Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-02 / 255. szám

orosz kulturális élet nagyjaival való kapcsolat, a moszkvai szellemi élet friss eszméktől és áramlatoktól pezsgő lüktetése. De barátai nem feledkeztek meg róla. Ezt tanúsítják a dedikált fényképek. Gorkij, Kuprin, Bunyin, Mamin-Szibirjak és más írók, Levitán, Vasznyecov és Jarcev festőművészek, az akkori orosz szellemi élet sok kiválóságai holtak e ház vendégei. Az ebédlőben álló pianínón Rahmaninov szólaltatta meg új müveit ós Saljapint kísérte. És ott van Lev Tolsztoj dedikált képe is és egy másik fénykép, amely Gaszpra krimi üdülőben készült a két írónagyságról. Csehov szinte áhítatos tiszteletet érzett Tolsztoj iránt, az utóbbi pedig nagyon becsülte Csehovot. Ismerni kell Tolsztoj óriási igényességét, hogy fel tudjuk mérni e szavainak jelentőségét: „Csehov — Puskin prózában". És ha már a fénykép-dokumentumokról van szó, szólnunk kell még egyről, amelyen Csehovot a Moszkvai Művész-színház tagjainak társaságában látjuk. E színház, melynek fejlődésében Csehov drámáinak oly nagy szerepük volt. 1902 áprilisában teljes számban Jaltába érkezett, hogy bemutassa nagy házi szerzőjének óriási sikert aratott két darabját — a Sirályt és a Ványa bácsit. És végül, a Jaltai emlékmúzeum a tehetséges Csehov család szellemét őrzi. Itt láthatók az író bátyjának, Nyikolajnak a festményei, apjának egy grafikája, húga, Mária Pavlovna etűdjei. Mária Pavlovna különben nagy szerepet játszott bátyja életében. Hosszú ideig vezette melihovi és jaltai háztartását, óvta őt az élet viszontagságaitól. ajnározta, igyekezett a legkedvezőbb feltételeket megteremteni irodalmi munkásságához. A jaltai emlékmúzeum is az ő életműve. Nagy gonddal gyűjtögette össze bátyja irodalmi hagyatékát, leveleit, használati tárgyait A múzeum szervezője és őrzője volt egészen 1937-ig, amikor 94 éves korában meghalt 44 éves mit Csehov, amikor örökre távozott a jaltai villából. Mindössze 44 éves! Mennyit alkothatott volna még! Pausztovszkij. a huszadik századi orosz próza nagy mestere és Csehov művészetének egyik legméltóbb letéteményese jegyezte fel róla az emlékmúzeum látogatása után. „Ebben a házban, amelyben megkínozta. hogy élete oly rövid és véleménye szerint oly meddő volt. hogy az élet csupán könnyedén megérintette rekedt a XIX. század végének meghitt kényelme, Csehovot az a tudat szárnyával. De nemcsak őt gyötr! ez a tudat Valami oknál fogva majdnem minden idevetődő ember elgondolkozik sorsán, kiváltképpen, ha valamit elszalasztott az életben és caak most kapott észbe". Tűnődésemből egy ritka természeti tünemény ragadott ki. A leáldozó nap hirtelen kibukkant a bárányfelhők mögül é6 mintha pótolni akarta volna mindazt a fényt és meleget, amellyel már nem tudta megajándékozni a földet, mielőtt a látóhatár alá bukott volna, tündöklő, ragyogó fénynyel árasztotta el a tengert és a dús déli növényzet zöldjében pompázó hegyoldalt. Ilyen tündöklő, intenzív lobogás volt Csehov élete, különösen pályafutásának utolsó. Jaltai szakasza. Korai, de ragyogó, zsenihez méltó alkony. KOSZTA ROZÁLIA FIÚ LOVAKKAL Lusztig Károly Solymos Ida versel ARC NÉLKÜL Az Are nélkül című, most megjelent kötetből nagyon is plasztikusan bontakozik ki a költő arca, amelyet a Délmagyarország olvasói a lap hasábjairól is ismerhetnek mér valamelyest, Solymos Ida ugyanis egyike azoknak a fővárosi költőknek, akik rendszeresen küldene* verset a szerkesztőségnek. Az új kötet jóval több mint félszáz vers* alapján. — ha összefoglalóan akarunk jellemezni, — azt mondhatjuk, Solymos Ida a fegyelmezett fájdalom költője. Gyorsan hozzá kell tenni: nem a költőnő kategóriába tartozik. Nem úgynevezett női témák versbefoglalója, oltalomkereső, gyönge panaszkodó. Költő; az ember férfira-nőre egyaránt súlyosodé, valóságos VASÁRNAPI KÖNYVSZEMLE terhek nyomán felfakadó jajszavának megformálója. Keményen, kristályosan tiszta hanggal képes erre. És olyan hitelesen, egyszerűen és ismételjük, fegyelmezetten szól, hogy semmiképpen sem nevezhető peszszimistának. Az így verssé formált fájdalom mások számára már vigasztalás. Témái a múló Idővel fogyatkozó fiatalság, a magány, az önmagával való elégedetlenség, a valami nem sikerült, — talán az élet? — nyugtalanító érzése. az önvád az elkerült lehetőségek miatt, egy meszszi, eltűnt, de mégis élő, százszor megtagadott, de le nem győzött szerelem emléke-szomorúsága. Kl ne élne át valamit ezekből ez élményekből? Az élqt természetes rendje, hogy nincs ellenük oltalom, így, emiatt válnak Solymos Ida versei közüggyé, közérdekűvé. És azzal még. hogy a versekből gyakran kicsendülő öngúny, az önmagával szembeni keménység jó edzés, segítő példa: föl ne adja az ember, erősítse tovább a tartóst, amit kiépített már magának. Nem lehetnek érdektelenek a versek, amelyekből megtanulhatóan rajzolódik ki egy jóra törekvő ember vívódása, az önmagát figyelni, mérni, megítélni is képes költő precíz lélek térképe. Mi tetszik a kötetből leginkább? Mindjárt az élén található Avarfüst, a Gyakorlótér, a Psalmus personalis, a Versenymű, a Májusi éj és virradat, a Hívatlan vendég, a Hoppon maradt leányzó — hangvételéért, formai megoldásáért külön is, — és a kötet második ciklusának sok verse. Nem lehet mindet felsorolni: a Mariana Alcoforado levele, az Altatás alatt és legfőképpen az Elszalasztott lehetőség. Általában tetszene* a képek, a kor megszólaltatása, a formában is. A nem mesterkélt és nem agyonbogozott modernség. A szellemi erőfeszítést ugyan kívánó, de mégis követhető és appercipiálható szabad áradása gondolatnak és megfogalmazásnak. Nem Idegen szólal meg a versekben. Csontos Magda JALTAI LEVÉL A CSEHOV-VILLÁBÓL Csehov jaltai „Fehér villájának" erkélyén állok és elmélázva nézem a tengert, amely kékségében a felhőtlen éggel vetekszik. Néhány órával ezelőtt még viharos volt, tajtékzott, az ár dühödten ostromolta a partot, estére mintha csak kifáradt volna, megszelídült. A hullámok ernyedten nyaldossák a partmenti kavicsot, úgy tűnik, hogy szüntelen, ütemes mozgásukkal az örökkévalóság töredékeit jelzik. Talán éppen így hullámzott, kéklett a tenger 65 évvel ezelőtt is azon a téli napon, amikor a villa gazdája utoljára lépett ki a kerti kapun, hogy sohase térjen ide vissza. 65 év! A tenger hullámzása regisztrálta a másodperceket és perceket, órákat és napokat. Sok minden megváltozott azóta a villa körül, társadalmi viharok zúgtak el felette, véres háborúk szele csapta meg, de Csehov szelleme változatlanul uralja a házat. A nagy orosz író életének utolsó négy éve fűződik ehhez a házhoz. 1898-ban egészségi állapota hirtelen rosszabbra fordult, orvosai nyomatékosan ajánlották, hogy költözzön a Krim-félsziget déli partjára. Az egykori Atkán, a mostani Kirov utcában talál egy megfelelő, tengerre néző üres telket a város peremén. Rövidesen meg is indul az építkezés, és 1899 szeptemberében az író már be ls költözik új házába édesanyjával és Mária húgával. Itt, az akkor még zsenge fák árnyékában pihent munka után. ezeken a virágokkal szegélyezett ösvényeken sétált, elbeszéléseinek, színdarabjainak részletein gondolkodva, szüzséjüket komponálva. Itt fogantak meg benne utolsó elbeszélései: A kutyás hölgy, a Menyasszony és több más, itt írta meg híres színdarabjait, a Cseresznyéskertet és a Három nővért, s néhány más művét Csehov jaltai időszaka rendkívül termékeny volt Küzdve az elhatalmasodó kórral, gyakran félig fekve, lázasan, türelmetlenül dolgozott. Tudta, hogy sürgeti az idő, hogy fogyóban vannak napjai. De soha egy percre sem engedett igényességéből. Íróasztalának üveglapja alatt utolsó elbeszélőnek, a Menyasszonynak egy lapja nyugszik. Csaknem minden sorban kihúzások. javítások tömkelege. Nem egyszerűen, nem magától adódott a csehovi stílus ismert irigylésre méltó tömörsége és világossága Sok mindent elmondanak, sejtetnek, mégéreztetnek a látogatóval Csehov lebilincselő egyéniségéről a Fehér villa szobái, berendezésük, az Itt őrzött tárgyak, fényképek. íróasztala sarkán ott vannak orvosi műszerei. Megfeszített írói munkája mellett élete végéig nem hagyta abba az orvosi praxist sem. Az akkor már világhírű írónak nem volt szükség* az orvosi honoráriumra. Csupán segíteni akart azokon, akik rászorultak. És ez legalább úgy, mint művei, rávilágít humanista demokratizmusára. De a dolgozószoba mást ta tükrfe Csehov emésztő honvágyát' Igein, honvágyát Mert itt. az akkori Oroszország szélén, nem érezte magát otthon. Mindig visszavágyott a szelíden lankás köaéporosz tájra, ahol a kanyargó folyók lustán hömpölygetik vizüket a magas partok közt ahol minden annyira közelállt a szívéhez, a Moszkva környéki Melihovba, ahol a híressé vált Cseresznyéskert fél susogtatták lombjaikat Hiányzott az írónak a megszokott környezet is, a barátaival, írótársaival, az Horváth Dezs5 A FESTŐ Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy szegény ember. Egész héten a földben dolgozott de vasárnap elővette a gyúródeszkát, ráigazította rajzszeggel a visszájára fordított falvédö papirost, és mire beesteledett telerajzolta azzal, amit a héten látott. Csodálatosan szép rajzokat rajzolt. Ahogy sötétedett, összetekerte, átkötötte vékony spárgával, beállította a szekrény mögé, és visszavedlett közönséges szegény emberré. Este azért még ellátogatott a kocsmába. Külön asztalhoz ült, egy liter vöröset kért, és záróráig szépen megiszogatta. Kevés emberrel beszélt Senki sem tudta, hogy azt fürkészi az arcokon, ki mit szólna, ha most kiderülne, hogy ő híres festő. (A Sándor biztosan nagyot nevetne, de 6 akkor hozzávágná ezt az üveget, még akkor is, ha félig van borral.) Pedig egyszer híre ment ennek is. Az egész falu megtudta, hogy a főjegyző valami pesti úrfélével olyan váratlanul nyitott be hozzá, hogy még a deszkát sem tudta eltenni az asztalról. Alig tekintette meg a rajzokat, mindjárt azt kérdezte: — Festeni próbált-e már? — Még soha se. De ha az úr úgy óhajtja, megpróbálhatom azt is. A szerkesztő úr fölírta egy papírra, hogy a városban melyik kereskedőnél milyen festéket, ecsetet meg papírt vegyen, a falvédőn pedig bekeretezte azokat a rajzokat, amelyeket jó lenne megfesteni. Megtadta a pesti címét, aztán meghagyta, hogy azonnal küldje el az első képét, ahogy készen lesz, mindjárt. A többivel ne törődjön, olyan híres embert csinál ő belőle, hogy tátva marad a falu szája. Alig telt el az egy hét, elindult a? első kép Pestre. Jött érte öt pengő előleg, meg egy levél. A levél körbejárt a kocsmában. Mindenki olvashatta, hogy ö olyan tehetséggel megáldott embere szomorú soraő hazánknak, amilyenből nagyon sok kellene, de százévenként alig található kettő. Nagy pazarlás lenne ezt a benne lakó őstehetséget arra kárhoztatni, hogy az Idők végeztéig rejtve maradjon. Kiolvasta belőle a festő azt ls, hogy hagyjon fel a parasztizálással, ne tegyen mást, csak fessen. Közel van már az Idő. hogy hazánk előkelő személyiségei előtt bemutathassa, és kivívja számára az őt megillető helyet a társadalomban. Ilyen szép levél után tótágast állt az agyvelő a festő fejében. Legszívesebben részegre itatta volna a kocsma öszszes vendégét a kocsmárossal együtt, de pénz nélkül nem tehette. Hiába kalimpált a szíve a nagy hírességre, mint a bolond harang ütője, csak szegény ember volt ő. Az lett inkább, hogy őt itatta mindenki. Cserébe megígértették vele, hogy egyszer ezt az egész társaságot lefesti úgy, ahogy van. Egyszer hallja, hogy kiállítás lesz, az ő képeit ls kiakasztják a falra, és hogy ő is menjen föl oda. Ha már úgy is fölmegy, egyúttal fesse meg az eucharisztikus kongresszus dekorációját is, mert olyan ájtatos templomi képet egyes egyedül csak ő festhet — üvegre. Kimondhatatlanul boldog volt, amikor sorra gratuláltak neki a pesti urak. A szerkesztő úr jóvoltából patyolatfehér ruhába öltöztették, és ez a ruha az övé is maradt. Bemutatták a kegyelmes úrnak is A díszebédnél nem tudta eldönteni, hogy itt enni érdemes-e inkább, vagy az előkelő vendégeket nézni. Alig itta ki a poharát, máris töltötték bele a pincérek a gyöngyös bort. Az üveget sem fogták pusztán, hanem fehér gyolcsba csavarták. Látszik, hogy itt nem parasztember a kocsmáros. A falu népének a fehér ruha tűnt fel először. Kinevették érte. Nehezen ugyan, de elengedte a füle mellett. Illendőnek találta azonban, hogy két képét közszemlére tegye ki a kocsma ivójába. A kép hátuljára ráírta a nevét, meg azt is, hogy festőművész. Nem hozott ez a két kép akkora dicsőséget a nevének, mint várta. Azt még talán elviselte volna, hogy nem dicséri senki, de még viccel is kikezdték. Szíven ütötte a vicc. ö, aki olyan nagy urakkal parolázott, gyerekkori pajtásaitól csak ennyi megbecsülést kap? Ennyire tartja csak ez a porba ragadt falu? Csigaházából csak annyit bújt kl, hogy naponta kétszer, percnyi pontossággal elindult a kocsmába, megitta á kétszer két decit, rágyújtott egy pántlikás szivarra, és hazament. A szivar ugyan közönséges földi szivar volt, * legolcsóbb az egész boltban, de a pántlika az mennyei és örök rajta. Egyik szivarról átkerült a másikra. Ez a naponkénti tiszteletkör sem tartott sokáig. A kocsmárosnak mondta ő el először, hogy a kegyelmes úr havonként ötven pengő járandóságot ígért neki, annyira tetszettek a képei. Kérdezte is mindennap a postást, de a pénz nem jött — Az az ígéret is addig tartott csak, amíg kimondták. — Nem akárki mondta! Akkora úr nem hazudik. — Akkorát nem, mint mi tudunk, csak nagyobbat. Bolondot csinál az még belőled. Egyik nap csekkel várja a kocsmáros, ötven pengő az ő nevére, örült a pénznek is, meg a postás eszének is, amiért ide adta le a csekket. Hadd lássák, hogy akkora úr nem hazudhat. Ment vele a postára. Nem látott 6 még Ilyet, nem tűnt fel, hogy a pecsétet kétfelé tört kukoricatorzsa szolgáltatta rá. Nem is jutott a pecsétig. Csak a nevét, meg a festőművészt olvasta újra meg újra. Nagyon fájt, amikor a postáskisasszony megmondta, hogy erre a csekkre egy fillért se fizethet. Erős elhatározás született benne. Ha csak bolondnak jó ő ebben a faluban, akkor inkább odébb áll. Különben is, városban volna a helye már régen. Mintha csak rendelésre jött volna az az igazi festő, akire az egész falu azt mondta, hogy ez igen! Olyan képeket festett az, hogy együtt vérzett az ember szíve a lenyugvó nappal, meg a párja után bőgő szarvassal. Aki hattyút még soha nem látott, az most táthatta a száját, hogyan eteti a gyönyörű tó partján a kurtaszoknyás, rózsaszín keblű tündérszép táncosnő. Ez igen! — Ilyet fess, ha tudsz! Nagyot nevet a Művésznő, hogy nem mezítlábas embernek való mesterség a művészet. Hamar fölvilágosítják, hogy azért nem akárki ám az ő emberük sem. Igaz, hogy nem hattyút fest, csak kendermagos tyúkokat, de azt