Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

(Somogyi Károlyné felvétele.) A SZÉCHENYI TÉR ÚJ FÉNYEI Véget ért a rabati csúcstalálkozó • Rabat (MTI) Kedden este rövid, 15 perces záróüléssel véget ért a rabati arab csúcstalálkozó. A záróülést megelőző ötórás vita nem hozott érdemi eredményt; a csúcstalálkozóról záróközleményt nem adtak ki. Hasszán marokkő! uralkodó néhány szavas záróbeszédében ideológiainak minősítette a csúcsértekezleten részt vett arab államok ellentéteit, majd befejezettnek nyilvánította a háromnapos tanácskozást. A csúcstalálkozón napirendre tűzött problémák további megvitatására a jelek szerint két- és többoldalú találkozókon- kerül sor. Ennek jegyében tartják meg Tripoliban az Egyesült Arab Köztársaság, Szudán és Líbia vezetőinek hármas találkozóját. Rudnyánszkp István, az MTI kiküldött tudósítója jelenti: A kedd esti záróülés elhalasztásának oka az a kedden délelőtt kirobbant válság volt, amely egy szaúd-arábiai nyilatkozattal kezdődött Fejszál közölte, hogy SzaúdArábia nem tudja növelni az arab országoknak juttatott támogatás összegét. A kuwaiti emir nyomban kijelentette: ha Szaúd-Arábia nem ad többet, Kuwait sem emeli hozzájárulásának mértékét. Az agresszió sújtotta országok kérése ellenére sem Fejszál király, sem |Szabah emir nem módosította álláspontját. Ezután Nasszer elnök, Husszein király, Tavil szíriai belügyminiszter és Takriti tábornok Iraik miniszterelnök-helyettes elhagyta a tanácstermet. Az arab csúcsértekezlet berekesztése után, éjszaka Hasszán marokkói király sajtóértekezletet tartott. A csúcskonferencia igazi jelentőségét az adta meg, hogy jelen volt rajta Palesztina küldöttségé — mondotta Hasszán —, ez a legfontosabb mind arab, mind nemzetközi síkon. A palesztinai probléma nem vallási kérdés. A palesztinai arabok nem akarják kiirtani Palesztinának sem zsidó, sem keresztély lakosságát. A palesztinai kérdés rendezése a béke szézámja a Közel-Keleten. Japán—kínai közeledés 0 Tokió (MTI) Japán a jövő év elejétől előkészíti a kapcsolatfelvételt a Kínai Népköztársasággal. A közvetítő szerepét a japán külképviseleti szervek fogják betölteni. Japánnak és Kínának nincsenek diplomáciai kapcsolatai. magánjellegű kereskedelmi kapcsolatok állnak fenn a két ország kőzött, és a Kínai Népköztársaság a közelmúltban hozzájárult ahhoz, hogy hat hónappal — 1970 júniusáig — meghosszabbítsák a magánhalászati egyezményt Willy Brandt karácsonyi üzenete 0 Bonn (MTI) A nyugatnémet rádió és televízió szerdán közvetítette Williv Brandt nyugatnémet kancellárnak az NSZK lakosságához intézett karácsonyi üzenetét. | „Jó szomszédok kívánunk lenni — mind a belső, mind pedig a külső kapcsolatok terén. Hosszú távon senki sem tagadhatta a belső német szomszédság tényét, e szomszédságot nem lehet elszakítani az európai együtti élés realitásától. Kormányunk nem csökkenti erőfeszítéseit, hogy Európa valamennyi népével együtt, ugyanúgy a Kelettel, mint a Nyugattal, felkutassa a béke rendszerét" — hangoztatta Willy Bandt. • Walter Scheel nyugatnémet külügyminiszter karácsonyi üzenetében úgy nyilatkozott, hogy a „német kérdés rendezése az európai béke kulcsa, és a Német Szövetségi Köztársaság kormánya a két Németország közötti feszültség csökkentésében hajlandó „egészen a nemzeti érdek által megszabott végső határig elmenni". Péter János moszkvai tárgyalásai 0 Moszkva (MTI) Szerdán a hivatalos látogatáson Moszkvában tartózkodó Péter János magyar, és Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter tovább folytatta tárgyalásait. A hivatalos megbeszélések továbbra is a két ország kapcsolatainak, valamint az időszerű nemzetközi kérdéseknek, köztük az európai biztonságnak témakörét ölelik fel. Az eszmecserék befejeztével Péter János és kísérete koszorút helyezett el a Lenin Mauzóleumon. Péter János külügyminiszter a moszkvai magyar nagykövetségen villásreggelit adott szovjet vendéglátói tiszteletére. Szerdán a Kremlben Alekszej Koszigin, a Szovjetunió Minisztertanacsanak elnöke Képűnkön: Andrej Gromiko szovjet és I'ccer János magyar külügyminiszter megbeszeléseik egyik szünetében fogadta a Szovjetunióban hivatalos látogatáson tartózkodó Péter Jánost, a Magyar Népköztársaság külügyminiszterét. Alekszej Koszigin és Péter János szívélyes, elvtársi légkörben beszélgetést folytatott, amelyen jelen volt Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter, Fjodor Tyitov, a Szovjetunió magyarországi nagykövet^ valamint Szipka József moszkvai magyar nagykövet A magyar külügyminiszter csütörtöki programja további tárgyalásokat irányoz elő, majd ugyancsak csütörtökön Péter János és kísérete Tbiliszibe, a grúz fővárosba utazik, ahonnan a magyar vendégek szombaton repülnek Ukrajna fővé;" '«>:.: Kijevbe. Kosos dolgunk a gasdálkodás Irta: F. Nagy István A

z unalom az élet betegsége — mondotta egy francia bölcselő. Ha ez fedi a valóságot, akkor nekünk, magyaroknak rendkívül egészséges az életünk, mert minket a legkevésbé sem fenyeget az unalom veszélye. Naponta minden elképzelhető alkalmat megragadva latolgatjuk az egyéni és a társadalmi gondokat, gúnyolódunk múltbéli balfogásainkon és jobbára azt döntjük-hányjuk-vetjük magyaros vehemenciával, hogy ezután miképpen csináljuk életbevágó dolgainkat. Mert most itt az alkalom. Törhetjük nagyokos fejünket, bizonyíthatjuk alkotó vénánkat, megmutathatjuk, mekkora bennünk az életrevalóság, az ambíció, amikor önnön boldogulásunk lehetőségét kell kiaknáznunk. Rendben van: 25 esztendős szabadságunk ünnepén ne emlegessük már a 80 filléres napszámot, a korgó gyomrokat, meg a templom-kocsma szintű művelődést, mert ezt sokan — többnyire a fiatalok — hallani se szeretik. Elfogadható az is, hogy a felszabadulás utáni toprongyos voltunkra emlékeztetve ne hozzuk fel minduntalan a zsíros bakancs és lódenkabát időszakát se, mert ez a mementó is csak visszahúzna bennünket a puszta életbenmaradás öröméből fakadó mámoros gondolkodáshoz, az akkori gyatra lehetőségek szerinti igényekhez és törekvésekhez. Sőt, benne vagyok abban, hogy most már verjük ki végképp a fejünkből palacsintasütős-szemétlapátos korszakunkat is, amikor a felülről megadott tervszámok feltétlen teljesítése végett mindenféle felesleges holmik tömegét gyártottuk az év végi hajrákban. De akkor most már csakugyan fordítsunk hátat a hivatalnoki magatartásnak és módszereknek is — amikor a gyárigazgató legfontosabb elfoglaltsága volt a százféle termelési mutató ellenőrzése — és kezdjünk el felelősséggel, körültekintően gazdálkodni. A hasznot hajtó gazdálkodás közös dolgunkká, nemzeti üggyé lépett elő. Gazdálkodnunk kell szinte mindannyiónknak, ahányan csak értelemmel bírunk, mert nemcsak a „fejesek" ennek az országnak a gazdái, hanem minden olyan férfi és nő, aki erejétől és képességétől függően akár csak egy szalmaszálat is szívesen tesz arrébb érte. A jó gazdálkodáshoz persze érteni kell. Nem bolondság az a megállapítás, hogy aki az ország szekerén nagyot akar lendíteni, annak muszáj tanulnia, annak el kell mélyülnie a közgazdaságtan részleteiben. Az ilyen aprócska, huzatos, gazdagnak nem mondható, tarka-barka gondolkodású országban mint a mienk, elsősorban népünk tehetségére, kezdeményezőkészségére és alkotó jókedvére számíthatunk amikor tető aló akarjuk hozni a kifinomult igényeket is kielégítő szocializmust. Még mindig az a legfontosabb, hogy a vékonypénzűek olcsón vásárolhassák a tejet, a kenyeret, a cukrot, és ha húsból még „csak" 55 kilót fogyasztunk évenként és személyenként, akkor ezt 1980-ig legalább 20 kilóval meg lehessen növelni és előnyösen megvásárolni. De ma már természetesnek kell tekinteni azt is, ha az orvos vagy a hozzáértése révén jól kereső tsz-elnök drága kubai szivarral akar passziózni. Aki megdolgozott a pénzéért, arra költi el. amire akarja, feltéve ha a keresett cikket megtalálja az üzletekben. Immár két év távlatából vehetjük szemügyre, hogy mire mentünk a gazdaságirányítás új rendszerének elkezdése óta. „Minden oké?" — ahogyan a fiatalok kérdezik. Szó sincs róla, inkább azt mondhatnók, körülbelül az van, amire számítottunk. Először is: a munkából élő emberek túlnyomó többségével nyílt eszmecsere közben érttettük meg, hogy mi a párt és a kormány szándéka. Az általános egyetértéshez nem fér kétség, jóllehet sokan még manapság is tamáskodva lesik, hogy „mi sül ki ebből a mechanizmusból." A szegedi üzemek 1968-ban is takaros summa pénzeket osztogattak dolgozóiknak év végén, s már látható, többségük ebben az esztendőben is jól jön ki a nyereséggel. Igen, mert a vállalati önállóság felrázta a közgazdászokat, akik aztán — nem is sikertelenül — igyekeztek a munkásokkal is elfogadtatni praktikus szemléletüket. Vitathatatlanná vált, hogy a végzett munka értéke szerinti díjazás szándéka szimpatikus, s a differenciált bérezést némi tökéletesítéssel most már haladéktalanul és mindenütt valóra kell váltani. Annál is inkább, mert a korábbi évekhez képest 1968-ban lelassult a termelékenység. A munkafegyelem is romlott, munkások masíroznak csapatostul egyik gyárból a másikba. Igaz. nem az „öreg szakik" mennek, hanem többnyire a névleges forint után nyargalászó, közismert vándormadarak. A szegedi kábelgyárból kilépettek 70 százaléka olyan, aki egy évig sem volt képes a kapun belül megállapodni. Nyugtalanító az is. hogy különféle okok miatt egyelőre felfelé kúsznak az iparcikkek árai. A párt éberen ügyel az új mechanizmus jelenségeire, politikai szempontból is őrködik az eredeti elképzelések megvalósulásán. Legutóbb a gazdasági szakemberek kétségtelenül okos érvekkel bizonygatták például bizonyos szolgáltatások értékarányos árának szükséges bevezetését, mondván, hogy ennek most már úgyis meg kell történnie előbb-utóbb, s különben is ezzel az intézkedéssel a lakosság zsebe ben maradna par milliárd forint. A politkusok mégis azt mondották, lassabban a testtel! Inkább növeljük minden lehető eszközzel a termelékenységet, a szükséges áremelésekkel pedig várjunk addig, amíg a lakosság szűkebb keresetű rétegeinek jövedelmén is tudunk javítani. Most már elég tisztán látható, hogy a gazdasági vezetők zöme — megfelelve a várakozásnak — valóban képes volt átállni az új vágányra. Az ilyeneknek teljesen megváltozott az életük, felborult régebbi nyugalmuk. Gyakran olyan az irodájuk környéke, mint a hangyaboly, egyszerre három emberhez is kellene szólniok, mert mindegyik szalad, mintha el lenne késve. Az új mechanizmusban is otthonosan mozgó igazgató most szinte egyidőben tervez, építkezik, kombinál, termel, piac után szaglász, kockáztat — egyszóval a lehető legmagasabb vállalati nyereségre törekszik. És tudja, hogy ennek egyetlen útja-módja van: olcsón olyan árut gyártani, amelyre „harap" a közönség. Az olcsó és kelendő termék pedig a jó közérzetű, örömmel és gyorsan dolgozó munkáskezek alól kerül ki, érdemes tehát törődni az ilyen munkásokkal. Az eszes, előrelátó vezetők — ha még oly sokba kerül is — nem felejtik el megfelelő színűre mázoltatni a munkaterem falát, hogy nyugtassa a szövőnő szemét, gondolnak a legoptimálisabb világításra, hőmérsékletre, a kellő tisztaságra, a zaj megszüntetésére, vagy csökkentésére. És természetesen nem esnek kétségbe, ha egy-egy kiváló szabónak, lakatosnak esetleg kétszer-háromszor annyi bért kell kifizetni, mint a másiknak, aki csak fele annyit produkált. Ezért nehezen érthető a kőolajtermelő vállalat magatartása, amikor késlekedik a szegedi olajmunkás-lakások tömegesebb építésével, jóllehet van rá pénze. A tétovázás már csak azért sem kifizetődő, mert az építőanyagok ára is megy fölfelé, és megtörténhet, hogy egy lakás árából maholnap csupán egy garázst lehet összetákolni. Beszéltem a MEDICOR Művek vezérigazgatójával, aki mióta szabad kezet kapott a gazdálkodásban, elemében érzi magát. Szerinte ezerszerte több most a baja, hiszen az új helyzetben neki kell eladnia is, amit megtermel a vállalat, de legalább látja munkája eredményét és ez különös izgalmat, örömet okoz számára. Régen azt is előírták neki, hogy melyik az a legközelebbi útvonal, amelyen gépkocsival meglátogathatja az üzemegységeket. Néha úgy kifogta a sorompókat, hogy kocsikázással töltötte el drága idejét. Most ő választja meg az útvonalat és a vállalat érdekében azt választja — még ha kerülő út is —, amelyen hamarabb céljához ér. De akad még olyan igazgató fe, aki megmaradt régi mivoltában, s aki — Gugyerák módjára — „csak ugassa" a gazdálkodást, ö az, aki fáradhatatlanul csepüli a mechanizmust, amely mindent „összekavart" és „bizonytalanná tett" körülötte. ö az, aki felháborodik az emberek anyagiassága miatt, s elengedi a tíz éve kifogástalan munkát végző alkalmazottat, mert az — horribile dictu — fizetésjavítást mer kérni, azután meg felvesz a távozó helyére két személyt, egyenként ugyanakkora fizetéssel, mert egyedül már nem vállalta el senki azt a munkát. Az ilyen észjárásnak szinte egyenes következménye a pénzügyi zavar, a fizetésképtelenség, s az újabb tehetetlen mérgelődés, amikor a bank megtagadja a hitelnyújtást. Az önálló gazdálkodás — tagadhatatlan — kockázattal jár. És idegességgel is. Mi lesz, ha raktáron marad az áru? Pedig ez könnyen megtörténhet, mert a vevők szeszélyesek, egyszer ez kell nekik, máskor meg hirtelen amaz. Vagyis félig-meddig már abból is megjósolható egy gyár csődje, hogy vezetői legyintenek az olyan „találmányokra", mint a vásárlóközönség lélektanának vizsgálata. Pedig nem árt, ha tudja az áruforgalmi osztályvezető, hogy körülbelül milyen lesz az új divat, mert azzal érdemes idejében kirukkolni és verni a konkurrenciát. Az ilyen verseny előnyös nemcsak a vállalat dolgozóinak, hanem a lakosságnak is. Előnyös lenne! Mert bizony garmadával jön a panasz a szegedi vásárlóktól, hogy a boltokban alig található olcsóbb iparcikk. De kit okolhatunk most már emiatt? Ki a felelős? Én is, te is, ő is, mert még mindig döcög, akadozik a mi újfajta gazdálkodásunk. M

agától értetődik, az új gazdasági mechanizmus sikerét is a dolgozók öntudatos tömegeitől várjuk, azoktól, akiket hevít, serkent a párt által kijelölt cél. De elismerjük az anyagi érdekeltség hajtóerejét és az emberi vágyak kielégítésének egy pillanatig sem szándékozunk útjába állni. Sőt iparkodunk a nagyra nőtt igényeket messzemenően kielégíteni, hogy újabb, még magasabb szintű igényeknek vessük meg az alapját. Ha nem ilyen lenne az ember természete, tán még most is szikladarabokat hajigálnánk betevő falat reményében a vadállaté után. Egyik ember többre képes a más:' nál, s ennek az év végi nyereségrésze désben is kifejezésre kell jutnia. De ne: csak ebben, hanem a keresetekben is h< napról hónapra, mert ez a mi rendünk elve és igazsága. S ahol ezt az elvet következetesen érvényesítve magától értetődővé teszik a munkafegyelmet, ott jól megalapozzák a jövedelmező gazdálkodást.