Délmagyarország, 1970. augusztus (60. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

CSÜTÖRTÖK. 1970. AUGUSZTUS 20. Juhász Róbert ALKOTMÁNYOZÓ NEMZEDEKEK Aligha van A címben szereplő jelzőt — tudom — nem a nemzedékhez, inkább a nemzetgyűléshez szokták kapcsolni. Azért került itt mégis a nemzedék mellé, mert a közelmúltban egy, a témába vágó nemzedéki párbeszédnek voltam a tanúja. Egy családnál jártam látogatóban, ahol beszélgetés közben valahogy a választásokra terelődött a szó. Eközben a család egyik ifjú tagja mosolyogva — kicsit lemosolyogva — mesélte, hogy a mama legutóbb valahogy kimaradt a választói névjegyzékből, s emiatt olyan kétségbeesett futkosásba kezdett, hogy az már fantasztikus volt. És mindezt csak azért, hogy bedobhasson egy ládába egy cédulát, a többi milliókhoz hasonlóan. És akkor az édesanya, nem sértődötten, maga is mosolyogva, ezt mondta: „Tudod, kisfiam, magam sem értem, de akkor úgy éreztem, elviselhetetlen lenne, ha nem tehetném ugyanazt, mint a többiek." Most, az alkotmányunk ünnepét megelőző napokban gyakran eszembe jut ez a kis szóváltás. Tudjuk, hogy van alkotmányunk, de hogy ez milyen sokat jelent, már kevésbe érezzük. Ügy vagyunk vele, mint az egészséggel. Természetes állapot, oda se figyelünk rá, nem is értékeljük eléggé. De ha nincs? De ha nem lenne?! Nemzedékek élnek Itt együtt, s köztünk olyan milliók, akik sanyarú éveket éltek le jogfosztottság állapotában — „jogi alapon", mert nem voltak az alkotmány bástyáin belül. S még közülük is nagyon kevesen gondolnak arra, hogy ennek az országnak majdnem — vagy több, mint — ezer éven ót nem is volt alkotmánya. De hogy is gondolnánk arra, hisz hajdanvolt uraink állandóan az ezeréves alkotmányra hivatkoztak. Pedig az a sokat emlegetett „ezeréves" alkotmány tulajdonképpen nem is létezett, illetve csak a kizsákmányolást és elnyomást rögzítő, történetileg alakult törvények és jogszokások összességét hazudták annak. Magyarországon írott, egyetlen okmányba foglalt alkotmány 1919-ig nem jött létre. A kommunistáknak kellett az állam kormányrúdját megragadni, a Magyar Tanácsköztársaságnak kellett győzedelmeskedni ahhoz, hogy az első alkotmánytól vény megszülessen. Első alkotmányából egy negyedszázadra még ki lehetett forgatni népünket, de a világ első szocialista állama visszaadta szabadságunkat, s mi élni tudtunk ezzel a szabadsággal. Huszonegy évvel ezelőtt, amikor az országgyűlés ünnepi ülésén megszavazták a Magyar Népköztársaság alkotmányát, államunk alaptörvényében szentesültek mindazok az eredmények, amelyeket népünk a felszabadu* lást követő években nehéz harcok árán elért. A felszabadulás nemzedékei írták a reakció elleni szívós harcukkal, hitükkel a romok között, hűségükkel és helytállásukkal az építésben — azt az alkotmányt, alaptörvényt, amelyet az országgyűlés szentesitett, jogerőre emelt. A dolgozó nép, a felszabadulás nemzedékei voltak tehát az igazi alkctmányozók. Alkotmányunkban nemcsak az elért eredmények kaptak törvényes megfogalmazást. Népköztársaságunk alaptörvénye szabad utat nyitott a szocialista fejlődés előtt. Természetes ez, hisz másodízben is a munkásosztály és pártja adott ennek a hazának és népének alkotmányt. Az az osztály és párt, amelynek vezetése mellett — a negyedszázad alatt kiépült politikai és társadalmi szervek alkalmassá növekedtek ahhoz, hogy az élet új jelenségeit folyamatosan elemezve, jól kormányozzák országunkat. A párt, amelyik az alkotmány kivívásában is az élharcos szerepét vállalta, most kongresszusára készül. A pórt kongresszusait hazánkban már régen nem tekintik az emberek a párttagok belügyének. A szocializmus építésének programja nemzeti ügygyé vált, egyebek közt azáltal is, hogy a párt népírontos politikát folytat, olyan politikát, amely a testvéri dolgozó osztályok és rétegek, egész népünk vágyait, céljait fejezi ki. Ezért fordulunk párttagok és pái tonkívüliek egyaránt érdeklődéssel a közelgő kongresszus felé, ezért kisérjük figyelemmel annak irányelveit. Olyan dokumentum ez, amely nemcsak a kommunisták, a pártszervek számára ad értékes útmutatást és vitaanyagot, hanem egész társadalmunkat egységes állásfoglalásra készteti. Tarsadalmi fejlődésünk elemzése, az államélet, a szocialista demokrácia fejlődésével kapcsolatban kifejtett gondolatok, a szocialista építőmunka, társadalmunk világnézeti, kulturális helyzetének értékelése, az életszínvonal fejlesztésével, a szociális kérdések megoldásával kapcsolatos tervek, egytől §gyig joggal számíthatnak egész népünk érdeklődésére. Olyan témák ezek. amelyeknek megismerése, tanulmányozása minden magyar állampolgár személyes érdeke. Az alkotmány, alaptörvény. Mindennapi életünk, munkánk tölti ki kereteit, jövőnket is annak szellemében tervezzük. Ez az éltető szellem sugárzik át most körvonalazódó negyedik ötéves tervünk gondolatain is. Alkotmányunknak megfelőlen raktuk le hazánkban a szocializmus alapjait, alkotmányunknak megfelelően szolgálja, készíti elő új ötéves tervünk a szocializmus teljes felépítését. A negyedik ötéves terv Időszakában nagyarányú tchnikai feilődéssel, népgazdaságunk szerkezetének további, egészséges változásával, nemzetközi gazdasági kapcsolataink folyamatos bővülésével számolhatunk. A terv a nemzeti jövedelem 30—32 százalékos növekedését irányozza elő, amelyet alapvetően a gazdasági hatékonyság kijavításával kívánunk megalapozni. A nemzeti jövedelemnek ez a növekedése teszi lehetővé a munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbárének 16—18 százalékos emelkedését, a iobb szociális, egészségügyi ellátást, a kiterjedtebb művelődést, a több pihenést, szabad időt. Ám a nemzeti jövedelem növekedését nekünk, dolgozó embereknek kell biztosítanunk, mindegyikünknek a magunk munkahelyén lelkiismeretes és hatékony munkával. Igen, alkotmányunk szellemében, amely társadalmi rendünk alapjaként nem a származást, a foglalkozást, nem kiváltságokat, hanem a munkát jelöli meg. Az idén emlékeztünk meg felszabadulásunk negyedszázados jubileumáról, a már-már sírba zuhant nemzet felemelkedésének első napjairól. Nagy költőnk. Ilylyés Gyula azokban az időkben egy megrázó versben elmélkedett múltról és jövőről. Ebben a versében írta le azt a gondolatot, hogy nem volt elég sem a hűség, sem a szívósság, mitől egybeáll egy-egy ország s nemzet is lesz nemzedék. A romokba omlott ország azóta egybeállt, s alkotmánya alapjain — nem frázis ez — szilárdabb, mint ezer éve bármikor. A nemzetté szerveződött nemzedékek hűségének és szívósságának eredménye ez. _ Nemzedékek élnek itt együtt, alkotmányozó nemzedékek. Kevesen még azok közül is, akik több mint fél évszázada az első alkotmányt adták ennek a hazának, felnőtt milliók, akik a mai alkotmányt hozták, s ifjú nemzedékek, amelyeknek alkotmányos keretek között élni már olyan természetes állapot, hogy nem is gondolnak rá. S mégis, ők is alkotmányozó nemzedékek, mert alkotmányunk jövőnknek is alaptörvénye. A jövő már az ő hűségükön és szívósságukon múlik, ám mindkettőt tőlünk kell tanulniuk. Ez a mi nagy-nagy felelősségünk és rangunk. Ha úgy tetszik, egyetlen kiváltságunk, ami tulajdonképpen ugyancsak benne van az alkotmányban, ha szövegében nem is, de szellemében feltétlenül. ember az országban, aki legalább a nevét ne ismerné. Utcák, terek, szobrok emlékeztetnek rá — de mindezeknél jobban az, hogy neve mind a mai napig a leggyakoribb keresztnév Magyarországon. A nagy király nevét akkoriban — csaknem egy ezred év előtt — sokan vették fel, ki önként, ki kényszerből, s a név azóta is öröklődik apáról fiúra, sok-sok családban. Pontosan ezer esztendeje született, 970-ben. Alig néhány évtizede élt még csak akkor a magyarság a Duna-medencében, s 15 év telt el azóta, hogy Ottó német császár seregei döntő vereséget mértek a kalandozó magyarokra, a bajorországi Lech mezején. István király egész életét, uralkodói munkásságát ez a két esefnény határozta meg: a honfoglalás, amelynek munkáját be kellett fejeznie úgy, hogy államot alakít a törzsek között felosztott országban és a kalandozók leverése, amely súlyos történelmi tanulságul szolgált a magyarság jövőjét illetően. István — eredeti nevén Vajk — még a pogány magyar vallásban született. Bajor papok keresztelték Stephanusnak í—István), s passaui székesegyház védőszentjéről. Géza fejedelem hozta a bajor papokat Pannóniába, amikor feleségül kérte fia számára Gizella bajor hercegnőt. A honfoglalás 101. évében, 997ben, apja halála után foglalta el a fejedelmi széket. Már a kezdet kezdetén meg kellett vívnia a visszahúzó erőkkel. Koppány vezér. országrésznyi területek ura, az ősmagyar szokások jogán magának követelte a fejedelemséget és az elözvegyült Saroltának, István anyjának kezét. A tét — még a hatalomnál is nagyobb volt. István átlátta: ha Koppány tervei valóra válnak, s a kalandozások ismét elkezdődnek, akkor a magyarságra, amelyet a korábbi rablások, erőszakosságok miatt egész Európa népei gyűlöltek, a végső pusztulás vár. Érezte, vagy tudta, hogy az újnak kell győznie a régi felett, így indult harcba Koppány ellen és győzött. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarországot most már egész Európa által elismertesse, s ehhez a kor szellemében arra volt szüksége, hogy koronás királlyá emelkedjék, országa pedig a keresztény országok sorába lépjen. Uralkodásának harmadik évében követeket indított Rómába, II. Szilveszter pápához. Király} koronát kért tőle. A rangos, népes küldöttség az 1000. évben tért vissza az akkor még felmérhetetlenül távolinak tartott Rómából. A pápa elküldte a várt adományt, s az időszámításunk szerinti ezredik esztendő karácsonyán Istvánt Székesfehérvárott királlyá koronázták. A pápától kapott koronának elsősorban külpolitikai jelentősége volt: a fiatal, akkor mindöszsze 30 éves király ezzel Európa tudomására hozta, hogy ő „isten kegyelméből való" uralkodó, aki nem függ semmilyen földi hatalomtól. Mindez elsősorban a német császár terjeszkedési vágyai elé kívánt gátat vetni: Ottó és utódai vazallus-államukká akarták tenni Magyarországot, s ennek szimbólumaként a császár már korábban akart koronát küldeni Istvánnak. A császári „ajándék" elfogadása azonban azt jelentette volna, hogy a magyar király hűbérese lesz a császárnak. De István egyházi ügyekben is megőrizte függetlenségét írott törvényeiben is kihirdette, hogy a főpapok kinevezését fenntartja magának. Egyébként minden intézkedésével segítette a római egyház megerősödését Magyarországon. Elrendelte, hogy tíz falu köteles egy templomot építeni, s a parasztok termésük egytizedét tartoznak beszolgáltatni az egyháznak. A kifelé most már egységes országban azonban belül még sokféle ellentét élt. Gyula, aki még ősi jogon az erdélyi részek ura volt — Saroltának, István anyjának testvére — magához fogadta a megölt Koppány fiát, Vazult és újabb felkelésre készült a kialakuló központi hatalom ellen. Röviddel később Ajtony, aki szinte királyként uralkodott a délkeleti országrész felett, szintén lázadást szított. Mindkettőjüket — tanáccsal és fegyverrel is — a bizánci császár támogatta. Gyula és Ajtony országrészeiben ez idő tájt a bizánci egyház hittérítői járták a falvakat, rajtuk keresztül kívánta a kelet-római birodalom Magyarországot hatáskörébe vonni. Gyulával szemben a rokoni kíVárkonyi Endre ISTVÁN AZ ÁLLAMALAPÍTÓ i mélet vezette Istvánt: anyja testvérét nem ölette meg, hanem népével együtt az ország északnyugati tájaira száműzte. (Nemcsak személyi okai voltak erre: sokféle nép lakta akkor az országot — a magyarok mellett szlávok, avarok, bolgár-törökök —, és István az áttelepítéssel a lakosság keveredését, egységesítését is elő akarta mozdítani.) Ajtonnyal gyorsan és kegyetlenül számolt le István. (A korabeli haditudomány alkalmazásáról is maradtak fenn krónikák: Nándorfehérvárnál — a mai Belgrádnál — a királyi hadak előre elvágták Ajtony utánpótlási lehetőségeit.) Most már viszonylagos békében — hozzáláthatott nagy tervei megvalósításához: megteremteni az egységes országot. Lóháton járta be többször is az ország egész területét, személyesen ismerkedett meg az emberekkel és ügyeikkel-bajaikkal. Akkori szokás szerint a királyi adókat is akkor hajtották be: a király kíséretében levő adószedők természetben követelték meg az adót, amit ott helyben az uralkodó és kísérete fel is élt. Ezeken az útjain gondolta ki azt is a király, hogy hogyan lehetne az országot nagyjából egyforma részekre osztani úgy, hogy a felosztás is az egységet szolgálja, a helyi vezetők a király rendelkezéseit továbbítsák és a királynak tartozzanak felelősséggel. így született meg a mindmáig érvényben levő megyerendszer. Egy-egy terület központjába várat építtetett — egyes helyeken korábban is voltak várak, a honfoglalás előttről vagy a saját hatalmukat védő helyi nemzetségfők emelték azokat — és ezek körül alakította ki a vármegyéket. Az egységesítést szolgálta az az intézkedése ls, hogy a keleti vidékekre a nyugati vagy az északi részek nemzetségfőit nevezte ki ispánokká és megfordítva. Természetesen az ispánok magukkal vitték családjukat és — kisebb vagy nagyobb létszámú — szolgahadukat is. Ez a módszer megfelelőnek látszott arra is, hogy megelőzze a helyi hatalmasságok újabb összeesküvési kísérleteit. (István megyerendszere arról tanúskodik, hogy a király és tanácsadói jól ismerték Magyarország földrajzát. Ezt bizonyítja, hogy jó néhány megyehatár ma is ugyanott húzódik, ahol a csaknem ezer év előtti földmérők kijelölték.) A világi megyékkel — éppen a könnyebb igazgathatóság érdekében — nagyjából azonos telkietekre terjedtek ki az egyházmegyék. Az előbbiek élén ispánok, az utóbbiakén érsekek, illetve püspökök álltak. A kétféle megyerendszert úgy is összekapcsolták István törvényei, hogy az egyházi tilalmak megszegőit, a templomkerülőket az ispánok büntették. (Misére mindenki köteles volt járni, csak a tűz őrzője maradhatott otthon. Akit templomkerülésen kaptak, az ispán elé hurcolták.) Bölcs uralkodóhoz méltóan, törvénykönyvekben foglalta öszsze főbb intézkedéseit István. A törzsi-nemzetségi széttagoltságról, a feudális birtokrendszerre áttérés jegyében, természetesen a magántulajdon és elsősorban a királyi tulajdon áll I, István mindkét törvénykönyvének középpontjában. A büntetési tételek rendkívül — a kor szokásának megfelelően — szigorúak: lopásért általában halálbüntetést vagy testcsonkítást írtak elő. Széles körben alkalmazták I. István törvényei a vagyoni elégtétel fizetését is, mint a büntetés egyik módját jogtalan eltulajdonítások, sőt — az addig szokásban volt vérbosszú esetére is. A rabszolgaság megszűnőben volt már, de hogy létezett István idejében, azt bizonyítja törvénykönyvének egyik rendelkezése: pénzben vagy jószágban kellett megtéríteni a földesúr kárát, ha valaki egyik rabszolgáját megölte. A legtöbb bűncselekményt a világi büntetés mellett egyházi vezekléssel is jóvá kellett tennie a bűnösnek. A törvénykezés a feudális berendezkedésnek megfelelően történt: jobbágyok ós szabad parasztok fölött az ispán, egyházi méltóságok, nemzetségfők és ispánok ügyében a király volt jogosult az ítélkezésre. A törvények végrehajtásához, az ország belsó rendjének fenntartásához a királynak olyan erős szervezetre volt szüksége, amely teljes egészében az ő szolgalatában állt. Erre a kornak megfelelően a katolikus egyház volt a legmegfelelőbb. István maga is — nem annyira szülei, mint nevelői részéről — hitbuzgó keresztény nevelésben részesült, s azt akarta, hogy az ország egész lakossága az ő hitét kövesse. A vele szembeszegült főurak leverése után papok egész serege járta az országot. Térítettek szép szóval, prédikációkkal, a szentek életéről szóló legendák terjesztésével — és fegyverrel is. Az ősmagyar hit papjait, a táltosokat és varázslókat elűzték, vagy nyilvánosan, híveik szeme láttára ölték meg. A rendházaknak, kolostoroknak, apátságoknak térítésük jutalmául nagy birtokokat adományozott István. Leggazdagabb a pannonhalmi apátság volt: Koppány negyedországnyi birtokát neki adományozta a győztes király. Megerősödött az ország István uralkodása alatt. Annyira, hogy amikor — 1030-ban — a németrómai császár sereggel tört be a nyugati gyepükön (így nevezték akkor a lakatlan határövezetet), már szervezett magyar hadsereggel találta magát szemben. Néhány, máig élő monda őrzi ennek a csúfosan végződött hadjáratnak emlékét: a nehéz fegyverzetű német vérteseket a magyarok erdőbe csalogatták, ott mértek rájuk megsemmisítő vereséget — ekkor kapta nevét a Vértes hegység. A császári flottilla a Dunán a második főváros, Esztergom felé tartott, de hajólt egy éjszaka — a monda és Vörösmarty örökszép költeménye szerint — a búvár Kund elsüllyesztette. Magyarország nemzetközi tekintélyét öregbítette azzal is I. István, hogy pénzt veretett. Ezüstjeit még a távoli skandináv országokban is elfogadták. Több mint negyven esztendeig uralkodott I. István, ebből 88 évig, mint Magyarország első királya. Történelmi nagysága abban állt, hogv a „vad Pannóniában" korszerű, eg"séges államot alapított. Feudális államot, amelynek élén a teljhatalmú uralkodó állott — noha István és utódai is a legfontosabb kérdésekben kikérték a leggazdagabb főurak, arisztokraták véleményét A király lett István törvényei értelmében a leggazdagabb földesúr, s ez biztosította hatalmát. A kereszténység általánossá tételével új erkölcsöket és törvényeket honosított meg, s ezzel beilleszkedett a középkori Európába. Sok érték is elpusztult az erőszakos hittérítés során: szinte az egész ősmagyar kultúra. Mégis az jelentette a haladást, amit István akart és végrehajtott, s bár a nép számára sok szenvedéssel járt —. így menekült meg a magyarság attól, hogy a Duna völgyének sok korábbi lakója sorsára, a nyomtalan kipusztulás végzetére jusson. Születésének S2, telettel emlékezik I. Istvánról a magyar nép. Sokféleképpen igyekeztek már képet rajzolni róla, régi történelemkönyvekben úgy szerepel, ahogyan a ferencjózsefi vagy az ellenforradalmi idők szellemének megfelelt: jámbor, imádkozó királyként. I. István valóban vallásos volt, de államépítő elképzeléseiben az egyháztól sem hagyta magát befolyásoltatni. Nagy államférfi volt, aki egységes állammá tudta szervezni a számtalan nemzetségi, törzsi részre tagozódott Magyarországot Kitűnő szervezőnek bizonyult: megyerendszere az akkori Európában a legmodernebbek közé tartozott. Törvénykönyve jogalkotót képességéről tanúskodik, katonai győzelmei pedig a vívmányalt megvédeni is tudó államférfi képességeit bizonyítják. Ezt az államférfit, a magyar állam megalapítóját ünnepeljük most, születésének millenniumán.