eladását Hát anyám maximálisan teljesítette is feladatát, ha tudta volna, kifordította volna a cipők belsejét, hogy látva lássanak az emberek: a világ legjobb anyaga van belerejtve, sőt eltékozolva. Hiszen látták is azt, hogy jobb cipők, szebb cipők, de így se nagyon akarták venni. Anyám mindig engedett egy kicsit az árból, hisz a vevő mindig alkudott egy kicsit, s a cipők bizony ráfizetéssel keltek eh Ráadásul apám a vásár napján nemigen dolgozott, mivel ő előre megjósolta, hogy az egész kezdeményezést szemfényvesztésnek tekinthetjük, a mi helyzetünkből nincs kiút, amit keresünk, a bőrösök viszik el, vagy ha nem viszik el, nagyobb adót szabnak ki ránk. Mire apám feldolgozta a hitelbe vásárolt bőröket, s kielégítette a bőrösök követelésének egy részét, semmink nem marad. Pedig egy időben még rádiónk is volt, emlékszem, Karácsonyi Margit énekelt benne magyar nótákat. De a rádiót is elvitték. Csak két ágyunk maradt a szobában, meg egy asztal hokedlikkel a konyhában. Mélyponton voltunk tehát kedélyálapotunkat illetőleg, amikor egy újsághirdetésre lett figyelmes anyám: A „Kék Fiaskóban" csaposházaspárt kerestek. Anyám töviről hegyire mindent megbeszélt apámmal. Apám lesz majd a söntésben, anyám a konyhát vezeti, én pedig itt is, ott is. Apáin mindent nagyon nehezen értett meg. Csak akkor döbbent rá anyám konoksága mélységére apám, amikor ránézett anyám arcára. Sápadtan tiltakozott. De falra hányta a borsót ... Én veled sehová máshová nem megyek — emelte fel hangját anyám. — Értsd meg, még Pestre se megyek! Mi Pesten is csak nyomorognánk melletted. Vagy megragadjuk ezt a lehetőséget, vagy elmész innen. Apám lázadozott az ellen, hogy anyám a kocsmában „felkínálja" magát. Ö nem tud abba belenyugodni, hogy a felesége másnak a szeretője legyen! Anyám arca nagyon elszánt Volt Már-már megint összevesztek, de mintha varászérintésre, egyszerre jóleső légkör kerekedett, nyugalom, tervezgetés, áhitat, varázslatos jövő... Anyám nyájas lett, mindent ráhagyott apámra, megígérte, hogy mindent csak akkor fogad el, ha apámnak is megfelel. Apám biztos volt benne, hogy mi nem vagyunk alkalmasak csaposoknak, de mindent a délutánra bíztunk. Anyám a legszebb ruháját vette fel, fodrászhoz ment és új cipőt vett a lábára. Gyönyörű volt. Akkor tudtam meg, hogy a világon kölni is van. anyám Molnár Mósert „használt", így aztán a -boldogságon kívül még az illatban is nyakig úsztunk. Én egy darabig el is kísértem, s jó félóra múlva a kapuban találkoztunk. Megfogta a kezemet és hazarohantunk. A konyhában anyám ráült a háromlábú székre és sírva fakadt. Nyakán vörös foltok jelentek meg. Szemét sűrűn törölgette „Molnár Mósares" zsebkendőjével. — Rá se ránts! Elmegyünk majd Pestre és mindent újra kezdünk. Te szép vagy és egészséges, semmi okod a kesergésre — vigasztalta apám anyámat. — Hát nem érted? Holnap munkába állhatunk! — fakadt sírva újra anyám, majd apámra borulva nevetett. Í

gy kerültünk a Kék Fiaskóba. A vásározók utcájában van a Kék Fiaskó, hat lépcsőn kell felmenni, míg beléphetünk az ajtón. Az utcarész is messziről árulkodott már: a cégéres deszkán nagy kék fiaskók dőltek jobbra-balra a részegségtől és a jóllakottságtól. Ez természetesen ezután már a mi konyhánkat és italunkat propagálja... Egyetlen nagy teremből állt a vendégfogadó, hatalmas söntéspulttal, rengeteg asztallal és székkel. A söntéspult előtti asztal mellett egy kerevet volt, ahol nyitástól zárásig Licsek mama ült, a Kék Fiaskó tulajdonosa. Nagy, kövér néni, vizenyős kék szemekkel. Engem meg is ölelt, s megígérte hogy eljön bérmaanyámnak. Szüleimnek pedig a következőket mondta: — Ebben az utcában nyolc vendéglő van. Ez a nyoleadik. Azért mondom így, mert a többi hét hatalmas udvarral, istállóval rendelkezik, ahol a vásározók megszállnak. Egyedül nekünk nincs udvarunk, ebből kifolyólag a vendéglő jellege is más. Nálunk rendkívül fontos az üzleti érzék. Ahogy elnézem magukat, korrekt üzletemberek benyomását keltik. Apám hirtelen köhögni kezdett, asztmás volt, addig is megerőltetésébe került visszatartani a rohamot. Anyám vette át a szót, szájából hallva mindenegyes mondat ficánkolt az élettől, tervei voltak és már alig várta, hogy munkába állhasson ... Végre abbahagyta apám a köhögést és engedett a villamosfeszültség. A továbbiakban megtudtuk, hogy az üzlet híres volt mindig hírhedtségéről... Na nem kel semmi rosszra gondolni, csupán arról van szó, hogy a szemközti ház prostituáltjainak egykori találkahelyére épült fel a ház... A mostani lányok nagyon fiatalok, egy-két idősebbet kivéve, becsületesek és nagyon ritkán kerül csak sor rendőrségi beavatkozásra... A bejárat melletti asztaltól hirtelen fölállt Dusán, egy vörös hajú parasztember és odaesámpáskodott Licsek maimához: — Szóljak a Nusinak" — Szóiihatsz, Dusán. Mind a hárman megrökönyödve néztünk Dusán büdös rongyaira, koszos mezítlábára. Akkor még nem sejtettem, hogy valamikor egyetlen igaz szivű sorstársamnak fogom őt tekinteni... — Parasztcseléd — magyarázta Licsek marna. — De jobban szeret városban, mert a kocsmában mindig akad innivaló, űt lehet megbízni egy-egy üzenettel, ha a másik kocsmából kell valami. Ügy ismeri ez ezt az utcát, mint a tenyerét. Sőt, csak ezt ismeri. A pusztáról húsz éve került egyedül ide. Itt aztán megmaradt. A lányokért is elmegy, ha a vendég akarja. Egy-két deci borért mindent megcsinál. Ha van egy kis ételmaradék, kutya úgy sincs, Dusán meg mindent megeszik. Azt hiszem, minden fontosat megtudtunk. Anyám elfoglalta helyét a konyhában, apám a scntéspultnál. Licsek manna kiadta a munkát, anyámnak megmutatta az étlapot, tehát a mai menü: zöldbableves, szalontüdő gombóccal és császármorzsa. Az étlapon fel voltak még tüntetve, úgy ahogy ma is szokás: a frissensültek és a készételek. Készételnek persze most kellett még megcsinálni a marhapörköltet és mindenféle nyersanyagot bevásárolni. Természetesen nekünk kellett volna bevásárolni. de nekünk egy fillérünk sem volt. Becsületére legyen mondva Licsek marnának, előlegezett nekünk ötszáz pengőt, amiből aztán húst, lisztet, cukrot, bort, rumot, likőrt és mindent-mindent vásároltunk, A sört és a szódát mindennap vettük, arra bejött mindennap a pénz, és aztán lassacskán mindenre. . Anyám elszaladt bevásárolni; megbízott, hogy tisztítsak krumplit, rizst, zöldbabot és elrohant. Azt hiszem, sírtam is egy keveset, mert el nem tudtam képzelni: olyan nagy mennyiséget, hogy tudok én egymagam elkészíteni. Azt is meg kell mondanom, otthon a háztartásban nem engedett anyám segédkezni, azt mondta, lassú vagyok, nincs hozzá érzékem ... Most mindennek a tudata szinte megbénított ... Legelőször is a krumpliháinozáshoz kezdtem, de alig hámoztam őt percig, máris úgy éreztem, hogy órák óta csinálom, és alig haladtam. & aikkor, mint a mesében, megállt az ajtóban egy göndör hajú, gyönyörű húszéves fiú, rám nevetett, kivette kezemből a krumplit, megmutatta, hogyan kell gyorsan csinálni, aztán a zöldbabot darabolta csomójával össze egy deszkán. Mindennek tudta a helyét és mindig mosolygott. Licsek mama szerezte nekem ezt a Pétert, aki tüdőbajos volt és nem sok választotta már el halálától. Én ezt nem tudtam, csak később. Nagyon jó barátok lettünk, — Hozzám jönnél feleségül? —• kérdezte még aznap este. — Hozzád mennék. — Sütöttünk, főztünk, anyám is mindent ráhagyott Péterre, hiszen ő vizsgázott szakács volt, mi pedig csak nagyon kevés és egyszerű ételeket tudtunk főzni. '— Szereted a fiamat, drágám? — ölelt át Wilirn néni. — Az én egyetlenem nagyon-nagyon beteg, tudod? Hosszú ideig nem tudtam, hogy a sajnálat és szeretet között nagy különbség van. Én eleinte ott mindenkit szerettem — úgy éreztem. — Mama, ma rántott hús van ... Mama, ma túrós tészta van... Mama, ma töltött paprika van... — mindig ilyenformán fogadta Péter az anyját. A

hogy teltek-múltak a hetek, Péter már csak félórákat tudott fent lenni, de mindig bejött segíteni, hogy az anyjának meg legyen az ebédje. Az anyja, Wilim néni, mivel az orvosokat már hiába bújta, a templomok kockáit csúszta végig, fogadalmakat tett és könyörgött éjjel-nappal, hogy a fia gyógyuljon meg. Dolgozni se tudott sehol, eszét vette a fia betegsége. Péter tudott mindent, de mindig nevetett. Nagy akaraterő volt benne, csak az utolsó héten nem jött főzni, egy percre se jött be főzni, csak arra kért, mikor húslevest vittem neki, hogy az anyjának adjak enni... A temetésen menyasszonyi ruhában voltam, hosszú fátyollal a fejemen és fehér koszorút vittem a koporsó után. Wilim néni akarta így, hogy maradjon neki valakije Péter után ... Szomszédaink, az utcalányok is menyasszonynak kijáró tisztelettel karoltak belém, vigasztaló szavakat suttogva a sírnál. így maradtam én egy halott menyasszonya — örökre. T. Nagy Irén Transzformátor Keresztényi József AZ ÓRA MEG AZ ASSZONY A

két lépcsőfokon csak az ajtófélfába kapaszkodva bírta felhúzni a hetvennyolc év súlyát. A karkosarat az olajos padlóra, az órát pedig, amit a piros szegélyű vászonkendőbe bugyolálva hozott, a pultra tette. — Megállt — mondotta. Az órásmester szó nélkül vette kezébe a vekkert, melynek nikkelezése lepattogott, össze-vissza repedezett. Parányi csavarhúzójával a hátlapján babrálni kezdett, majd leemelte a fedőlapot, s a porba ágyazott rugók meg fogaskerekek között matatott, — Ez bizony lejárt — nézett az asszonyra. — Le — bólintott az. — De azért ugye, meg lehet csinálni? — Hát — csóválta a fejét az órás — lehet, meglehet, de nem érdemes. Ennek már minden darabja rossz. Az egészet ki kellene cserélni. Többe kerül, mintha újat vesz. — Űjat? — kapta fel a fejét az asszony. — Nekem nem kell új. Nekem ez a régi kell. Ezt csinálja meg. Ha meg nem tudja, elviszem máshová. — Néze, jó asszony, értse meg, hogy a fogaskerekeket, a rugókat, a tengelyeket, mindent, de mindent ki kell cseréim. Ebben az órában már minden rossz. Hisz ez legalább ötvenéves. Nagyon szép új óráink vannak és jók is. Egyéves jótállás is van rájuk. — Hatvan — mondja elgondolkozva az asszony. —» Micsoda hatvan? — Az idén éppen hatvanéves. Megcsinálja, vagy nem? — Meg, De legalább ötvenbe kerül. — Nem baj. Mikor lesz kész? — A jövő hét végén nézzen be. — S amíg az asszony az ajtófélfába kapaszkodva lekecmereg a lépcsőn, az órás fejcsóválva néz utána. A ház süket csenddel fogadta. Valami hiányzott. Az óra. — Még hogy újat vegyek! — tűnődött el magában. — Hát legfeljebb rrnajd nem csörög. Minek is esörögne? Kinek? Fényes, fiatal korában pedig de sokat csörgött. Amikor összekerültek a férjével, hosszú éveken át napfölkelte előtt egy órával. Mert Indulás előtt Jánosnak meg kellett etetnie a lovakat János akkor lámpaoltás előtt mindig megkérdezte, hogy felhúzta-e a csörgőt Mennyit szidták, amikor éles berregése felverte őket hajnalban! Később már nem kellett felhúzni, felébredtek anélkül is. Csak jóval később, amikor Pista, a fiuk felcseperedett. Annak, amíg meg nem nősült, mindig ötkor csörgött. Hatra ment dolgozni. Szombat este nem húzták fel. Az almáriumon, az óra helyén, kutat a szeme. Amikor kenyeret sütött •>— ha erre gondol, a friss kenyér illatát érzi —, háromra húzta fel. Hetente egyszer. Most nem süt kenyeret. Minek? Neki egy kiló három-négy napig is elég. Meg kemencéje sincs. János halála után kidobták. Pista szedte szét. A portól-e vagy mástól, közben ő egyre csak a szemét törölgette. Helyébe zománcozott tűzhelyet tettek. A kemence azért más volt. A héjában sült krumpli a sütőben sohasem olyan ropogós. Jövő héten készen lesz. Hány óra is lehet? Tíz? Ilyenkor készült ebédet főzni. Tizenkettőre az asztalon kellett hogy legyen. Ha János egész napra oda volt, akkor meg hétre. Amikor Pista nagyobb lett, ós bejutott a gyárba, Kettőre főzött. Fél három előtt öt-tíz perccel már a kiskapuból kiabálta: — Mi van ebédre? — Mindig éhes volt A négyes szám alsó száráról leperdült a festék. Csak egy folt van a helyén. Sokszor elnézegette azt a foltot. Jánost négy órakor temették. Előtte hónapokon át minden négy órában csörgött az óra. Ügy szedte az orvosságot. De azért csak nem gyógyult meg. Nyáridőben nyolckor, télen még hétkor harangoztak. Olyankor nézte meg, hogy jól jár-e. Ez nem változott. Csak ez nem. Mármint a harangozás. Méghogy ő újat vegyen! Mit is kezdene egy idegen új órával? Hiszen neki éppen mindegy, hogy most hogyan múlik az idő. A jövő héten kész lesz. Megint ketyeg majd. Ezek az új órák még ketyegni sem tudnak. Csak akkor hallja az ember, ha a füléhez szorítja. Pedig az éjszakák most már nagyon hosszúak. És amikor nem tud aludni az ember, jól esik hallani, hogy nincs egyedül. Ha hazahozza, jól kifényesíti. Ügy teszi viasza a régi helyére.