Délmagyarország, 1970. július (60. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-05 / 156. szám

Erdős István SENKI SINCS BECSAPVA EGÉSZEN Ülök egy bársopyfotel mélyén, olvasni akartam, újra meg újra bepárásodik a szemüvegem. Egy biztos: a házasságunknak befellegzett. Nem, nem azért gondolom ezt. mert egy Idegen férfival szeretkeztem, és most a mindenféle következményektől félek. Nem. Az elmúlt hat évtől félek, s a tegnapi nekibátorodás csak arra volt jó, hogy ha .kis Időre is, kihajítsam- az ablakon az illúzióimat, s megérezzek valamit jóságos helyzetemből. Az anyám kézenfogva odavezette a kisfiámat a feldíszített fenyőfa elé, megrázták a csengőket, s halkan, ünnepélyesen énekelni kezdtek; mennyből az angyal. A fiam. mint egy idomított kis állatka, tátogott, látta a nagyanyja sugárzó örömét, s büszke volt a teljesítményére. Mikor megygyújtották a gyertyákat, és a szoba ismerős tárgya riasztó árnyékként táncolni kezdtek a falon, elbőgtem magam. Szerencsére senki sem figyelt rám". Dani a tapsikoló gyerekkel ügetett ideoda a szobában, anyám mákoskalácsot szeletelt, a vendég nagynéni meg ajándékcsomagokat bontott Lobogtak a gyertyák kis semmi lángjai, s bér tudtam, ha elengedem magam, semmiVel sem érezhetem magam különbnek náluk; nem bírtam letaposni a közhelyeimet. Néztem ót, amint ott csoszogott kövéren, szuszogva a fia körül, majd lehunytam a szememet: azt játszom, amit akarok. Messzi múltat játszom; bár most már ez is teljesen felesleges. Kacat Kézen fogva mendegéltek. — Ne félj. megvédelek én, ha kitör a háború. A fiú szava komoly. Zöld orkán, fekete vászonnadrág. Farmer a lányon ls. Autó liheg. Lenn körben neonok, fenn csillagtüzek. Világos az est Sötétje. Mályvák, fű, szürke beton. — Drága — gondolja magában a lány, s nézi a fiú szemöldökének ivét A kezembe nyomtak valami süteményt. rágcsálok. Tegnap voltam huszonhárom éves. Péntek vojt, december huszonharmadika. Sokan felköszöntöttek a cégnél, rendes emberek. A konyaktól kicsit kóválygott a fejem, azért remekül éreztem magam. Délben Dani áttelefonált; estére asztalt rendelt a bárban. Hat éve vagyunk házasok, van egy négyéves fiam. Ebéd után a helyettes osztályvezető, annak biztos tudatában. hogy tetszik nekem, nyíltan kitámadott. — Hello, maga huszonhárom éves! Sosem iszunk? — Nincs mit. öreg. Elillant... — tvlajd meghívlak. — Nocsak? — Nse ijedezz, hozzám! — Hagyjál békén a hülyeségeddel, öreg! Mert mindjárt elcsábulok. Csak órákkal később jutott eszembe, hogy tulajdonképpen nem utasítottam vissza. Megijedtem, s úgy kellett elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy nem voltam határozott. Dani fél négykor megint odatelefonált. — Mi van. te, kis ünnepelt, ml újság? — Errefelé semmi. — Mondj már valamit! — Mit mondanék? —7 Akármit. Kinéztem az ablakon. Havas hegyoldalon pont szemben velem kis, fekete emberkék nyüzsögtek, rágyújtottam, közvetlen közelről ráfújtam a füstöt az ablaküvegre. — Kérdezhetek is? — Hát persze! Lentről egy hülye busz beledudált a kirakodó hangulatomba. S már reflexmozdulattal védekeztem. — Közel van a zenekarhoz az az asztal? Dani felkacagott, tudtam, hog> arra gondol, a sztriptíz miatt kérdezem. — Egészen közel van. Dehogy is akartam én az esti buliról érdeklődni, az utolsó lehetséges pillanatban szaladt ki a számon a kérdés, mégis, mondjak valamit. Dani nyugodtan búcsúzott. hiszen beszélgettünk, minden rendben. Mit mondhatott volna, ha megkérdem, miért gondolok mostanában a jövő helyett egyre többet azokra a napokra, mikor megszerettem őt? Lehet egyáltalán egy ilyen kérdésre válaszolni ? Értelmetlen dolog naponta, kérőzve visszakeresni magunkban a mentegető múltat: Kézen fogva mentek, hullt a hó. A fiú szava komoly. — Megvédelek én az ő szeretetüktől. Zöld lódén, fekete nadrág, nadrág a lányon is, meg rövidszárú csizma. A villamos sárga, kabátos öregember rájuk csenget, rozzant ijesztő, Fehér minden, újságot tol eléjük egy kamasz. Fák. csend, befagyott tó. — Drága — gondolja magában a lány, s nézi a fiú szemöldökének ívét. Fél öt előtt az öreg, megint bedugta a fejét az ajtónyílásan. — ötkor, ötkdr vérlak, a csemegesarkom. Mire megmoccantam, messze járt. Reszketett a kezem a számológépen. Később kérdezett valamit a gépírólány, azt sem tudtam, mit motyogok. Szerencsére Dani újra hívott. — Megvárjalak, te ünnepelt? * Két térdem riadtan koccant össze az asztal alatt. — Felugróm Zsuzsához, úgy másfél órára.., — Ne várjalak? — Ne. Majd jövök. Hét körül. A csemege kirakatában, mindenféle fényes piásüvegek közt, — hogy mennyit Iszunk mi is mostanában —, ott felejtettek egy kis csokoládé mikulást. Hasra fordulva szundizott. Az öreg késett, s mikor hátulról váratlanul megfogta a könyökömet, elszabadult belőlem a szóáradat. — Mit képzelsz te rólam, mi vagyok én? Azonnal kérj bocsánatot az előbbi disznóságaidért, nem tűröm, hogy velem ... Mosolygott, s ahogy lassan elindultam mellette, átnézett a fejem fölött, úgy mondta. — Gyere! — Nem megyek. És közben mentem. Gépiesen raktam vadonatúj spanyol import . cipőmet egymás elé, és majd megfulladtam az izgalomtól. Muszáj volt hadarni magamban mentségül, ami létezett még: mentek, fogták egymás kezét, tél volt, tavasz, ősz, nyár, ibolyaillat, mályva, háborús szorongás, vászonnadrág, komoly tekintet, hókabátok, fák, lihegő neonok, drága, drága? Akartam, nem tudtam megállni. A liftben szédülés környékezet, de ahogy kiszálltunk elmúlt. Az öreg tapintatos volt, messze tőlem leült egy sarokban, a magnóval babrált. Aztán a szépségemet dicsérte, a hajam fényét, a mellemet. S valami lángról beszélt, egy kicsi lángról, mely mindig ott lobog settenkedve a tenyeremen. Ezt nem értettem, de jólesett. Ittunk. Feloldódtak bennem a görcsök', a zene feldobott, kiegyenesített. Zongora, dob, bőgő, rekedtes férfihang, a magnószalag mintha az ujjaim közül futott volna ki. Tágranyílt szemtnél lélegeztem a sötétet. Úgy vetkőztem le, hogy az öreg tán észre sem vette, csak ült mélyen lekuporodva a magnó mellett a szőnyegen. — Nincs sok időm, öreg. Félórás késéssel érkeztem haza, Dani vacsorázott épp, nem tett szemrehányást a késésért. semmit sem kérdezett, soha nem ellenőrizte az útjaimat, vakon bízott bennem. A bárban millió gratulációt kellett elviselnem a huszonhárom évem ürügyén, sokan megcsókoltak. Dani igazán boldog volt, mert úgy érezte, örülök mindennek, ami körülöttem van. Hajnalban sétáltunk, mint a szerelmesek, kapualjban csókolóztunk, mint a bújkálók. Daninak minden igazi volt. ' Reggel nem mentem be a vállalathoz. Dani beteget jelentett helyettem. Itthon maradtam. A délutánt a hatalmas fenyőfa körül töltötte a család: a díszítés szertartása elfárasztotta. S most itt a boldog karácsony. Ülök egy fotel mélyén, térdemen már ott az ajándékom: aranylánc kék kazettában. Sok-sok puszi mindenkitől, mindenkinek. Dani egy sarokban anyámmal beszélget, elégedettek, fényesek. Anyám suttog. — Észrevetted? Magdi a boldogságtól elsírta magát. Matkó Katalin Kastély és park Gál György Sándor ES KÉP VARÁZSLAT Szereti ön Picassótí A válasz — csak úgy, mint Bartók esetében — sokféle, gyakran ellentmondó. Néhányan rajonganak érte, sókan csak szeretik. még többen elfogadják, mert így illő. a többség azonban elutasítja. Rajongókkal és ellenzőkkel egyaránt nehéz vitatkozni. Picasso, problémáktól terhes évszázadunk problematikus művésze, százféle arcot matat. Gondoljunk csak a kék korszak Harlekin családjára, vagy az 1905-ös keltezésű Háremre. A Salomera, vagy a Reggeli toilettre. Merész torzulások, ma így mondanók: „a természet átfogalmazása", de azért Mű és Valóság szoros kapcsolata kétségtelen. A rajz oly egyszerű és nemes: bármelyik klasszikus mester elfogadhatja sajátjaként. Ez hót az egyik Picasso. A másik. aki az Afrikából hozott totemek, bálványok, fafaragások tanítványaként lép elénk, olyanynyira, hogy egy-egy mesterműve (Az avignoni kisasszonyok) valósággal áttöri az ábrázolás európai határait. Nos. melyiket szereti ezek közül ,a Picasso-rajongó? Mert ha nem tud gyorsan válaszolni, máris egy harmadik Picassót mutatunk be. aki a létező, látható világot mértani alapformára bontja fel, de már Itt van mesterünk egy negyedik megnyilvánulása is: a valóság elemeit szétbontja, maid egy játékos gyermek szilaj fantáziájával rakja össze, nem sokat törődve az eredeti modell fotografikus ábrázolásával. Aztán jönnek újabb és újabb kísérletek: tárgyak, amiket a művész egyszerre lát felülről, oldalról. s egy másik oldalról; zenei nyelven szólva: a látás többszólamúsága ez, mely gazdagítja ugyan az élményt, de meg is zavarja az olyan nézőt, aki gyakorlattanul, bízvást m'ondhatjuk így: gyámoltalanul áll a vászon előtt. Félreértés ne essék: ezek a korszakok nemcsak követik egymást, hanem el is vegyülnek, olyan furcsaságokat hozva létre, mint a csodálatos Olasz nő (1919) és a Pierrot és Harlekin (1919): egyik a legteljesebb természeteivűséget, másik a teljesen felbontott, szélsőséges modernizmust képviseli. Mindkettő — Picasso, mint ahogy az ő keze nyomán születik néhány pazar portré (Fiam. Paul, vagy Berthe Weill kisasszony — mindkettő az 1920-as évekből) és őt reprezentálja a Halott madár is — inkább valami gyermekded papírkivágásra, mintsem festményre emlékeztetve az embert. De hát Picasso a szobrász is. aki biciklikormányból, valami fantasztikus varázslattal, öklelő bikát csinál, mint ahogy ő abrilliáns színpádtervező, Illusztrátor, grafikus és ő az alkotója a század egyik legmegrendítőbb művének, az 1937-ben keletkezett Guernica-nak. Ez a remekmű szerzett neki legtöbb hívet — de ezt is ellenzik a legtöbben. A rémület, az iszonyat, a megsemmisülés, a barbár erőszak, a tehetetlen gyengeség félelmetes vízióla ez. Fasiszta barbárok bombázzák Guernicát. tűzeső, acélzópor hull a szerencsétlen városra. gyermekek pusztulnak el, asz. szonyok, aggastyánok, erőteljes férfiak, állatok és emberek. A megvalósult földi pokolban nemcsak házak dőlnek Ö6sze. hanem az emberi test is elveszti szilárd alakzatát. Már nem emberek gomolyognak a képen, csak szétszaggatott kezek, robbanás tépte lábak, holtan meredő szemek, kíntól felüvöltő szájak... A néző előtt óhatatlanul felötlik egy kép: Dante víziója a Pokolról, s egy másik spanyol festő: Goya megrendítő vallomása: a háború rémségeiről. És most újra feltesszük a kérdést: melyik Picassót szereti, vagy melyik Picassót veti el. kedves Olvasó?! Mi úgy hisszük, hogy aki közelebb akar kerülni a század egyik óriáséhoz, az keresse meg először ennek a végtelen gazdag művészetnek azt a fejezetét, szektorát, ami az ő számára a legjobban megközelíthető. Aztán próbáljon átrándulnl a Picasso-i életmű más fejezetébe is. Ha a felfedező út sikeres, végül is meghódíthatja magának az életmű teljességét. Persze felmerül a kérdés: érdemes-e? Vajon a művészet nem arravaló-e, hogy élvezzük? Ha így van. miért törnénk rajta a fejünket? Fejtörésről itt 6zó sincs. Csak engedjük át magunkat a- művek vonzásénak. varázsának. Érdemes. Századunkat csak akkor érthetjük teljesei), ha a természettudomány, a technika csodáin túl megismerkedünk a művésszel, aki korunkat a legsokoldalúbban tükrözi. Picasso vallomása egyetemesen emberi. Nem a spanyol művész szól hozzánk, nem a francia állampolgár — hanem egy Ember, aki végigjárja, küzdi — olykor •megtántorogva, elbukva és újra fölemelkedve — századunk valamennyi ' útiát, keresve a nagy titkot: gépek, elektromos hullámok, végtelenbe vetülő sugarak és rádióüzenetek, a szellem példátlan virágzása és a szellem példátlan-bukásai között, hogyan mutatkozik meg az, aki mindezt teremtette — a század embere. A MI DALAINK Tempó rubato J=78 j 1 j-jiEa^^^g^ Hi-rös be-tyár va-gyok. Jan-csi az én ne-vcm. Az e-gesz vár-me-gye rég - ó - ta ke-res-tet. r T De hi - á - ba ke-res mert föl nem ta-lál-hat A-hol én tar-tóz-ko-dok, ott csak lányok járnak. Eddigi közléseinkben mindig a népzene, a népdalok önállóságát hangsúlyoztuk. Egy pillanatig sem szabad azonban úgy képzelnünk, hogy a népzene mindenféle más zenétől függetlenül fejlődött. Ez a népdal például, amely jellegzetes sorvégződései miatt pontosan beleillik abba a dallamképbe, amelyet az eddigiekben dunántúli dallamjárásnak mondtunk, eredete szerint egy XV. századi francia sanzonig vezethető vissza. Száz évvel később egy kéziratos gyűjteményben tűnik fel hazánkban. Aztán századunk elején Bartók és Kodály több változatát gyűjtötte össze. Ezekből való a mi példánk is, amelyet Kodály jegyzett fel 1922-ben Somogy megyében. I