Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-02 / 255. szám

Illyés Gyula ÓDA A GYORSASÁGHOZ Gyorsulnak a vonatok, repülök — Hogy kicsinyül a föld! Ahány sin és út — annyi ölelés Köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész kar és kéz, mely becéz! Ahány futó gép, annyi óriás simogatás rajtunk is, markolás: * legyünk már végre más! Másolva anyánk dagasztó kezét, dugattyú karjával mit gyúr a gép? Téged, emberiség! Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld S nőjön, mely szemünk láttán áll elő, az a sorsunkat is kézbe-vevő emberi új erő! Álmunkból és elménkből új világ — szellem szökell? Üj eszme-góliát kezd sose-volt csatát? Gyorsuljatok, vonatok, repülők kicsinyüljön a föld. A jövő munkái? A múlt? Bűn? Erény? Mi gyúr bennünket kedvére kemény • golyóvá tenyerén? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. S ha csak azért gyúr az az Akarat: legyen, amit bosszúja odacsap, ha eljő Ama Nap? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, ' kicsinyüljön a föld. Vagy 6 dagasztja azt az egy-akol, egy-pasztor ígéretföldet, ahol nem lesz kin, bún, nyomor? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld, és táguljon a világ! Odakint de idebent ifi, lélek a szív szerint, w Un lesz egész megint. Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. FBI, Gyorsaság, föl, az új Egység-gyúró, fajták s földrészek burkát szétzúzó, új megváltást hozó — Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Mért Isten Isten? Végtelen hona! — Oh mivé válsz, ha te jutsz el oda, ember, föld bús pora?! Csűr ka István SZABADSÁGON E

lőre lendítette a karját, nagyvilágias mozdulattal feüüttyintette a kabátja ujját, s megnézte karórárját: éppen egy perc telt el, amióta utoljára leolvasta az időt. Semmi más nem történt azóta, csak az idő telt. Az alkonyi nap éppen szembetalálta az alacsony építésű kis házat, Miska nagyot sóhajtott, s most végre mozdulatra szánta el magát: kicsit előrelépett, kicsit megroggyanlotta a térdét, keresztbevetette a lábát s a hátát ugyanakkor nekivetette a konyhaajtó fóliájának. Aztán megint belesüllyedt a mozdulatlanságba. „Milyen jó lenne, ha őrségben is lehetne így állni". Kényelmes volt ez s testhelyzet a csöndes, ritkaszép késő őszi alkonyatban. Kicsinek és alázatosnak látszott körülötte minden, semmire sem lehetett haragudni. Az eresz majdnem egyvonalba esett a homlokával. Eddig még soha nem tűnt föl, milyen kicsi ez a ház. „összement a körlet" — gondolta. Három hónapja volt itthon utoljára. Akkor még nyár volt. Elmosolyodott: jóleső bizsergés futott át rajta, hogy az otthonát körletnek nevezte. Néha mégiscsak haza kell jönnie, karácsonyig már úgysem jön — gondolta, s agymunkának éppen elég volt ennyi. Lassan átitatódott a feje a csönddel, érezte mint szállnak ki a füléből a zajok: a závárzat kattogása, a harckocsimotor nehéz bőgése és a laktanyai élet számtalan dübörgése. A nagy élvezkedéshez már csak egy hiányzott: a cigaretta. Miska a zsebébe nyúlt, komótosan, gondosan formált mozdulatokkal előszedte a dobozt és a gyufát, rágyújtott. Ekkor végre az udvaron is történt valami: az apja kivezette a lovat a kúthoz. Miska nem mozdult, nézte az apját, a lovat, aztán a kútostor mozgását, hallgatta a ló patájának cuppogását a sárban. Amfg az apja felhúzta a vizet, rápillantott. Előbb csak egy röpkét, amolyan előlegssserűt, aztán, amíg a ló ivott, hosszan és nyomatékosan is a fián tartotta a szemét. „Mit néz?" — tűnődött Miska. „A ruhám?" „Nem látott még katonát?" — évődött magában Miska. Szégyellt volna mezmozdulni. Inkább megszólalt — Hogy-hogy itthon van a 16? — kérdezte. — Elkértem a vezetőségtől két napra — válaszolt az apja. — Könyen ideadták? — Nagyon megértő a vezetőség. Ennyit mondott az apja, de Miskának ennyi is elég volt a bosszankodásra. Nem véletlenül mondta így az apja, másnak nem így mondta volna. „Megértő..." „Megértő..." „Mit kellene megértenem?" — méltatlankodott Miska. Megvillant a szeme, e most haraggal szívott bele a cigarettába. Az apja elvezette a lovat Nem sok ideje maradt a mérgelődésre. Mint valami üde dal perdült be a kapun a húga A boltból jött, kenyeret hozott, meg valami szalagot. Mosolyogva jött felé a gyorsléptű, szőke leányka és ott folytatta a beszélgetésüket, ahol abbahagyta, amikor elment a boltba Miska szinte a mosdótálból válaszolgatott neki I akkor, most meg már kimosakodva fogadta itt az eresz alatt. — És mi következik az őrnagy után? — Alezredes — mondta Miska mogorván. Unta ezt a témát — És azután? — kérdezte a húga, s bement mellette a konyhába. — Ezredes. A kpncogását még meghallotta, aztán odabent is elcsendesedett minden, az udvaron sem mozdult már semmi. Miska csak állt kezében a cigarettával, hátát az ajtófélfának döntve, keresztberakott lábbal, s cigarettázott. Előbbi nyugalma, békéje, jóérzése azonban elillant Valahogy kínossá vált számára ez a nyugalom, ez a csönd, ez a háborítatlanság. Eldobta a cigarettát, rátaposott a maradékára. Mindkét kezét zsebrevágta. Ekkor az anyja bukkant föl az istálló mögül. Szakajtót tartott a kezében. „Megint félretojnak a tyúkok" — állapította meg Miska, látva az anyja bosszús arcát. Az anyja röpke pillantást vetett rá és elfordult az üres góré felé. „Ott legalább ötnek kell lennie" — gondolta Miska. Valamikor nagyon szerette a góréból kihozni a tojásokat, szerette a góré szagát, s a különös, rezgő, fojtott világát, amikor a lécek közt áttört a forró napsugár. Régen volt Az anyja már beért a góréba. Lehajolt. Lehajolt és elfelejtett felemelkedni. „De sok van..." gondolta Miska, de rögvest ki is kellett vernie a könnyed gondolatot a fejéből. mert az anyja nem a tojások miatt maradt úgy. lehajolva, öt nézte, onnan, bentről a lécek védelme mögül és a lehajolás műveletével is álcázva magát. Miska lesütötte a szemét, nem volt ereje visszanézni. Nem volt erre ok, s magyarázat, egyszerűen szégyellte. Borzalmas volt az érzés, hogy az anyja már csak így, lesekedve, takarózva meri nézni őt. Mi van? Mi történt? Megbánta már, hogy kiállt ide az eresz alá nézelődni. De hát mit csináljon? ö most nincs szolgálatban. Végre megjött az anyja a góréból. A konyhaajtó felé közeledett Szinte tolta maga előtt a szakajtót, mint valami bizonyítást, magyaráaatot Miska behunyta a szemét egy pillanatra, de így sem volt jobb, mert így meg az előbbi kép rajzolólott ki a szempillája mögött: a meggörnyedt, sovány, tágranyílt szemű alak a góré homályos rácsozata mögött. Az az anyja. Egy lépésnyire állt tőle az anyja. Semmit sem tudott leolvasni az arcáról. — Fáradt vagy? — kérdezte. — Nem — mondta Miska. Az anyja nem szólt erre semmit, bement mellette a konyhába. Miska ismét rágyújtott, de most már nem a nyugalom édessége, hanem az idegesség fojtós tüze kívántatta meg vele a cigarettát. Az első beleszívás utáni megnyugvásban egy pillanatra elképzelte a dolgok derűsebb folytatását Most bemegy a konyhába, leül a kisszékre, s valami tréfás laktanyai mesét tálal az anyja meg a húga elé. Csak eddig tudta kitalálni. Nemcsak a mesélés volt lehetetlen, de már maga az is. hogy bemenjen a konyhába. „Kár volt hazajönni" — gondolta. Hangok szálltak ki az istállóból. Az apja noszogatta az állatokat. A ló megrázhatta a fejét, a vaskarika a jászlához verődött. Aztán szalma zizegett. A konyhában is motoszkáltak már, s halkan, suttogva beszélt a húga az anyjával. Varjúcsapat károgott, messze, magasban, valahol kint a határ fölött, egy pillanatra lehuppant a hangjuk ide az udvarba. Miska ismét az órájára pillantott. Szerette volna, ha történik valami. De semmi, egy percig még ismét semmi, aztán végre egy kucsma bukkant föl a kerítés élén. Vonult a kapu felé a horpadt kucsma, aztán néhány lépésnyire a kaputól, ahol megdűlt a kerítés, kibukkant az arc is. Köves János nézett be a kerítés fölött. Egyszerre mosolyra szaladt a szája. — Te már megint itthon vagy? — mondta vigyorogva, s csúfondárosan. — Megint — mondta Miska, s mit tehetett egyebet, nevetett — Jó itthon, ugyi? — állt meg Köves János a megdűlt kerítésrészben. — Jó — mondta Miska. — Hát, látom — évődött tovább Köves és végigmustrálta Miskán a ruhát Az apja kiállt az Istállóajtóba a vasvillával. Köves üdvözölte egy pillantással és egy mozdulattal. — Micsoda a te fiad odafönt, a néphadseregben, Mihály? — kérdezte tettetett komolysággal. — Honvéd — mondta az apja. Köves csettintett a nyelvével és megcsóválta a fejét — Nem csekélység — mondta. Állt még egy darabig ott a kerítés előtt, aztán ismét mosolyra húzódott a szája. — Időnként cserélhetnétek azért! — mondta. — Nem olyan gyerek ő — legyintett az apja, s visszament az istállóba. Köves János ls elvonult köszönés nélkül. Mintha nem is kedélyeskedni állt Volna meg Itt Most már minden világos volt. Magint a régi nóta, a régi kívánság: gyere haza fiam. gyere haza. mert itthon a helyed. Szóban, levélben, panaszban, sírásban, borban, kacagó csalogatásban hányszor, meg hányszor kifejezték már ezt az örökös kívánságukat Még a nyáron ls, amikor utoljára itthon volt Most meg már csak hallgatnak, beletörődtek. Ezután mindig ilyen rideg lesz ez a ház? Ilyen idegen? Metsző, éles fájdalom hasított Miskába. Istenem mikor fogják megérteni? Mikor? Az anyja szava bukdácsolt ld a konyhából: ^ — Gyere fiam enni, klhül a levesed. Pesten Is kiállították már vflág csudájára. Meg is enyhül irányában a Művésznő szíve, amikor szakmába vágó kérdéseket tesz fel neki. Volt egyszer egy festő ember, de elveszett Elnyelte a város. Odahagyta a művészetet, hogy a művészet szolgája legyen. Cselédje lett — a Művésznőnek. Kerek huszonöt évvel később biztatnak egy fiatal néprajzost, hogy csináljon filmet a magyar parasztfestőkről. Összehord egy csomó képet nyomozni kezd. Rátalál. Találkozik vele, és beszél, beszél, öt napon keresztül, győzködik. Nem a festővel kell hadakoznia, hanem a Művésznővel. Mi köti ide? Ha költő lenne, már megírta volna a maga Lilla-dalait elsírta volna ő is a Húsz év múlvát, az Anoa-ciklusát., ha tanult festő lenne, álomba vont képeket festene, de a parasztfestő ilyen komplikált érzéseket nem tud keretbe foglalni. A Művésznőnek kereste nincs. A képeire a finomabb emberek azt mondják, hogy most már nem divatosak, a tendergyári munkásasszony meg nagy szemtelenséggel azt mondja rá, hogy giccs. A szomszédasszony úgy véli, hogy az a macska, ott a képen inkább az oroszlánt formázza. Régóta nem vesz már tőle képet senki. Egyik szobáját albérletbe adja, a másikat állandó félhomályban maga lakja, a rég volt idők festője pedig a kamra kövén rossz kabáton hál. Kétszer volt már tüdőgyulladása. Azt csak a szomszédok tudják, hogy a csontra száradt öreg szenet hord. Másnak. Az egyezséget a Művésznő köti, a pénzt is ő kapja. Egy darab kenyérrel megy dolgozni reggel. A villamosmegállónál szed hozzá egy zsebre való csikket. Néha kuporgat magának egy kis külön kosztra valót, bezárkózik a fáskamrába, és lopva ünnepel. A rokonok — tiszta lelkű emberek — azt várják, hogy öregségére majd csak előveszi valami baj. Ügyis szeretetházba adja akkor az a nő — mondják — nem tartja magánál. Legalább akkor hazavihetik, hogy valami örömet is lásson. A film kedvéért visszamegy a faluba. Busszal. De a buszról a vonatot is látni. Gyerek tud csak úgy felkiáltani: — Ott a vonat! — Ott megy a vonat! Kinevetik érte. Nem tudják, hogy negyedszázada nem ült vonaton. Senki sem tudta, hányszor nézte meg magának nyáron az állomást, és november ködében olyan szépen megfestette gondolatból, mintha opnap nézné az átereszről az egészet. Legeltette a libákat egy kislány, a kecskéit egy asszony, és a disznait egy ember. Azért a tél is belekéredzkedett a képbe, mert olyan sokasággal termettek ott a varjúk, mint zimankós hidegben. Az állomásra is rászállt egy, éppen a két kémény közé. Hárman keresik másnap. A Művésznő nyit ajtót. Beáll a két ajtófélfa közé támasznak vetett lábakkal, hogy be ne mehessen senki. — Sajnos, tárgytalan az ügy. — Hogyhogy tárgytalan? — Ügy, hogy itt maguk nem filmezhetnek. Meggondolta az öreg, és kész. Azt mondja, nem neki való az már, hogy mutogassa magát. A képeiért sem kapott semmit, miért háborgatják megint. — Hol van most? — Semmi köze hozzá! Ha valaki hozzá tudja képzelni ehhez azt a pokoli lármát, ami a szomszédokat fél perc alatt kicsalta, de hamar vissza is kergette, annak biztosan felmondja a fantáziája a szolgálatot, ha a Művésznő húgáról esik szó. Mert előkerül az is, s ömlik belőle az áradat két órán keresztül. Végkövetkeztetés: meggondolta magát, maguk pedig ne zavarják a szegény embert. — Ezt tőle szeretnénk hallani. — Abból ugyan nem esznek! Ha csak szóval folyik a párbaj, mégsincs baj. Hátha elödugja a fejét valahonnan a festő? A három közül az egyik odatámaszkodik az ajtófélfához, közel a Művésznőhöz. — Tegyünk le róla. Ha meggondolta, hát meggondolta. De hallottunk arról, hogy nem akárhová került az öreg. Mert ugye vénségére kerülhetett volna a juhszélre is, valami csőszkunyhóba, de lám, a kimondhatatlan szerencse művészetet. pártoló, sót művészetet élő emberek közé vezérelte. Nemcsak városi födél van a feje fölött, hanem napról napra van találkozása az alkotó művészettel is. A haragos arc rózsaszínűvé halványul. Ez már kellemesebb beszéd. — Mit festett utoljára? Lehetne látni? A Művésznő nem zárkózik el előle, de most. per pillanat, nem alkalmas az időpont. Máskor. — Imi kellene erről a környezetről. A művészet lényege bukkanna itt elő valahonnan. Bársonyos pír az arcon. Csak a húg szeme szikrázik még. ö be sem fejezte a csatát, nővére meg már kötögeti a békeszerződést. Még egyszer belekiált, hogy milyen emberek maguk? Értsék meg, szó sem lehet róla. Hívok egy rendőrt, majd az leigazoltatja magukat! — De lehet róla szó — mondja a másik —, csak az időpont nem alkalmas. — Ha itt most nem alkalmas, meghívjuk egy csendes beszélgetésre a cukrászdába. Hálás tekintet az arcon. És a csendesre fordult beszélgetés közben ázottan, sárosan megérkezik a festő. Most látom először. Ez festette volna azokat a képeket, amelyiknek mindegyikéről meg lehetne írni a naiv festők katekizmusát? A képek szerzője párját ritkító egyéniség, aki itt áll, riadt szemű, akarat nélküli maradék belőle. Mire megszólalna, újra kitör a vulkán. Ketten mondják helyette az igét: — Meggondolta, szó sem lehet róla. Nem mondom tovább. Délre bejutottunk. Pergett a gép, nyílt az ajtó, bealázatoskodott rajta a festő, úgy, mint szokta, ha nagyritkán bejöhet ebbe a szobába. Macskákat szokott ide hozni — mert mi, a Művésznővel, kérem szépen, igen szeretjük a cicákat. Tessék csak nézni, a falon is mennyi van belőlük. Leült az ajtó mellé odakészített székre, és hagyta, hogy filmre vegyék beszédes némaságát, elnehezült kezét, és nézte, hogyan veszik mellé a környezetet, a Művésznő képeit. A magnetofonra ennyit mondott: — Itt élek huszonöt éve. Azóta nem festettem semmit. Nem érez tragédiát a szavai mögött. Ha valaki fakereplőt meg kis talicskát vett a vásárban a fiának, láthatta ott azt a melegben is esőkabátos kis embert, ö festett csodálatos világot tengernyi dörűvel akkor, amikor még igaz volt a mese.