Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-18 / 293. szám

A világhírű amerikai néger énekes-táncosnak, Sam­my Daviesnck nem sok alkalma volt, hogy bemutatkoz­zék a magyar közönségnek. Mégis, akik figyelemmel kisérik a dzsem-életet. tudják róla. hogy jelenleg e mü­tajban a világszínvonalat képviselő tehetség. Az utóbbi evekben filmekben, az idén pedig egy tévé show-ban láthatta a magyar közönség. Róla szól riportunk. Sammy Daviesnek, a vi­lághírű énekes-táncos panto­mim színésznek legalább annyi ellensége van, mint csodálója. Egy-két igen nagy sajtóbotrányt mondhat mar magáénak, ez a most negy­venkét éves néger énekes és ezek a botrányok oda ve­rettek. hogy Sammy ma Amerika egyik legkereset­tebb és legjobban fizetett színésze. Beleszületett a szakmába. Szillei. Sammy és Elvira Da­visé orfeumi táncospár volt már azokban a bizonyos polgárjog előtti Időkben is. Foglalkozásuk nem jelentett sem egzisztenciát, sem élet­biztosítást. a mulatókat fe­hér emberek tartották fenn és fehérek látogatták. A „né­ger-szerződések" záradéka minden esetben az volt: a tulajdonos semmiféle fele­lősséget nem vállal az eset­leges 1 n zu 1 tusokért... Az Ifjú Sammy alig múlt egyéves. amikor már a színpadon van. Hároméves korában megnyert egy ama­tör táncversenyt és attól kezdve „all rund Professio­nal". Mire felcseperedik, min­dent megtanul, amit ezen a pályán tudni kell. Meglepő­en rövid idő múlva Junior Sammy már a Maslln pro­dukció sztária. Tizennyolc éves korában behívják katonának, tgy ír erről a könyvében: „Egészen eddig azt hittem, hogy em­ber vagyok. De amikor elő­ször átléptem a Fort Warren kiképző tábor kapuját, rög­tön meggyőztek arról, hogy ez távolról sem így van. Több szidást és gyalázkodást kaptam, mint egész addigi életemben. Mindennap vere­kednem kellett. Két Ízben összetörték az orromat, de egy néhányszor én is össze­törtem másokét." Amikor leszerel, rámoso­lyog a szerencse. Meghívást kap a Hollywoodi Clro klubba — egyetlen estére. Ezen az egyetlen éjszakán sztár lesz. Másnap behívják az egyik stúdióba és azonnal több filmre kap szerződést A sajtó dicshimnuszokat zeng róla. Egy kritikusa azt írja: „Egy Frank Sinatra hangja és egy Gene Kelly lába van ebben a négerben". „Egyre többet kerestem — írja könyvében — és ennek pont a dupláját költöttem el. Inni kezdtem és előfor­dult, hogy egy éjszaka húsz­ezer dollárt ruletteztem el I<as Vegasban ... Valaminek történnie kellett, hogy meg­állítsa ezt a lavinát..." Történt. 1954 végén Las Vegasból Hollywood felé utazik kocsiján és belerohan egy nyergesvontatóba. Bor­zalmasan összetöri magát és elveszti a fél szemét. Iszo­nyatos szívóssággal kilábal a halál veszedelemből és nemsokára újra Hollywood­ban dolgozik. Nagyobb si­kere van. mint bármikor, és többet ls keres, lassan ki tudja fizetni adósságát, de mégsem boldog. Üjabb és újabb esztelenségekbe haj­szolja magát — öngyilkossá­gi kísérlet a vége. Autóstól akarja levetni magát egy szikiéról: a kocsi fennakad egy klszögelléeen. Megmen­tik — az eset felrázza addigi letargiájából. Élnie kell. De a dicsérd kritikák mellett egyre több az. amelyik Sammy ellen uszít. Hogy el­terelje magáról a figyelmet, elvesz egy néger táncosnőt feleségül, de a házasság ter­mészetesen nem tart sokáig. A kiábrándult énekes 1960­ban ismerkedik meg Holly­woodban May Brittel, a pálya csúcsán álló svéd filmsztárral. Néhány hónap múlva összeházasodnak. A szőke svéd sztár és a botrányhős Sammy házas­sága minden eddiginél na­gyobb port ver fel Ameriká­ban. Ezt fokozza egy várat­ián siker: önéletrajzi köny­ve több kiadást ér meg és az amerikai bestseller-piac egyik nagy slágere lesz. Két zenemű kiadó válla­lata ós egy hanglemez tár­saság tulajdonosa. Ruháit Európában csináltatja, ci­pőit Hong-Kong-ban. Évente kétmillió dollárt keres. „Ne higgyék, hogy 'köny­nyű dolog ez — írja köny­vében — minden este »le kell győzni« a közönséget. Olyan ez, mint egy jó kis bunyó a Madigon Square Gardenban. Az győz, aki a gyorsabb." Nevet, elkínzott arcán összeszaladnak a ráncok, ko­médiázik. énekel, tancol. minden este úgy lép a kö­zönség elé. hogy: „OKÉ fiúk, lássuk klnefk a fegyve­re gyorsabb és már tüzel is." Az előadás szünetében tit­kára rendszerint azzal nyit be az öltözőbe: „OKÉ Sam­my, m« megint te voltál a gyorsabb". Mindhalálig A skót haldoklik Körülötte ott van az egész család. A nagynéni halkan így szól az unokahúgához: — Elsőosztályú temetést rendezünk neki? — Minek? Jó lesz a má­sodosztályú is. Az unokaöccs közbeszól. . . — A harmadosztályú is megjárja ... A haldokló utolsó erejét összeszedve: — Azt a rövid utat akár gyalog is megtehetem ... Gyerekszáj — Mi akarsz lenni, kis­fiam? — Generális. — Az ne légy. mert az ellenség megölhet. — Akkor inkább ellenség leszek. Különös kórkép Karrier A filmstúdióban hajbaka­pott a két főszereplő. — Mit akar tulajdonkép­pen ez a közönséges per­szóna? — zokog az egyik sztár. — Hiszen én már hí­res voltam akkor, amikor ő még azt sem tudta, honnan vegye elő a következő fér­jét! Caruso Carusónak, a híres teno­rlstának, amerikai turnéján elromlott az autója. Amíg a kocsit megjavították, Ca­ruso bement a közeli te­lepre, ahol a farmer és fe­lesége nagyon kedvesen fo­gadta. Búcsúzáskor a farmer megkérdezte: — Megtudhatnám, hogy voltaképpen kihez volt sze­rencsém? — Caruso vagyok — vá­laszolta a tenorista. Ennek hallatára a farmer összecsapta a kezét, és bol­dogan felkiáltott: — Ez aztán a meglepetés! Soha sem hittem volna, hogy megtisztelő látogatásában lesz részünk. Képzeld csak asszony, ő az a híres utazó, akiről nemrégen olvastál. Caruso! Robinson Caruso! A klasszikus lengő Gellei Pityu, a népszerű Bivaly, szavakkal alig kifejezhető mérték­ben unatkozott. Már mindent meg­próbált: Icukára gondolt, a tegnapi detektívregényre, gyufésskatulyát egyensúlyozott az orrán, tízfillérese­ket kapott el jobb, majd bal kézzel, azután hidegvagoval a cipője talpát feszegette. Az unalom azonban ma­radt. Sőt, nagyon úgy nezett ki, hogy eltart a munkaidő végéig. És ekkor váratlanul, szokatlan ese­mény következett be: kipattaqt az isteni szikra. Az ötlet, mely hatácsak percekre is, de megölheti az unalmat, és fényt, derűt, felszabadult kacagást hozhat Gellei Pityu (a népszerű Bi­valy) sivár életébe: Gondos célzás, egy könnyed csuklómozdulat, majd ... ! A felfüggesztett, féligkész munkadarab úgy vágta hátba Cérna Emil ipari tanulót, hogy az átbukfen­cezett a megmászhatatlannak hitt ócskavasdombon, két és fél métert csúszott a hullámos betonon, s a produkció sikeres befejezéseként de­rékig eltűnt a műhely sarkában ösz­szehordott évtizedes törmelékben. Kacag a műhely... A nepszerű Bi­valy viszt a prímet; műemléknek szá­mító pókhálók hullnak a plafonról a liarsany örümkitörések következté­ben. Csak ketten maradnak komolyak: Cérna Emil ipari tanuló — aki pil­lananyilag egy kis levegővel is beér­né vidamkodas helyett — és az öreg. Az öreg, aki ötvennyolc évét megha­zudtoló fürgeséggel és egy kecses szökkenéssel a népszerű Bivaly előtt terem: kicsit ágaskodik, kicsit céloz, aztán puff... Halálos csend a műhelyben. Két okból: egyrészt mivel a pofon minden kétséget kizáróan a klasszikus lengő­ütések közé tartozik, másrészt, mert a népszerű Bivaly százkilencvenkét centiméter magasan hordott bal orcá­ján végződik... Feszült várakozás, némi fejszámo­lással egybekötve: a Bivaly cirka 104 kiló és egyszer, kificamodott vállal, egyedül hajigálta ki az alsókecsmegi Spartacus teljes birkózó szakosztályát a „Kispintyőke" étteremből. Az öreg 158 centi lehel és sublerrel a köpeny­zsebében 51 kiló. A viadal végső ki­menetele aligha kétséges: Hetymegi Oszkár betanított segédmunkás a te­lefon felé indul, hogy egy súlyos agy­razkódásos művezető-helyettes alig pihegő testéhez mentőket rendeljen. De nicsak... a telefon korai: a via­dal egyelőre elmarad. Az öreg a klasszikus lengővel lezártnak tekin­ti az ügyet, visszaballag a gépéhez, míg a népszerű Bivalyt látszólag tel­jesen lefoglalja szépen dagadó bal orcájának tapogatása. Félelmetes jobbja mozdulatlanul csüng farmer­nadrágja mellett. Az unalom viszont elszállt. — Te ezt tűröd? — susogja a Bi­valynak Bramcsák Józsi, a Ragyás. — Majd ... Majd a meló után ... Az utcán ... Ott megkapja ... Ott nézd meg ... Nullás lisztet csinálok belőle... Nem — előbb fasírozottat, és csak aztán nullás lisztet... És a végén egy pocsolyában csiriznek ke­verem ki az egeszet... — sziszegi vissza a Bivaly és közben ,S" betű­ket hajlítsad. efflr három ooíoe vas­csőből Kár felfújni...! Fél tíz. Az öreg utolsónak balla­gott ki a műhelyből: előbb gondosan letörölgette a gépét, elrakosgatta a szerszámait. Kisétált a kapun, neki­vágott a térnek. Ahol a legsötétebb: a templom mellett megy az 52-eshez. Hirtelen megáll. Mögötte négy-öt lé­péssel a Bivaly is. Nem tudja, most mit csináljon, másszon rá rögtön, vagy csak odébb, a bokrok mellett. — Na! Mi lesz — szólt rá az öreg. — Csak nem félsz? A Bivaly mozdul, megáll. Zsebre­vágja a két kezét, vagányosan fel­húzza a vállait: — Szégyen a futás, de azért csak próbálja ki, öreg, mert még rossz vége lesz! — Mi az isten! Meg egy pofont akarsz? — Mit képzel? — hörgi tisztes tá­volból a Bivaly. — Magának mindent eltűrök? — Gyere ide! — a hang parancso­lóan cseng, a türelmetlen mozdulat nem hagy kétséget: menni kell. * — Nem, nem csinált fasírozottat belőle — meséli másnap a műhely­ben Ragyás. Nullás lisztet se ... Sőt a csirízke­verés is kimaradt... Leültek egy padra, az öreg dumált. Csak annyit hallottam: „ilyen szép, nagydarab marha ..." meg hogy „ ... azért még lehet normális ember belőled ..." A Bivaly? Nagyon csendesnek látszott. Kikísérte az ötvenketteshez az öre­get. Lejattolt vele, aztán ott ácsor­gott még vagy egy fél órát a téren. Mitől szelídülhetett meg? Halvány lila dunsztom . .. Később aztan oda fajult a dolog, hogy egyik reggel a műhely egyik csendes pillanatában atyaian megsi­mogatta Cérna Emil ipari tanuló bu­sa fejecsketót. És eljött a harmadik nap is. A krízisek ideje. A Fia­tal Üjságíró tekintete réve­tegből ködösbe csapott át. homlokán megmerevedtek a párnapos barázdák, halánté­kára csendesen beköszöntött az első ősz hajszál. De még mozgott: fel s alá rohangált a szerkesztőségben. Az Idősebb Kollégák meg­értéssel. némi izgalommal, de szó nélkül figyelték vergő­dését. Mindannyian tudtak, az ifjút az Első Kényes Té­ma gyötri. s a krízisen egye­dül, kizárólag teljesen egye­dül eshet át. A Fiatal Üjságíró egyszer, csak megállt. Elszánt mozdu­lattal levetette magát egy székbe, kinyitotta az írógé­pet. és sebesen pötyögni kez­dett. De a második sor ulán már ismét talpon volt. Hatá­rozott léptekkel a „Főszer­kesztő" felírású ajtó felé In­dult. lenvomta a kilincset. Az Idősebb Kollégák léleg­zetvisszafojtva figyelték moz­dulatait —, de aztán mégse ment be. Hazament. Lefeküdt a dí­ványra és megpróbálta gon­dolatait valamiféle rendszer, be gyömöszölni. Néhány perc múlva azonban kimerülten elaludt. Képzelete lázasan tovább dolgozott, s agyában egymást kergették a vadnál vadabb képek. Azt álmodta, hogy ő a Sajtó — és Nagy­hatalom. Szabályos sorokba rendeződve, díszlépésben vo­nultak el előtte a Kényes Témák, és ő nagyvonalú gesztussal egyet-egyet kiemel közülük, megírja őket, aztán fogadja a Társadalom őszin­te gratulációját. Majd foly­tatódott az álom: főszerkesz­tőiévűi vívott véres párbajt, megielenésre-szemétkosárra. Az ő kezében esak a cikke volt. azzal hadonászott, míg a Fonok a prémium-kiuta­lást szegezte a mellének. Egyre hátrább és hátrább szorult, egészen a szakadék széléig. Másnap reggel kicsit törő. dötten, gyűrött arccal, de jó­kedvűen fütyörészve ment be a szerkesztőségbe. — Azt a múltkori dolgot, tudod, amit említettem. hm..„ nem írom meg — vetette oda rovatvezetőjének. — Piti kis ügy. kár lenne különö­sebben felfújni... Kávét kért a titkárságon, leült az írógéphez, és fel­hőtlen homlokkal, játékos könnyedséggel egy glosszát kezdett kipötyögni rajta. Az Idősebb Kollégák Pil­lantásaiba megbecsülés köl­tözött. ahogv a felszabadul­tan játszadozó ifjúra néztek; keményen kiállta a próbát mától fogva közéjük tartó­zott... — puskás — Bezzeg a mi időnkben...! Vannak dolgok, amelyekről többnyire kísértetiesen egye­zik az emberek véleménye. A tél hideg, a nyár meleg, a nappal világos, az. élszaka sötét. Az ilyesmiből sohasem lesz újságcikk. Szerencsére akadnak dol­gok, amelyekről meglehető­sen eltérőek a vélemények. Olyannyira, hogv tíz meg­kérdezettből csak elvétve akad kettő-három, aki ha­sonlóképp látná az ügyet. A kérdés: hogyan látja a mai fiatalokat, különös te­kintettel a bezzek a mi időnkben"-re? AZ AGGODALMASKODÓ: — Én igazán nem is tudom, mi lesz ebből, tisztelettel? Megyek a villamoson, fel­száll három taknyos. Az egyik megkérdezi tőlem: „Nem tetszik tudni, hol kell leszállni a Kösöntyű utcá­hoz?" Hallgattam, mint a sír, világos, hogy kötözködni akarnak. Megkérdi még egy­szer, most már hangosabban. Képzelje csak el! Tőlem, aki már akkor is tudtam, hogv hol a Kösöntyű utca. ami­kor ő még a legelőrelátóbb családtervezésnél sem igen kerülhetett szóba. Persze, bennem emberére talált; én nem hagyom magam provo­kálni. Hallgattam. Erre a másik: „Hagyjad, lehet, hogy süketnéma az öreg ..." Hát tessék! Ezt kapjuk tőlük sü­ketek vagyunk, hülyék, sze­nilisek. Most mondja meg nekem, milyen alapon? Mi­kor hárman együttvéve sem tudnak annyit, mint én egye­dül: hogy merre is van az a Kösöntyű utca? A KATONÁS: — A szigor, az hiányzik manapság, ké­rem. Engem minden reggel, délben, este elvert a fate­rom. Hétfőn, szerdán, pénte­ken szíjjal, kedden, csütör­tökön, szombaton nádpálcá­val. Vasárnap pihent a z öreg. isten nyugosztalja. Meg is nezheti a lapomat! Ügy meg­van minden hónapban a tel­jesítményem. mint a pinty! AZ ERKÖLCSÖS: — A moziban. Pont az orrom előtt. Ott csókolódznak a szégyen­telenek. Mondom a férjem­nek: „Te. Guszti, vágd már nyakon valamelyiket!" De addigra már abbahagyták, mert hogy megint lövöldözni kezdtek a filmben. — És hogy öltözködnek? Ha egy ilyen lány leül ve­tem szemben a villamoson, még azt is megmondhatom, volt-e vakbélműtétje. Ha so­káie hagyják ezt a minidi­A KÁRÖRVENDŐ: — Ügy kell a demokráciának, hehe. Lovat adott alájuk, ment a dédelgetés. Most aztán meg­nézhetik a kedvenceket! Isz­nak. dohányoznak, dorbézol­nak, táskarádióznak. Én már megmondtam akkor is. de kl figyelt oda? Egyáltalán, ki figyel egy Pattantó Bélára? Pedig érdemes lett volna? Ha rám hallgatnak, most nem itt tartanánk! Nem kel­lene félnünk, hogy öregsé­günkre a saját gyermekeink küldenek bennünket nyug­díjba! AZ ELNÉZŐ: — Hagyni kell őket, hadd tombolják kl magukat. Csak szórakozza­nak. játsszanak kedvükre. Majd megunják. Mi is meg­untuk. pedig mi aztán tud­tunk hecceket csinálni! Én például az iskolában rend­szeresen akácmézet töltöttem a szivacsra. Ügy beszívta, hogy az gyönyörűség! Aztán megfogta a tanár... Ma? Egy jó csínyt se tudnak ...! Az érem másik oldala: ho­gvan látják a fiatalok? A MEGFONTOLT: — Nézd. kérlek szépen, én nem ls tu­dom. Azt hiszem, elégedett vagyok. Bár a fene tudja: lehetne jobb is. Hát. konk­rétan csak ennyit. Ami az általánosságokat illeti: ha a reálbér növekedésének üte­me meghaladja az igényeim emelkedését, azt hiszem egy idő múlva 110 forintos bér­letet veszek.... A VILÁGMEGVÁLTÓ: — ígv nem lehet előrehaladni: lassan, óvatoskodva, félszem­mel a konvenciókon! Bát­ran. robbantani kell! Vezes­sék be a négyórás munka­Időt. a telies automatizálást, az önkéntes munkabér-meg­állapítást. és az ingyen mo­zit Valamit valamiért! Ak­kor maid mi. fiatalok, is megmutatjuk, mit tudunk... AZ IGÉNYTELEN: — Ne­kem megvan a betevő far­mernadrágom. a taskaradi­őmban vadonatúj az elem. a haiam is szépen növöeet. Semmi értelme, hogy meg lelkizzek is... AZ ÓVATOS: — Most ml­lven szempontból kérded? Elvi síkon, politikusán, vagv csak ügy globál? Szóval konkrétan én. mint öt evig úttörő őrsvezető, mint hato­dik éve KISZ-tag. és főleg mint brigád kultúrfelelős. azt hiszem. nem mondhatok mást. mint hogy a gyarmati felszabadító mozgalmat tisz­ta erőmből támogatom. Ja. és maidnem elfelejtettem, meggyőződésem, hogv har­cunk nem tesz hiábavaló..: K. &

Next

/
Thumbnails
Contents