Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-02 / 255. szám

Vita a városesztétika kérdéseiről Városunk — otthonunk Jelentkezés a katonai főiskolákra Nem vagyok régi szegedi, nem ismerhettem a régi Szeged sokat emlegetett partikuláris, majdnem néprajzias otthonosságát, vidékies nyugalmát, s azokat a meghitt városzugokat sem, amelyek sok-sok régi szegedi tudatában bizonyára saját ifjúságuk megszépített emlékképeit is őrzik. Ha a régit nem ismerem is, elképzelhetem a jövőbenit, a dinamikus, forgalmas, modern várost, a lélekszámban is épp most gyorsan fejlődő Szegedet, amelynek — ne felejtsük el — több tízezer új lakosa sem régi szegedi lesz, hanem bevándorló. Aki elfogulatlanabbá nézi s netán kritikus szemmel látja a várost De aki úgy akar majd benne élni, mint a régi szegediek a régi Szegeden: otthonosan. Mitől lesz szegedi? Mit őrizzünk meg a régi Szegedből? A kérdés rendkívül izgalmas és nemcsak tervezési, esztétikai vonatkozású! Mert ha csak építészeti probléma lenne, rámutathatnánk utcákra, utcaképekre, épületekre, s azt mondanánk: ezt, meg ezt meg ezt. Csakhogy most sokkal többről van sző: nemcsak megőrizni kell a régit — abból is természetesen minden értéket —, hanem lendületesen tovább kell építeni a várost. De hogyan? Nyilván nem úgy, hogy megőrizzük a belváros sajátosan szegedi képét hangulatát. azon túl pedig építünk valami újat valami mást Például lakónegyedeket amilyenek manapság valóban futószalagon épülnek szetté a világon. A múltkor Tarjántelepen járva, fénvképtémára vadászó fotóművész barátom szemével is nézve az új lakótelepet az Jutott eszembe: mitől lesz ez majd szegedivé? Ügy, hogy Otthvissá? Fotós barátom alig talált olyan látószöget amelyben valami egyedit más teleptől elütő képet kaphatott volna lenesevégre. A tervezők azt ígérték, hogy lesz majd egyedi levegője, arca Tafjánnak — ám én egyelőre nyugtalan vagyok emiatt. A nyugtalanság most még csak a külső kép, a látvány miatt keletkezett bennem — de menjünk tovább. Itt van például a Tisza. Szeged főutcájának kezdik nevezni, nem tudom miért Szép lenné, ha igaz' lenne, de ez még csak álom, nem realitás. A régi rakpart bizonyára sajátos, utánozhatatlanul szegedies képére, hangulatára nem emlékezhetem, sokat olvastam róla, de e-i már olvasmányélmény. Az én számomra a mostani szegedi Tisza-part nem jellegzetesen szegedi élmény egyelőre. Nem adja vissza a „napfény városa" vagy a „t>íz városa" ugyancsak sokat emlegetett jelzők tartalmát Elnéptelenedett rakpart, minden más funkció nélkül. Az üresség, a céltalanság merev tablója. És folyónknak épp az a szakasza ilyen kihalt és érdektelen, amely a város legközepén halad át Szinte közönyösen. (Általában is: vidéki városaink nem sokat tudtak kezdeni az őket átszelő, vagy megérintő folyókkal. Ahelyett, hogy a partjára ülnének, hátat fordítanak neki.) Ha csak arra gondolok, hogy Szegeden mennyi az itt tanuló fiatal (a ..fiatalok városa"!) szinte sajnálom őket a kihasználatlan rakpart miatt. Szívderítő látvány — városesztétikai szempontból sem utolsó —, amint az első tavaszi napfény kicsalja őket a múzeum lépcsőire. A folyó partjára azonban nem ülnek ki. Hova is, hogyan is ülnének a poros macskakövekre? De amint a Tisza kiér a belvárosból, ahogy vége a rakpartnak. a régi vasúti hídon túl, májusban, júniusban ellepik a folyópartot. Tanulnak, napoznak, vizsgákra készülnek. Rájuk is, meg persze az öregebbekre is. meg a vendégekre is gondolva azt mondom: be kellene népesíteni a folyó partját valahogyan, mert egyelőre kevés embernek okoz gyönyörűséget a Tisza Szegeden — a túlparti strandot kivéve, dehát olyan Strand van máshol is, el kell menni például Gyulára. A fél ezrelék sorsa Visszatérve az új városrészek tervezésére, építésére — a városkép sorsa itt dől el végérvényesen —, arra a kormányrendeletre szeretném felhívni a figyelmet, amely a beruházási összegek (ha jól tudom) fél ezrelékét művészeti alkotások létesítésére írja elő. A fél ezrelék látszólag csekély, összege azonban nem lebecsülendő. A Művészklub vitáján, idevágó kérdésemre megnyugtató választ kaptam: a város nem hagyja „elveszni" ezt az összeget. Mégis hozzátenném: ezt az összeget valóban eredeti rendeltetésének megfelelően, tehát nem a belváros számára, s főképp nem belső helyiségek díszítésére kellene felhasználni, hanem a művészeti alkotásokban feltétlenül szegény új városrészekben kellene elkölteni. Ott is főként köztereken, mindenki gyönyörködtetésére. Jó lenne továbbá, ha a felhasználás módjába, helyének, minőségének megválasztásába több beleszólása lenne a szegedi képző- és építőművész közvéleménynek. Szegednek egyszer már a nagy árvíz után volt alkalma tudatosan elhatározni, megtervezni önmaga képét, arculatát Egyetlen vidéki városunknak sem volt erre lehetősége, mindegyik ösztönösen alakult, valahogyan. A régiek — ma már megállapíthatjuk — Szeged „újratervezésekor" jól dolgoztak, megbecsülendő örökséget hagytak ránk. Most már azt is elmondhatjuk: városesztétikáról szólva, nem is kell nagyon sajnálkozni utólag azon, hogy az ötvenes években Szeged fejlődése megállt, sőt, azt hiszem, szerencsének kell mondani, hogy nem pöttyözték tele a szegedi belvárost a korabeli építészeti stílus maradandó emlékeivel. így hát a mostani években másodszor nyílik alkalom Szegeden tervszerű és tudatos városépítési koncepció kialakítására. Nagy lehetőség nagy felelőstégi Tízezer lakás — egy új város, s ha mindez megépül, valóban végérvényesen meghatározódik Szegei arca. Mi építjük meg, de utódaink fogják felülbírálni igazán. Azt hiszem, a felülbírálat nagyon fontos szempontja a külső benyomáson túl — vagyishogy szép-e a város — feltétlenül az lesz: lehet-e benne otthonosan élni? Kint és bent Az árvíz után megkomponált belváros feltétlenül az otthonosság érzetét kelti. Nincsenek nagy távolságok, a bolthálózat sűrű, szórakozóhelyekkel is el van látva, ápoltsága is elfogadható. Ám, ahogy egy bizonyos körön túl lép az ember — Papp Gyula elvtárs is szólt erről vitaindítójában —, mintha más városban járnánk. Az ápoltságban, az üzlethálózat, a szórakozóhelyek állapotában térképszerűen kimutatható, hol ért véget a múltban a nagyvonalúan tudatos városépítés, s hol kezdődött az igénytelen ösztönösség. Az eredmény: kinyalt belváros, elhanyagolt peremrészek. Ha ez is szegedi örökség, ezt ne folytassuk. Am most, amikor a városépítés ismét programosan tudatossá válik, vajon szemünk előtt lebeg-e az otthonosan használható, lakható város képe, mint cél? Csak egy példa: ha egy új lakótelepre a háziasszony a belvárosból kénytelen hazacipelni a család ellátásához szükséges sokféle holmit, mert a várostervezők elfelejtették (amit pedig egykor Jól tudtak), hogy a lakóépületek földszintje üzletek kialakítására kiválóan alkalmas —, akkor az a lakótelep csakugyan a város szélére kivetett valamiféle „telep" marad, de nem lesz egy otthonos város otthonos tája. De ez csak egy példa a sok közül arra, hogy a városesztétika mennyire nem egyszerűen tervezői, városképi konstrukciók kérdése, hanem annál sokkal több. Azt hiszem, az otthonosságot, a jóérzéssel mondható lakhatóságot mint esztétikai kategóriát bátran a legfontosabbak közé sorolhatjuk. Amikor a Tisza-part „benépesítéséről" vagy a művészi alkotások elhelyezésének mikéntjéről beszéltem. szintén erre a fontos városesztétikai elemre gondoltam elsősorban. Az otthonosság érzésére. Papp Gyula vb. elnökhelyettes művészklubbell vitaindítója azon túl, hogy nagyon rokonszenves látásmódot tartalmazott, ráadásul azért is tetszett, mert nem hangsúlyozta túl azt a gyakran hallott, eltúlzott Idegenforgalmi szemléletet, amely egy város állapotát azon méri: vajon mit szólnak hozzá a külföldlek? Szerintem tokkal fontosabb az: vajon mit szólnak Szegedhez a szegediek? A régiekkel együtt azok az újak ls, akik majd még ezután telepszenek ide, hogy tovább éltessék, gyarapítsák, építsék a most megújulásra készülő Szegedet Mocsár Gábor A honvédelmi miniszter — a belügy- és a művelődésügyi miniszterrel, valamint a KISZ Központi Bizottságának első titkárával egyetértésben — pályázati felhívást adott ki a katonai főiskolákra történő jelentkezésre. A felhívás értelmében pályázhatnak mindazok a 21. életévüket még be nem töltött ifjak, akik hivatásuknak érzik a dolgozó nép fegyveres szolgálatát, s a néphadsereg, a határőrség, illetve a karhatalom hivatásos tisztjel akarnak lenni. Felvételre azok jelentkezhetnek, akik középiskolai tanulmányaikat az 1969— 70. oktatási évben befejezik, vagy már korábban befejezték. A jelentkezés további feltételei: erkölcsi-, politikai megbízhatóság, feddhetetlen előélet, fizikai alkalmasság a katonai szolgálatra, magyar állampolgárság, nőtlen családi állapot. A katonai főiskolákra pályázók jelentkezési lapot a középiskola igazgatójától, az előző években végzett (sorkatonák is) az illetékes kiegészítő parancsnokságtól kapnak. A felvételüket kérők jelentkezési lapjukhoz mellékeljék sajátkezűleg írt részletes önéletrajzukat, születési anyakönyvi kivonatukat, az erkölcsi bizonyítványt, a korábban végzettek az érettségi bizonyítványt is. A jelentkezési lapot — a mellékletekkel együtt — a középiskolát ebTi* A .'ö «*» /• <l*V<* ,1;'. ben a tanévben végzők, az iskola igazgatójának, a korábban végzettek a kiegészítő parancsnokságnak, a sorkatonai szolgálatot teljesítők pedig parancsnokságuk személyügyi tisztjének adják át A pályázók matematikából és fizikából írásbeli vizsgát tesznek, ezt 1970. februárjában tartják megyénként A márciusban, illetve áprilisban sorra kerülő további vizsgákat Budapesten. a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán bonyolítják le. A vizsgák pontos idejéről a főiskolák, a kiegészítő parancsnokság, illetve parancsnokságuk útján értesitik a pályázókat. A felvételi vizsga eredményéről 1970. május l-ig ugyancsak a főiskolák tájékoztatják az érdekelteket. Azok a fiatalok, akiket nem vesznek fel, — ha egyidejűleg más felsőoktatási intézménybe is jelentkeztek — ott felvételi vizsgát tehetnek. A katonai főiskolán a tanulmányi idő négy év. A főiskolákon szerzett oklevelek — a parancsnoki, vagy technikusi szaktól függően — a polgári életben általános iskolai tanári, illetve felsőfokú szaktechnikusi munkaköri* betöltésére jogosítanak. A pályázat beküldésének határideje 1970. Január 31. Mesterséges ízületek A Szovjetunió Központi Traumatológiai és Ortopédiai Intézetének tudósai fémízületeket konstruáltak, amelyekkel a betegek sérült ízületeit helyettesítik. Az intézet klinikáján már több mint négyszáz eredményes műtétet hajtottak végre, amelyek során térd- és csípőízületeket cseréltek ki. A műtét után hat-nyolc héttel a betegek általában már járni kezdtek. A Szovjetunióban ezt a bonyolult problémát a biológusok, az orvosok, a matematikusok és a mérnökök közös erőfeszítései révén sikerült megoldani. Most a szakértők külön szerkesztő irodában egyesültek. Műszaki rajzaik alapján az intézet kísérleti üzeme többféle mesterséges ízületet állít elő. Természetesen valamennyi ízület egyedi, s a beteg csontrendszerétől függ. A szovjet specialisták módszerével a svájci, a lengyel és a csehszlovák sebészek körülbelül 100 műtétét hajtottak végre. A mesterséges ízületek előállítását szabadalmaztatták az NDKban, Angliában, az Egyesült Államokban, Svédországban és Olaszországban. Mellszobor — sóból rélmlllló turista járt az idén szeptemberben a krakkói sóbányamúzeumban amelyet Wieliczkaban egy ezeréves sóbánya területén létesítettek. A múzeum egyre népszerűbbé válik. Állandó kiállítása újabb és újabb anyagokkal gazdagodik. Az idén nyitották meg az egyedülálló múzeum egyik nemrégen feltárt szakaszát, amelyben gyönyörű sókristályok láthatók. A múzeum egyik érdekessége Nagy Kázmér (1310—1370) király sóból faragott mellszobra, de mindig sok a látogató a sószobrokkal díszített barlangrészben ls. Amatőr médium — Cs most mi következik?... Dobozy Imre: Újra lehet 4 DÉLMAGYARORSIÁG VASÁRNAP, 1969. NOVEMBER 3. 17. Deső meglöki a könyökömet. figyeljek. Gallai nagyon jól érzi magát, derűsen és megilletődötten jártatja szemét a finom eleganciájú. szép szalonban. Annyi olcsó csillogású, mindig vasárnapias, úriszobás-szalonos polgárlakás után, melyekbe az itthoni visszavonulás során bekvártélyozta magát, ez végre valami eredeti és igazi. — Tiszteletem, méltóságos uram — mondja egyszercsak, poharát a házigazdára emelve — Engedje meg. hogy jó egészséget, boldogságot kívánjak. Gáldy iszik egy kortyot. — őszintén mondom, nem az ital beszél belőlem — folytatja a hadnagy, bepárásodó szemmel —, fáj a szívem, ha erre a gyönyörű kastélyra gondolok. Legalább kétszáz éves. — Valamivel több — mondja Gáldy, mosoly nélkül. — A közepét, amelyben most vagyunk, 1440-ben kezdték építeni. Gallait nem zökkentette ki a helyreigazítás. — Annál jobban fáj a szívem. Mert szarrá lövik ezt a pompás kastélyt, méltóságos uram, nagyon rossz helyen áll, az ellenséges ágyúk lővonalában, és a ruszki fenemód ért az ágyúhoz. Maliklnóban egy lövéssel széttúrták a tiszti étkezdét, egy másikkal az ezredparancsnok úr klozetjét, és sajnos, Személyesen benne ült... Grétha esperes indulatosan rákiált — Elég! Gallai a száját nyalja, fogalma sincs róla, miért hurrogják le. — De mi baj van, esperes úr? — ön kétszeresen is megfeledkezik magáról. Ebben a társaságban..., hát nem gondolja, uram? És mit Jelentsen az, hogy ruszki? — Oroszt jelent esperes úr. Az a gyanúm, ön is meg fogja tanulni. — Mi az, hogy orosz? Banda! Istentelen banda! ön itt kedélyeskedik, mintha nem tudná... De még nincs vége! Az Ür megpróbált bennünket, bizonyára rá is szolgáltunk: de megálljt fog Inteni, és ebben... igen, uram, én ebben bizonyos vagyok. Tele lett a pohara, kicsurrant. Sajnálom az öreg esperest, de közben épp az ingerel ellene, hogy gyámoltalan, begyulladt trotli, az ijedség kiabál belőle. Eleget ministráltam neki, ha csak egy gondolattal elkéstem a csengetéssel úrfelmutatáskor. kiverte a víz. vékony nyaka rögtön nedvesen csillogott. Az iskolában, még akkor plébános volt, pléhlábosnak csúfolták a háta mögött, egyszer meghallotta, de ahelyett, hogy felpofozott volna bennünket, a tábla elé térdelt, és imádkozott a lelkünk üdvéért. Vagy tíz éve, Kisasszony nap táján, hetekig olyan volt, mint az alvajáró, amúgy is lapos arca gödrösen beesett, talán enni se mert egy vacak kis vizsgálat miatt, amelynek voltaképpen nem is ő volt az okozója. Van nekünk még egy templomunk, a Gáldyakénál is régibb, Illéshány-alapítás, Boldogaszszonynak szentelve, Kisasszony napján már kora reggel nagy csődület van körülötte, kismise előtt a templomkertben álló Mária szobor mögött, öreg hársfák árnyékában, két gyórttatószékben szokta kivallatni híveit Grétha, meg a segédje, Bonovits káplán. Akkor reggel azonban az öreg elaludt, vagy valami dolga volt, elég az hozzá, hogy mielőtt odaért volna, Kanálos Misi gyapai cimbalmos — aki részegen imbolygott hazafelé, s elgyengült — a vallásos rendeltetésű bútordarabok csábításának engedve beült az egyik gyóntatószékbe. Mindjárt elaludt volna, de nem hagyták. Valamelyik hívő felfedezte, hogy az egyik székben már ülnek, odatérdelt hát a rács elé, és sorolni kezdte Kanálos Misinek, mi minden disznóságot mívelt. A cigány megijedt, ebből baj lesz, kiszabta hát rendesen a penitenciát, három Miatyánkot, három Udvózlégyet, s iszkolt volna, de nem lehetett, a hívők egymást váltották a térdeplőn. Végre azonban Kanálos nem győzte mersszel, kidugta fejét a rács mögül, én csinyálom, csinyálom, kérem alásan; de nem tudom, hogy az úristen helybenhagyja-e. Szegényt persze kirángatták a gyóntatószékből. a feldühödött hívek vagy öt gyónásra valót pofoztak rajta, a késve érkező Grétha ideggörcsöt kapott, a botrányból vizsgálat lett, a gyóntatószéket el is kellett tüzelni, mert Kanálos ijedtében belepisilt (Folytatjuk.)