Délmagyarország, 1970. október (60. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

VASÁRNAP, 1970. OKTÓBER 18. Z2 Ba or Nagy Ernő MŰVÉSZET ÉS ERKÖLCS Z

avartan fogott meg az antikváriumban az egyik kezdő eladó: „Most hordott le bennünket valaki, hogy ml kultúrszemeteket árulunk. — Nézeim a könyvet, mely ilyen haragra lobbantotta. — Hát mi adtuk ki, nem is régen." Knut Hamsun Éhség című regényének a közelmúltban megjelent fodítását tette elém a fiatalember, az váltotta ki a névtelen vásárló ingerültségét. Elmondtam a könyvek sorsával még csak ismerkedő legényeknek, hogy Hamsun a második világháború idején valóban a nácik szószólójává lett Norvégiában. Ezért a norvég társadalom — akárcsak a művelt és becsületes világ — megbélyegezte ót, könyvei 1952-ben bekövetkezett haláláig tudtommal seholsem jelenhettek meg. Az agg karára fasisztává züllött író korábban Európa egyik legnépszerűbb tollforgatója volt. Éhség című regénye még 1880-ban jelent meg, több mint fél századdal Hamsun nyílt fasizálódása előtt, s ez a könyv még alkotója friss tehetségének s a nincstelenséggel járó embertelen megpróbáltatásoknak jelentős dokumentuma. Abban, hogy a mi világunkban is megjelenhetett, nem a Hamsun iránti megbocsátás jelét kell látnunk. Inkább az a törekvés nyilvánult meg a magyar könyvkiadásnak ebben a gesztusában, hogy az egyetemes kultúra értékeiből minél többel kívánja gazdagítani a mai olvasót. Mert az Éhség vitathatatlanul értékes mű... És Hamsun erkölcsi vétsége, ami fölötti haragjában a névtelen böngészőt olyan indulat ragadta el?... Hamsun bűnéről van mit beszélni. Tágabban értelmezve az epizódot — elgondolkodtatja az embert, voltaképpeen édestestvérek-e a kultúra és az erkölcs, vagy alkalomadtán bajvívó felekké is válhatnak-e ? Egyszerű dolog volna egy elméleti kézikönyv szavaival válaszolni a kérdésre. Csakhogy az élet nem ilyen tételszerűen kínálja a tanulságokat. A művész — legyen prózaíró, költő, szobrász, filmrendező vagy más — műveiben személyesen is jelen van. Erkölcsi elvei fölszíródnak alkotásaiba, átszínezik művét. Tehetségének mértékétől függően eszményeket ültet el, vagy eszményeket rombol a nézőben, olvasóban, alkotásának közönségében. Mindenkiben egyformán ? .. 1 Jaj. dehogy. Diákkorom keserű szenzációja volt, hogy utcánkban nikotinoldatot ivott és meghalt egy bolt06lány. Megnézte a Halálos tavasz című filmet, s búcsúlevele is mindössze a film híres angolkeringőjének szövegéből vett idézet volt: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte ..." Akkor hallottam, hogy ugyancsak öngyilkossági járványt váltott ki annak idején a Szomorú vasárnap című dal is. Később — most már örömömre— másfajta művészeti járványokat is tapasztaltam. Akik a Kutató Sámuelt, a Csendes Dont, az Eden Martint, vagy a hazai szerzők művei közül Veres Péter Számadását, Erdei Parasztokját, Féja Viharsarok, Kovai Vad víz című könyvét olvasták, jobbára olyan embernek bizonyultak, akik a társadalmi igazságot szomjazták. Erkölcsi parancs sugárzott ezekből a művekből. Távol áll tőlem a szándék, hogy kurtábbra fogottan újrafogalmazzam azt, amit a művészetek és az erkölcs viszonyáról már oly sok népszerű elméleti munka kimondott. De nem hunyhatom be a szememet az előtt sem, hogy napjaink művészeti termésében elég sok az olyan produktum, amely, úgymond „csak szórakoztatni akar". No, az sem intézhető el egyszerű kézlegyintéssel, ha egy színmű, egv regény, egy film szórakoztat. Az is valóságos közönségig én yt elégít ki. Senki sem várhatja el a színházlátogatótól vagy könyvszerető embertől, hogy ezzel a felkiáltással nyúljon pénztárcája után: „Hadd vegyek már egy regényt, ami jóra nevel, vagy lássak egy színdarabot, amelyik meggyőz arról, hogy a kizsákmányolás mégiscsak tűrhetetlen dolog". Az emberek többsége egyszerűen „valami szépet", esetleg „valami derűset" szeretne látni, hallani, olvasni. De igazán emlékezetessé az olyan művészeti élmény válik szánunkra. amelyik, mint például az Egri csillagok, azt sugallja szeresd és oltamazd a hazát; azt írja a szívünkbe, amit a Puszták népe: így élt az urak országában a nincstelen paraszt, s ezt nem tűrhette, aki tisztességes; vagy az áradt belőle, ami Fábri Húszóra című filmjéből: íme, az ütközések, a viták ellenére is összefog bennünket a közös sors, aminek az is formálója, aki tudomásul sem veszi azt. Búcsúban voltam a minap. Ott láttam, hogy egy giccsárus Lyka Károlynak a Kis művészettörténetét olvasta. Nem allhattam ineg szó nélkül: „Némi ellentmondást látok abban, hogy ön a pamutgombolyaggal játszó cica képét árulja, és Lyka Károlynak az igaz művészetért született írását olvassa." Nevetett: „A gicscsek árából vettem a könyvtáramat". Valószínű, hogy igazat mondott. Csak az nem valószínű, hogy ez szélesebb értelemben is járható út volna. Az erkölcsi szempontból nemesnek, a társadalmilag hasznosnak soha sem lesz szálláscsinálójává a talmi, a haszontalan, a közömbös alkotás. Egy olvasó leveléből idézem: „Mo»t a Bartók-évforduló nyitotta rá a szememet, hogy Bartók nemcsak azt várta el a társadalomtól, hogy megismerje és elfogadja a zenéjét. Bartók egész életműve előbbre is akarta vinni a társadalmat. És ez érvényes Adyra is. Ez Kodályra. Ezt sze: retem Illyésben (és az erkölcsi erő teszi számomra becsessé Derkovits életművét is. Igazi művész aligha érheti be azzal, hogy a közönség fizessen, és tapsoljon". így van. És a társadalom sem fogadhatja el teljesértékű műként és alkotóként azt, aki, nem akarja, hogy általa többé váljék a világ. Erről akkor sem feledkezem meg, ha kinyitom a rádiót és kedves-könnyű táncdal árad belőle a szobámba, vagy ha olykor pihenésként megnéztem, miként jár túl vad bűnözők és tunya detektívek eszén a valószínűtlen angyalságú Angyal. Piroska János festményei Lődi Ferenc Egypéter István BARNA MANÓ DAL Minden kinceltemetettem versenyt cseng barna szemedben, Ahány dal elhangzott hajdan, mind ott szól barna hajadban ... ... Bama a lelked legbelül kis barna manó hegedül, csak én hallgatom egyedül. An lS MISKOLCI TÁJKÉP ÜDÜLŐTERASZRÓL Az Avas, melynek hűvös oldalában pihenni vágytam, rámborítva éjét elűzi álmom s nyugtomat: kutatni csábít íratlan múltját — míg jövőjé térképtömbökre vési kompjuterből vezérelt körzős-érctoll — őstüzekre, s fortyogó lávát fojtó őskutaknak mélyére látok, ringva, lengedezve a képzelet s való szőtt fémrácsos hajóján, a távolság már érzékelhetetlen, fekszem és járok, élek, mint az őslény kövült csontváza: értek érthetetlent. Mint egykor vulkán méhéből e szik1-' az új tájat eszmélet úgy vajúdja kérge fölé múltjának, örökérvűn — az állandót tagadja így tagadva! IKERHÁZ i A

tóra néző löszos parton dél felé évekkel ezelőtt mar több házat építettek. Egyik sem hasonlított a másikhoz, sem küllemre, sem belső elosztsaban. Különösen elütött a többitől a folytonos terjeszkedés miatt a kapzsiságéról környékszerte ismert Süket Bálint, vagy ahogy csűfnevén nevezték, Güzü Bálint háza. Ez a ragadványnév kísérte úton-útfélen, noha jobban illett volna rá, ha törpe papagájnak becézik a háta mögött, mert soha be nem állt a szája. Ha kellett, ha nem, csattogtatta. Hangoskodását különben ráragasztotta a feleségére, akit a szomszédbeli asszonyok pletykás Rézinek neveztek el. Ha Güzü és Rézi összeszólalkoztak — márpedig napjában többször is —, akkor bizony a szomszédok odaszármaztatták őket a putribeliekhez, akik csak a maguk hibájából nem nőttek fel máig sem a huszadik század szintjéhez. Süket Bálintnak, azaz Güzünek van egy öccse is, Bendegúz, egy jól megtermett, de csupa vajszívű fiú, aki ott akart telket venni és építkezni a bátyja szomszédságában. Güzü azonban ezt nem engedte, a testvérét eltanácsolta imigyen: — öcsém, itt én voltam az első valamirevaló telkesgazda. A többi bumburnyák csak utánam következik. Éppen ezért ebben az utcában elég a Süketekből egy is, az pedig én vagyok. Eredj csak pár utcával feljebb, ott is süt rád a nap. Különben is a maradék parcellára még terveim vannak. így történt, hogy Süket Bendegúz, aki a bátyjánál kisebb keresetű egzisztenciát mondhatott magáénak, húrom utcával fentebb szemelt kl telket, amely szintén a tóra nézett. Jól is jött neki a választás, mert egy magához való ismerősével, Lelkes Balázzsal társulhatott. Ez abból állt, hogy igazi szomszédságban rakták le a házak alapjait. A pénzükért együtt és egy helyen vásároltak. Társullak a fuvarokra is, és megosztották a munkát úgy, hogy egyikük háza se legyen előbbre az építkezésben. Egy sor tégla ide, egy sor amoda, egy gerenda ide, egy pedig a másik házhoz. Mikor a tetőszerkezethez értek, akkor hoztak magukkal egy-egy segítséget munkatársaik közül. Egyik nap az egyik tetőt, másnap a másikat húzták fel. Együtt főztek és fogyasztották el a zöldágas vacsorát is. A közös munka és az igyekezet olyan jó barátokká tette Balázst és Bendegúzt, mintha egy azon anya szülte volna őket. El is nevezték őket testvéreknek, az építményeiket pedik ikerháznak, mert annyira egyformák és szépek voltak, noha két öreg nyárfa jelezte köztük a telekhatárt. Amíg építkeztek. Güzü a tájára sem nézett az öccsének. Csak az onnan érkező híreket hallgatta pöffeszkedve a háza előtt. — No. hiszen — hahotázott teli szájal —, szép kis építkezés az olyan, amikor egy szöggel ide, eggyel meg a másik házhoz szaladgálnak. hogy egyikük se költözhessen be hamarabb. — Olyan szépen haladnak azok. hogy tanítani lehetne az összefogásukat — bizonygatták neki. — Hát csak tanuljanak, rájuk fér — fordított hátat a hírhozónak. Hanem néhány nap múlva csak kimozdította tengelyéből a kíváncsiság. — Átnézek már azokhoz a vakegerekhez — hujantott be Rézinek a tornácról, s azzal fütyörészve, nadrágját a hasán felfelé huzigálva, peckesen megindult a tóparton. Mikor három utcával feljebb ért. előbb egy galagonyabokor közé állva lesett a házak felé, hogy észrevétlen lefitymálhassa öccse igyekezetét. Hirtelen kínos helyzetbe került. Bámészkodásában nem vette észre, hogy öccse segítője. Harangozó Vencel a galagonyabokor felé tartott. Kiugrani közüle már nem volt ideje, hanem csak lehúzódni az ágak alá. Harangozó viszont a nadrágját gombolva a bokor felé fordult, s a leveleket vígan megöntözte. Hogy a levelek alatt ott volt Güzü is, azt csak ő. a szenvedő alany tudta, mert kegyetlenül „megázott". — Tán felétek esik az eső. bátyám? — fogadta előre köszönésképpen az odasompolygó Güzüt az öccse. Bendegúz. — Á, dehogy esik. A kiserdőn jöttem át, és még nem száradt fel a harmat, csöpögnek a fák — mentegetődzött, majd sietve hozzátette: — Jöttem már, kedves öcsém, hogy a tanácsomnak hasznát vegyétek. — Hát a jó tanácsból sosem elég — mondta szinte egyszerre a két építkező, és bólogattak hozzá a segítők is, akik rakosgatták össze a szerszámokat, rakták halomba a hulladékot. A piros tetők csak úgy mosolyogtak. Lehetett kezet mosni, asztalhoz ülni, s már vendéget is invitálni a nagyszobába. A két ház többi része is majdcsak felépül. — Nagyon egyformák, s a hibájuk is azonos — méricskélte a szemével az épületeket Güzü. majd így folytatta: — Nem kapnak elég fényt a vízről. Közel vannak a parthoz, ami omladékos. Ezek a lapos tetők se bírják ki majd a rettentő havat, ami errefelé esik. Ej. öcsém, ha tőlem kértél volna tanácsot!... — Ha csak azért jött, hogy hibákat pécézzen ki. akkor sem a látogatásából, sem a tanácsából nem kérünk — vesztette el a türelmét a társépítkező Lelkes Balázs. — De magad is mért hagyod a bátyádat pocskondiázni bennünket. Bendegúz? — tette hozzá nyomatékkal. — Hagy rá. Balázs! ö már ilyen. Hanem hozd át a bort most a te demizsonod a soros hadd igyék a bátyám egy kis pusztamérgesit — Jobb italod nincsen? Mondjuk konyak, vagy whisky? — kérdezte Güzü. — Az a mi zsebünkhöz drága, Vontató, Nádas ez is megteszi a józanságunknak — felelte rá az öccse. — A fene ha innen visz ki — kacsintott Balázs Bendegúzra, de Güzüre célozva a rigmust. — És még csak egy szoba van készen. Vagy ez a konyha? Mert látom, hogy csak sparheltod van. öcsém — lépet a szobába Güzü. — Majd mindent sorjában, édes bátyám, hiszen neked se futotta egyszerre mindenre. — Nekeeem?... Akkor hozzá se fogtam volna — terpeszkedett el az egyetlen kertiszékben. — Hát az igyekvésünkre! — emelte fel a poharát Bendegúz. Güzü fanyalogva nyúlt a pohárért, s úgy ívott, mintha ecetet nyelt volna. Az italtól megrázkódva nyögte ki: — Hiába, az ilyen löttyöktől már elszokott a gyomrom. — Lötty? Akkor ne igya! — mondta Balázs és csak maguknak töltött újra — Há-áát, akkor... — pattant fel ültéből a látogató — jöttem ... láttam ... , — Csak nem győztél ezúttal — fejezte be a klasszikus mondást Bendegúz. — Fölötted, öcsém? Mindig! — peckelte ki csontjait Güzü, s ahogy jött, kézfogás és köszönés nélkül távozott. — Ha ilyen bátyám lenne, már régen az aszfaltba vertem volna — mondta Balázs jó hangosan, hogy a távozó is meghallja még. — Az almafának sem egyforma ízű mindegyik gyümölcse — tért ki az indulat elől Bendegúz. — Csakhogy ez az alma meszsze esett a fájától. Amíg a kocsányán lógott, az öreg fa nedvét szívta magába. Azon át jutott a fényre, és most alma létére mégis banán akart lenni. — Banán? Hogy érted ezt? —• ütközött meg Bendegúz. — Hát. ide figyelj, komám. Ha már benne vagyunk a bátyád kontúrozásában, akkor csináljuk végig. Látom én. hogy te. a testvére sem kellesz neki. Ilyenformán a hozzád hasonlók sem. Nála ott kezdődik valaki, ha lőle egy fokkal feljebb áll a létrán Aki tőle alatta van. azon már keresztülnéz, vagy igyekszik kihasználni. Pedig hát. a te bátyád csak egyszerű tyúkszemvágó. A banánsága viszont ott van, hogy kispolgúribb akar lenni a született kispolgárnál is. Csakhogy azok nem fosadják maguk közé. hiába dörgölődzik hozzájuk, nekünk viszont már nem kell Ilyenformán két part között mutatványoskodik. mint a rossz, olcsó bohóc — Azt hangoztatja pedig, hogy népszerű a maga körében — tompított a beszéd élén Bendegúz. — Csak önmagának tetszeleg. Én is hallottam már. hogy azt híreszteli magáról, miszerint úgy várják látogatását a házaknál, mint az újságokban a folytatásos regényt. — így most mar értem, hogy miért ragasztották rá a Güzü csúfnevet — nevetett fel harsányan Bendegúz. Eközben Güzü szaporán szedte kurta pipaszárlábait hazafelé. Már messziről kiabálta a feleségének : — Hé. asszony! Eressz a kádba meleg vizet, és rakjál bele fenyősól is bőségesen. — Mi ütött beléd, hogy délelőtt fürdesz? — hülédezett Rézi, aki titkon arra gondolt, hátha élete párja ezúttal előbbre akarja hozni az estéli enyelgést. — Majd lemosom a hátacskád —ajánlkozott Rézi kedveskedve. — Mosod a francot, csak éppen iemártózom mert az öcsémnél füstszagú lettem a nyomorult sparheltjátói. Hogy valójában a gaiagonyabokorban elszenvedett leforrázását akarta közömbösíteni az illatos feredővízzel Güzü. arról hallgatott és hallgat ma is.