Délmagyarország, 1970. november (60. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-29 / 280. szám

TASARNAF, 1970. NOVEMBER 29. 7 VASÁRNAPI mi HP? TlU j >irf_ cjáuSaCT^ • '^^n á^g»i jlfl ^FJSÉH -••.<•/ Tt" '""'^gBfftS • wfö&SJjmlStjHft^^ > WfmWitmmmizm. aHr^lm' 1 ff-fl ^fflWjjS m+ -^r^a BL Je uWwk MAGAZIN Cs. Pataj Mihály Olajbányász P. Szőke Mária VÁLÁS — MAGYAR MÓDRA — N«m akartam eljönni, nagyon sok a dolgom. De remélem, nem tart tokáig a tárgyalás — és a fiatalasszony felkattíntja púderdobozát, a tükör helyett zavartalanul szemléli zavart férjét. Az előző párral tiz perc alatt végeztek... — Gondolom, nekünk sem kell kiteregetnünk. — Azok kibékültek. Osend. Müszetnpülák rebennéae. Halk krákogás. —... mert ahogy mondtam, sok a dolgom, sietek — cseveg tovább a fiatalasszony. — Kibékültek? — kap a szó után. — Hát... bár azt mondta az édesanyám ... — Az édesanyád?! O, az adrága Jó édesanyád.. .1 — mondja a férfi a foga között, kottával kifejezhető hanghordozással —, és mit mondott az a drága jő... — Te Lajosi — csattan fel az asszony és közelebb ül a padon. Folytott hangon ismétli: — Lajos... az édesanyám azt mondta, na kapaszkodj meg, azt, hogy ilyen embert, - mint a Lajos, meg kell tartani, foggalkörömmel még akkor is... — És te? Te mit mondtál? — Nézd, mikor a Mancit is megtudtam... — Arra emlékszem, mit mondtál akkor. De most? — Mert a Lajos Szíve mélyén igenis jó ember. Gavallér. És, hogy meg fogom bánni. Meg, hogy másképp kellene vele beszélni. Talán szebbé kellene tenni az életét... — Azt mondod? — Á! — így a nej, szeme sarkából lesve. — Ezt édesanya mondja. Nyílik az ajtó. A középkorú pár kétfelé távozik. De csak egyfele van kijárat a folyosóról. Ezt a néhány lépést még kénytelenek együtt megtenni. — És még azt is mondta édesanyám... « — Egy pillanat! Mi következünk? — kérdi a férj a gépírólányt, hódító-elismerő mosollyal végigmérve. — Igen. Csak szíveskedjenek kicsit várni. Az asszonyka már felállt, ruháját igazgatva lehajtott fejjel. A férfi szeme végigszalad rajta, hát igen, csaknem idegenül. De pillantása felmelegszik: csinos cica volna, gondolja magában. csakhát a feleségéről még gondolatban sem mond ilyet az ember. — És még mit mondott az anyád? — Nem is tudom..: — De elkezdted az imént. — Fontos? — Egyszer már Jó volna tudni. miket mond az a drága jó édesanyád, azonkívül, amiket nekem olyan gyakran szokott mondogatni. Hogy járjak papucsban, mert poros a cipőm, hogy ne Üljek Ingbe az asztalhoz vasárnap, mert a lord azért agyonlőtte a fiát. hogy... mit. tudom én! Egy nevelőotthon kutyafüle ahhoz, ami a mi otthonunk volt. — Anyuka elköltözött. — Nocsak?! És ezt most mondod? — Mert most költözött el. — S előtte mondott valamit? — Azt. hogy legyetek boldogok Lajossal. — Te, én nevetőgörcsöt kapok. Te, Rózsi, ne hülyéskedj velem! Azt mondta? — És akkorát nevetett. hogy a bíró odabent felkapta a fejét. „Ketten vannak a folyosón?" — tudakolta a gépfrólánytól. „Igen", És figyeltek egy kicsit kifelé. A bíró ráérősen rakosgatta az aktákat. Púderdoboz, tükörnézés. A férfi arcvonásain ismét erőltetett hidegség. — Milyen kár. — Tessék, Lajoskám? — Hogy ilyen későn költözött el. Te. mond, és hova ment a... az a drága jó édesanyád? — Az öcsémékhez. — Szegények. És mikor válnak? — Ugyan. Lajos, azért te is csak... — Én is. Na, persze. De ez ipár végülls mindegy. Kár. — Micsoda. — Előbb is költözködhetett volna az anyád. Most már késő. — Miért? — Mert beadtad a válópert. Tényleg, miért is adtad be? — Mert találkozni akartam veled. — Te. kisokos, a Virágba is hívhattál volna. — Te. nagyokos, oda nem biztos. hogy eljössz. Oda nem idézővel hívják az embert. -r- Milyen igazad van! — nevet a férj. — A fene, de kiismertél. Hány év alatt? — öt. galambom, öt! Csend. Várakozás. Biztató öszszenézés. Félmosoly. Kötélhúzás: mondja először a másik. — Szóval, te csak ide tudsz hívni. Tudod mit. menjünk a Virágba. — Hát igaz is. Ilyen bolondokat, itt ülünk ezen a sötét, huzatos folyosón! Z

solt már éppen indulni készült. amikor nevén szólították. Egy női arc merült föl előtte a presszó füstjében, amit nem tudott azonosítani. S csak néhány másodperc múlva, amikor már zsibbadni kezdett a lába és a jobb karja, érezte meg. hogy ki áll mellette. — Szia. Márta — mondta. S rögtön utána arra gondolt: lám, hogy elhízott. — Ulj le — és visszaeresikedett a székre ő maga is. — Hány éve is annak, hogy utoljára láttalak? — Tizenhat — mondta a nő — Ezerkilencszázötvennégyben. Divatosan volt öltözve, de azért kiérzett eleganciájából egy kis vidékiesség. Táskáját maga elé tette a kis asztalra. — Mintha indulni akartál volna. Sietsz valahová? — Ö. dehogy — mondta a férfi. — Csak már eluntam itt az ücsürgést. — Sűrűn jársz ide? — Be-benézek. — Akkor ls ez volt a törzshelyed. — ,De azóta már csak a falak ugyanazok. A székek, az asztalok, a kiszolgálók meg a vendégek is kicserélődtek. Kissé rezignáltán mondta ezt, a nő rögtön rá is kérdezett: — Különben jól vagy? Zsolt széttárta a kezét, sóhajtott — Megnősültél? — Elváltam. — Rég? — Öt évet éltünk együtt. — Rágyújtott, mosolyogni próbált — Tovább már nem volt értelme. — És most? — Éldegélek. — Nők nélkül? — Hát lehet? Semmit nem változott — gondolta a nő. és kutatva nézett az arcába. Semmit. A szemealját bepókhálózták a ráncok, kezében reszket a cigaretta, a haja erősen őszül, de pont olyan, mint régen. — Igazad van, neked nem. Mindig idegeskedtél, ha nem voltak ketten-hárman körülötted. Most ls ugyanolyanok? Zsolt bólintott. — Húszévesek, erős mellüek. romantikus hajlamúak? — Olyanok. — Főiskolások? — Meg egyetemisták. — Futsz a fiatalságod után? Meg akarod ismételni? Erre nem válaszolt, csak maga elé fújta a füstöt. De jó, hogy nem hallgattam rá! — gondolta Márta. De jó, hogy elfutottam, elmenekültem előle! De jó. hogy már nem szenvedek! — És te? — kérdezte hirtelen Zsolt. — Te hogy vagy? — S mielőtt még válaszolhatott volna: — Persze régen férjhez mentél. Van gyereked is. Kettő, három? — Kettő. — Egyszer azt mondtad, emlékszel, hogy szülni fogsz nekem egy gyereket? Márta elmosolyodott, majd bólintott. Ugyan mit csináltál volna vele? — tűnődött közben. Engem se szerettél, csak magadat, mindig csak magadat. Te meg a gyerek?... Olyan képtelennek tűnt ez most számára, hogy attól félt, mindjárt hangosan fölnevet. De aztán összeszedte magát, és csak énnyit mondott: — Emlékszem, persze. De azért jobb így. — Boldog vagy? — Boldog. — Te mindig arról álmodoztál, hogy anya leszel. És hogy majd jó anya leszel. Azért vagy boldog, mert anya vagy? — Azért. — A legtöbb nő arra születik. Anyának. Hirtelen úgy érezte, kifogyott a szóból, mert kezdték körülvenni az emlékek. Tizenhat éve. A karjaiban tartotta. Vajon ugyanő volt. aki most Itt ül mellette? Arca kikerekedett, a vonásai felpuhultak. Duzzadt hasán pattanásig feszült a szoknya. Mellei elterebélyesedtek és megereszkedtek. Deréknyi combján hurkák le. hetnek — gondolta. Nem. ez nem ő. Az a másik a tizenhat év előtti mélyebbre került, néhány centiméteres zsír- és hájréteg alatt nyugszik. Papp Zoltán MÁRTA ÉS ZSOLT — Hirtelen hagytuk abba. Miért? — Féltem tőled. — Nem szerettél? — Túlságosan is. De attól féltem, hogy tönkreteszel, mert később már nem tudtam volna elmenekülni. És neked is jobb így — tette hozzá gondolatban. Te is tönkrementél volna. Így legalább elvettél egy nőt. akit nem szerettél, és később minden megrázkódtatás nélkül rájöttél arra. hogy tényleg nem szereted. Velem másképp lett volna. Ha együtt maradunk, és kiderül, hogy te alkalmatlan vagy arra. hogy egy másik embernek a társa legyél, elveszítetted volna az illúzióidat. Amikből most élsz. — Akkoriban mindig arról álmodoztál, hogy felfedezel majd valamit. Mi van a kutatásaiddal? — Abbahagytam. Kint vagyok egy körzetben. Megbízható rutinmunka. A reszkető kezű embernek se esik ki a kezéből. — Híres ember akartál lenni. Már nem akarsz? — Altatóval alszom — mosolyodott el. — Örülök, ha néha úgy jön ki a lépés, hogy reggel kipihenten ébredek. — Feladtad az ifjúkori álmaidat? — Igen. Mert napi öt-hat órát kellett volna rádolgoznom, hogy megtarthassam őket — És amikor akkor, régen álmodoztál, ezt nem tudtad? — Hát persze, hogy nem. Álmodoztam. Bámultam magam elé, elképzeltem a sikert a sok pénzt! a hírnevet. — De hát azt sehol nem adják ingyen. Istenem, milyen reálig — gondolta összerezzenve Zsolt, Milyen reálisak. Hogy átlát rajtam, pedig okosnak se okos. műveltnek se művelt különösebben. Meg mernék esküdni hogy ebben az évben a Nők Lapján kívül mást nem olvasott, és mégis keresztüllát rajtam, mint egy vacak ablaküvegen. Én meg hagyom, de hát mit csináljak? Elvégre mégiscsak az enyém volt akkor a teste is. meg a lelke is. Azt nem tudja elmosni a tizenhat év csak közünk van egymáshoz... Hirtelen megfogta a jobb kezét, két tenyere közé szorította. Nagy. erős keze volt már akkor is. S most a bőre kicsit érdes. Az ujjak tövében, meg az ujjakon magukon is. Biztos, hogy maga végzi a házimunkát. Főz, mos. vasal. takarít. A kézfej mozdulatlanul nyogodott tenyerel közt. amelyek most enyhén átnyirkosodtak Talán csak nem kezd el udvarolni? — tűnődött Márta. Hiszen tudta, hogy a tizenhat év mennyire nem múlt el fölötte nyomtalanul. És akkor se szeretett — gondolta. Soha egyetlen pillanatig se szeretett. Csak a szépségem imponált neki. meg a jó alakom. Meg az, hogy ös$zeroppanthatta az akaratomat, hogy szolgaian imádtam. És csak ő volt a fontos. Én meg a kellék. Mindennap egy előadás volt. szép, tetszetős, kívánatos kellékkel. — Miért szorítod a kezem? Kövér vagyok, megcsúnyultam. Nem, ne tiltakozz. Veled szemben igazán megengedhetem magamnak, hogy őszinte legyek. — Sok minden eszembe jutott — mondta Zsolt, és tovább szorította kezét átnedvesedett tenyereinek két pajzsa közt. — Hogy nyar volt, és kézeníogva sétáltunk. Meg örökké csókolóztunk. Emlékszel? Márta elmosolyodott, de nem válaszolt. — Azt a házat már lebontották, ahol az enyém lettél. Képzeld, egy főnököm lakik ott. talán épp a te szobád helyén. Hát nem furcsa véletlen? Már megint csak magáról beszél — nézett maga elé rezignáltán Márta. Az emlék is csak ürügy arra. hogy kitárulkozzon, és előadja elméleteit az életről, meg a különös véletlenekről. — Igen — mondta aztán —. furcsa. — A töltés földjét meg elhordták. Előtte beépítették az utcát Tudod, ahol annyit álltunk abban a kapumélyedésben, ahol... Mártának kezdett már az idegeire menni az egész. Megpróbálta elvonni kezét. Mennem kell. A férjem tizenegyre jön értem. A nagyáruházban van randevúnk. — ö is itt van? — kérdezte Zsolt meglepődve, és elengedte a kezét. — Milyen ember? — Hogyhogy milyen? — Hát külsőre. Szőke, barna? Magas? Köpcös? — Köpcös — mondta Márts, miközben táskája zárjával bajlódott. — Kopaszodik. És nagyon szereti a gyerekeket. — Értem — mondta Zsolt. — Ertem. Márta a kezét nyújtotta. — Mikor jössz legközelebb? — Nem tudom. — Tizenhat év múlva? Akkor én ötvenhat leszek. Négy évre u nyugdíjtól. Kényszeredetten nevettok. aztán kezetfogtak. — Szedd össze magad —mondta Márta, amikor már ellépett az asztaltól. — És vigyázz jobban magadra. — Jó — bólintott a férfi, és tekintetével nyomon kísérte, míg az ajtóig nem ért. M

ég az emlékek hatása alatt állt. de mind jobban kezdett rátelepedni a realitás. Istenem — gondolta, hogy elhízott. Mennénk karonfogva, és karján ringana a háj. De azért feMámadt érzelmeit nem tudta ezzel sem mindiárt és teljesen semlegesíteni. Elég puhány volt viszont már ahhoz, hogy a könnyebb ellenállás felé tapogatózzon. Kért egy dupla konyakot. Majd amikor agyába kezdett befészkelődni a zsibbadás, azt számolgatta, hogy tizenhat évvel ezelőtt, ez a mostani főiskolás lány. aki fel fog jönni ma este hozzá, hároméves volt. Milyen furcsa — gondolta. Milyen különös. m. Pataki Ferenc Romok