Délmagyarország, 1970. augusztus (60. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

io VASÁRNAP, 1970. AUGUSZTUS 2. Zoltán DÉLTŐL HAJNALIG " JÚijfiM* tuáta uWtó.Suhi/nziloj » Mridtt B»i« |u!rv*aW«n do'böj. IW«lína).£jia (oboj. rrK?-iLi rrrhr ihm^ljíjffl^Ju run> (owf fiekUntt-fin IwnrluHrl meldildtl. Ml lavrl falttrnr'jin. UimuUtiU hürlalti. el Szávay btváD SZIMBÓLUMOK A folyón Világfa A MI DALAINK í. — Egy életrajzot! — hirdették kl a nyelvészeti óra szünetében. — Mindenki írjon egy életrajzot! — kiabálta a DISZ-titkár. — A kihelyezéshez kell! — Akszin, annyi, mint aszszony. Nem érzik, kollégák, az azonosságot? — kérdezte öt perccel később álmos hangon a prof? Nem feleltünk. Irtuk az életrajzot. Csak a stréberek bólogattak az első padban. Boldizsár tintafoltos ujjaival beletúrt göndör hajzatába: — Az Istenét — sziszegte —, jubilálunk! Ez éppen a huszonötödik. Laczó homlokán megjelentek az első veritókcsöppek. — Negyvenöthöz ért — súgta Boldizsár. — Ilyenkor mindig izzad. A faterjának volt valami vacak kócerája. Ez sehogyse illik bele a demokratikus összképbe. — Elhallgass már! — böktem oldalba. A prof. minden mondata fölért egy altatóval. Miközben szundikálni próbáltam, Laczó szuszogva küszködött a származást precízen körvonalazó bonyolult terminus technikusokkal, Boldizsár pedig kéjelegve rajzolgatott az árkus papír bal vinklijébe egy huszonötös t. — Mit javailsz? — vigyorgott rám. — Babér- vagy akantusz levelekkel ékesítsem? 2. Fancsali képpel ültünk a sivár asztalhoz. Nagy tálakban, unottan gőzölgött a karfiolleves. A jogászok már a tonhalat rágcsálták. Boldizsár ritmust dobolt a bádogkanállal. — Mért nem kajálsz? — A karfiollevee nem oltja sz éhséget — és kanalának ritmusóval áttért a rumbárói az argentin tangóra. — Egy vödör húsleves, az igen! Méteres tésztacsíkokkal, és a tetején akkora sárga zsírfoltokkal, mint egy galambtojás ... — Pofa be! — mordult rá egy vörös hajú dögész, miközben kanalát szédítő gyorsasággal jártatta a tányér és szája barlangja között: maradék étvágyát akarta elnyújtani a leves végéig. — Hajajaj — sóhajtott fel Boldizsár. — Pedig a tejfölös csirkéről még nem ls... A stoplámpafejű végzett a levessel, belecsördítette a csorbult tányérba a bádogkanalat. — Hát nem megmondtam már!... — Jól van na — legyintett Boldizsár. — Gondolatban kajoltam egy absztrakt ebédet. Különben a második fogás nálam is tonhal... Jean — nézett körül íennsőbbségesen, mintha állna mellette valaki —, kérem a folyami élőlényt... Apró szálkákat köpdöstünk a tányér szélére. A tonhal kívül olajos volt, belül száraz. — Felúsztak a Dunán — dünynyögte valaki. — Fenét! A Balatonból fogják ki őket, üvegbottal. — Venezuelából importáljuk, dolcsiért... Szemközt velünk bölcsészek vitatkoztak. — Vedd tudomásul, az író nem lakmuszpapír, hogy megfestődjön. ha hozzáértetsz egy eszmét! — hadonászott Laskai, a szemüveges költő. — Igenis szuverén joga!... — Miért?! A valóság talán az, mi?! Az tán eltűri, hogy csak úgy festegessék?!... — csapott az asztalra Fekete, akiről azt suttogták, három nője van, és hogy egzisztencialista. — Félrebeszélsz — villant meg Laskai szemüvege. — Ha például megölsz egy embert, az bűn. De ha jól megírod, irodalom. I-roda-loml — Ha-ha-ha-ha! — mérte végig Fekete. — Szerencsére az életben másképp van. Mert ha a te hülye eszméid ... — Ugyan hagyjátok már! — szólt rájuk Mária. — Képesek lennétek megölni egymást mindenféle butaságért... Fekete sértődötten tápászkodott fel, helyére mindjárt átült Laskai, hogy fél méterrel közelebb kerülhessen Máriához. Iránta való érzelmeiről pusztán mi tudtunk, és még kétezren az egyetemen. — Fiúk — mondta elkomolyodó arccal —, írtam egy verset.,. Ügy érzem, hogy most... — Kaját hozz, ne verslábakat! —- förmedt rá Boldizsár. De Mária őt is leintette. Laskai közel emelte szemüvegéhez az írkalapot. Nagy figyelemmel hallgatta két vizespohár, a kancsó, egy füstölgő cigarettavég, fél tányér karfiolleves, egy elhunyt tonhal mór nem azonosítható rendeltetésű részecskéje és Mária. Mi mereven bámultuk a menynyezetet. 3. Még bent ültünk a Fleur-ben. — Fekete a hajad, az óraszíjad, fekete a szemed... — És a lelkem, természetesen — segítettem ki. S később, amikor már a keskeny utcában bandukoltunk: — A rossznyelvek szerint nálad a Fleur után a Tisza-part következik. — Sőt — mondtam én —, a két lámpa közti félhomályban mindjárt az első csók. — És ilyenkor persze azt is mondod, hogy „szeretlek"... — Ha muszáj, és ha nagyon Igényli az illető. Mikor a két lámpa közé értünk, megállt, szembefordult velem: — Nos? — Történelmi szituáció, történelmi helyen. —• Csak ennyi? — Hát persze — legyintettem. — Csupa féligazság. — Igazsággal kezdődik, és hazugság a vége? Olykor fordítva. Karonfogott, úgy mentünk tovább. Később, a két torony előtti sötét téren elfutott mellőlem. — Fogj meg! — kiáltotta. Árnyéka eltűnt az árkádok oszlopai közt, aztán újra előbukkant — Ügyetlen vagy — hallottam messziről. — Pedig milyen jó futóként emlegettek... — Rágalom!... — Hát maguk?! Maguk mit csinálnak itt?!... Egy rendőr bukkant elő hirtelen a félhomályból. — Már percek óta figyelem magukat. Időközben Mária is visszaért. — Játszunk — mondta ő is, lihegve, velem együtt — A bejelentőlapokat Zseblámpát kotort elő zubbonyából, a sárga fénykör egészen beborította a két papírdarabkát — Szóval egyetemisták? Mind a ketten... És játszanak... Hm... Hát mondják, mért isznak maguk mindig többet a kelleténél? Nem feleltünk. — A múltkor az egyik a múzeum kőoroszlánján lovagolt Fölkiáltok neki: „miért"? „Játszok", felelte. Egy másik felkapaszkodott a vaslőra, és mögéült a Rákóczinak. „Játszok" hujantotta le... Maguk meg rohangásznak Itt, mint a holdkórosok ... Kapják a szép ösztöndíjat az államtól, otthon meg a szülők ... Mennének inkább haza tanulni 1... Kezünkbe nyomta a bejelentőlapokat — Na tűnjenek el! — intett értetlenül és jóindulatúan. 4. — A tanár! — legyintett megvetően Varjas. A többiek már ott ültek a kőpadkán, a rakodótéren. —... és akkor én eléugrottam, aztán rákiáltottam — mesélte hadonászva a cigány —, hagyd a feleségem, te gané, mert... Boldizsár mellém húzódott: — Mindig a feleségéről pofázik, a pénzt meg elissza ... — Hé, tanár -r fordult felém hirtelen Varjas —, jó lesz, ha kipihened magad, mert hajnalban majd nem tudsz hazamenni. — Bölcs vagy — pöcköltem vissza a szavakat. — Akár egy ökör. Félkézzel agyoncsaphatott volna, de csak nevetett. — Hát akkor énekelj valamit, tanár. A cigányt szavaltatták. Boldizsár nagyszerűen nyávogott, azzal ls beérték. — Majd kakasszókor — mondtam, és odasúgtam Boldizsárnak: — Nyávogj! — Miáááááuuuuuuuuuáááéááuuuuuóááuuuu — artikulálta ő, tisztán és elnyújtva. Aztán sorsot húztunk. Kinek melyik vagon jutott, közelebb vagy távolabb a raktárajtótól. És felálltunk, párosával, Sóhegyek vártak ránk, zsákokba porciózva. A délelőtt már messze volt, akár a históriai múlt. A prof élit a dobogó szélén, tömör pocakjára kedvtelve feszült a mellény ... „Nehéz, mint a só. Tisztelt hallgatóim, ez a szállóige népi eredetű. Figyeljék csak, mily tömörséggel summázódik benne a nép empirikus bölcsessége" .., Varjas szuszogva fékezett mellettem. — Majd egyszer úr leszel, te tanár! Esernyővel mész az iskolába, és le se köpsz bennünket, ha rád kiabálunk... De most legalább még megtanulod, mi a meló!,.. — Eredj a fenébe! — Már az ötvenedik zsák súlya alatt görnyedtem. — Mit gondolsz, ml vagyok én? — Egy senki — nézett az arcoma. — De majd leszel! Addig meg lódulj, de sebesen, tanár! — Atlasznak masszívabb vállai lehettek — mondta panaszosan Boldizsár. 5. Fájós hátunkat a hűvös betonfalnak vetettük, úgy ittuk a pálinkát. Boldizsár felsóhajtott: — Ezekben a házakban most szebbnél szebb nők alszanak, mi meg itt... — újra nagyot húzott a literes üvegből. Még néhány korty, és Boldizsár olvadni kezdett, mint hőségben a csokoládéfigura. — Egy lány kellene — bámult maga elé —, egy szép, tiszta kislány ... Akinek meg lehetne fogni a kezét... Sétálgatnánk, elbeszélgetnénk... Akivel esténként randevúzna az ember, meg eltervezgetnénk, hogy milyen is legyen a lakás... Adj még egy kortyot... Kezébe nyomtam az üveget, aztán engedtem, hogy lecsúszszon a fal mellé, a járda tégláira. Hirtelen felkukorékoltak a kakasok. Hajnalodott. Poco parUndo. ^ .. - - * Legutóbb olyan dallal búcsúztunk a dunántúli dallamjárástól, amelynek egyik változatát a Szovjetunióban élő rokonnépek körében ls feljegyezték. Érdemes ennél a zenei rokonságnál egy kicsit elidőzni; mai példánk is e körből való. A felső sor a magyar változat, a másik a rokonnépek dala. Mindkettő ötfokú, kvintváltó dallam, vagyis mindkét dal egyazon hangrendszerben és formavilágban született. A meglevő és a kottából világosan kiderülő különbségek ellenére a két dal azonosságahasonlósága vitathatatlan. A két dal valaha, amikor még a magyarok is együtt éltek rokonaikkal az Ural tájékán, tehát nagyon régen, egyetlen dal volt A magyarok magukkal hozták a dallamot, s a dal itt élt Jóval több mint ezer évig. Közben alig változott. A dallamot az Ural tájékán maradt rokonnépek sem felejtették el, s ők ia több mint ezer éven át énekelték. Közben náluk is alig változott a dal. A gyűjtők itt is ott is lejegyezték, aztán Kodály Zoltán kimutatta a két dal azonosságát. A népzenetudománynak külön ága, az úgynevezett összehasonlító népzenetudomány foglalkozik az ilyen dalok vizsgálatával, elemzésével.