Délmagyarország, 1969. október (59. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-05 / 231. szám

Polner Zoltán MESE A KIRÁLY­KISASSZONY ÓHAJÁRÓL Szegényember! Világesze szegényember! TűzvtlLámú palotában: aranyában, bársonyában szomorodik a királylány. Királyfiak feje bánja. Nincsen gyógyír bánatára. Szegényem ber! Hol vannak a fiaid? Túl a ganés palincs hídon, sötét varnyúfej az úton. Messze még a héthatár, a legkisebb arra jár. öcsénk, hékás! Pogácsádból, hamuban sült pogácsádból van-e még a tarisznyádban? Lásd, [a miénk elfogyott már. kedves anyánk szűken mérte. Hitvány dugót adunk érte. Adunk érte rozsdálló vaskarlkát Ment a fiú szerencsésen. Mosdott égő sárkányvérben, látott tornyos palotát ajtónálló katonát Adjon isten kiskirálylány! Tisztességgel így köszön be: — De jó meleg a szobája! — Hát [a húsom milyen meleg! Ereznéd csak! Elvernéd csak! — [Mosolyogva mondja a lány. Melle holdja keményedik és az arca mészfehér. Bámul a király s királyné, hogy egy Jöttment tahó. málé miket nem mond hasztalan. Három próba hátra Ha úgy lgas amint mondod. Ímhol itt egy rassz varnyúfej. megsülne-e vajon benne? — Jaj, [megsülne de kiesik! — Itt egy dugó majd bedugjuk! — Jaj, [de akkor széthasad ára! — Nem hasad az olyan könnyen ráhúzzuk a karlkát Edes szívem, szép szerelmem! Te gyógyítottál meg engem. Ásó, kapa, nagy harang: mindörökre itt maradj! Hol volt hol nem: volt egy király, annak meg egy lánya. Szegényember fia tudott gyógyírt bánatára. Holnap lesz az esküvője, én Is mennék enni, inni, táncolni a lakodalmán, hogyha tudnám oda az út hol vezet m+'jtfa'fit ROZS NY AI ZOLTÁN FŰZFÁK V égre már meg kel­lett oldani a bajt hisz a raktár tíz esztendeje krónikus betegségben szen­vedett A szövetkezet veze­tősége először is egy volt vincellért tett oda, Horváth Mózes bácsit; de már az első hónapban eltűnt a keze alatt ötven liter bor. A vén Mózsi fegyelmit kapott és maradt Aztán eltűnt néhány zsák ocsú. Ujabb fegyelmivel ezt is megoldották, s annyira lehordták az öreget hogy » tárgyaláson elsírta magát Nem váltották le, mert nagyon szépen vezette a raktárkönyvet; Ilyen szép írása a gimnáziumot végzett gépírónőnek sem volt De amikor már két mázsa árpa is hiányzott s ráadásul a lyukas zsákból kifolyt árpa egy hajnalon végig megmu­tatta az utat a raktártól a gebines kocsmáig, Mózsi bá­csit nem lehetett tovább tar­tani; letették a növényter­mesztő brigádba. Gombos Karcsi került a helyére. — Egyszerű parasztem­ber, majd ó rendet tart itt — mondták. Karcsinak azonban a krumpli volt a mindene. Disznai etetéséhez már előbb is cefrét kapott a pálinka­főzőéből, miért ne szállított volna hát oda egy ízben két vagon burgonyát? A krump­lit kifőzték, a kilencvenhat fokos szeszen megosztoztak. Egy év múlva Gombos Kar­csi is lekerült a növényter­mesztési brigádba. Aztán persze Jöttek még mások is a tíz esztendő alatt, legalább öten; s ki a búzát szerette jobban, ki a napra­forgómagot, ki az állatok étkeztetésére meghozatott lucernatápszert. S már csak arról volt szó a vezető­ségben meg a tanácsnál, de még az egyházközség képvi­Galambos Laios TIZENHET SÜLDŐ selőtestületi ülésén Ls, hogy hát nincs ebben a faluban egy ember, aki tiszta, mint az arany, s akinek a kezé­hez nem ragad oda semmi? — Van ilyen ember — mondta Kralovánszky Milos, a szövetkezet főagronómusa. — Ki az? — Fekete Sámuel. Fekete Samu? Hát Igen. Csakhogy eddig még sem­miféle funkciót nem vállalt a szövetkezetben. Tizennyolc holdas, aranykalászos gazda volt, felajánlották neki an­nak idején az elnökhelyet­tesi posztot, nem vállalta el. Felajánlották a tanácstagsá­got. nem kellett neki. Egye­dül csak a római katolikus egyházközség kurá torsága kellett neki. Minden munkát elvégzett a szövetkezetben tisztességesen. — Éppen ő kell nekünk? — kérdezte az elnök. — Csakis ő — mondotta Kralovánszky Milos. — Ha az egyháznak megfelel, mért ne felelne meg nekünk? — És ha őneki mi még most sem kellünk' — Az én dolgom — mond­ta Kralovánszky Milos. — Mennyi a garantált fizetése a raktárosnak? — Ezernégy. Mez az alap­szabály szerint a többi. — Ezerhatot javaslok, meg az alapszabály szerinti töb­bit — mondta Kralovánszky Milos. S egyszer csak azt látták a népek, hogy mintha Fekete Samu már hétköznap ls Ün­neplőben járna. A tekin­télyt szabó görbepálcával ment végig a soron, mint valaha a törvénybíró. Fekete kalapját a köszönőkre alig mozdította. — Nagy, szigorú világ kezdődik itt — mondták a népek. — Még csak hagyján len­ne. ha szigorú, de ha egy összemarék csirketápot se lehet hazavinni? Féltek azontúl a raktáros­tól a szövetkezetiek. Vasár­naponként még a templom­ba se igen kívánkozott az az ember, akinek valami égette a nyakát Hiszen a kurátori székben ott ült Fe­kete Samu, s a nagy szeme különbül vágott mint a papé gyóntatáskor. — Hogyan vállaltattad el vele a raktárosságot? — kérdezték a vezetőségben Kralovánszky Milostól. — Semmi az — felelte a főagronómus —, szóból ért az ember. — Vajon neki is nem lesz-e egy idő után hiánya? — Neki? Soha. ősszel észrevették a né­pek, hogy Fekete Samuhoz a szövetkezet kocsija tizenhét süldőt vitt ki hizlalásra. Má­sok csak két-három darabot kaptak s azoknak az élel­méből vajon mit lehet el­csenni? Tizenhét mellett azonban már fel lehet ne­velni akár két sajátot is. Ahol tizenhétnek van enni­A part bokrai közül ügyetlenkedett elő. A há­tán nedves uszadékfát cipelt. Szótlanul átkelt az országúton és eltűnt Az Előadónak eszébe jutott egynémely kollé­gája... A szakadt ruhákat, a kidőlt oldalú ci­pőt hazaküldik... A pulóverokat, melyekben már takarítani sem lehet otthon, mert csenget a postás és meglátja a rongyokat, s a postásnak sem szabad rongyokat látni, csak a hűtőszek­rényt, a televíziót, az autót. — „Mit mondok én ezeknek, ha eljön az este... ? Ha az ember jól él, nem figyel eléggé... Elszalasztja a leg­fontosabb szavakat... A szellem könnyen ve­reséget szenved... A jólétet meg kell szokni és túllépni, föléje emelkedni... Csak a második nemzedék mozog természetesen az autója mel­lett ... Az első kissé komikus... A második nemzedék viszont mással van elfoglalva..." A parton megjelent egy lány. Végtelenül rö­vid, piros szoknyát hordott, és semmi mást... Nem volt táskája, retikülje, zsebje, szatyra, csak saját maga volt, hosszú combjával, szőke hajá­val, türelmetlenségével... Az Előadó önkéntele­nül is oldalra pillantott, s a lány azonnal nyug­tázta a mozdulatát... Az Előadót az a képtelen gondolat kezdte foglalkoztatni, hogy ez a lány hogyan hordja magával a SZEMÉLYI IGAZOL­VÁNYÁT? Hiszen csak hosszú lábszára van, pi­ros szoknyamaradványa, szőke haja, arca... Az Előadó emlékezett még a háború utáni évekre, amikor igazolvány nélkül senki sem mert az utcára lépni. A papír fontosabb volt, mint a kenyér... Bizony, az igazolvány itt az utóbbi harminc évben nagy dolog volt... Az igazolvány és az élet szinte egyet jelentett. „Ez a lány nem hordja magával az igazolványát... — gon­dolta. — Nem is gondol rá, hogy magával vi­gye ... ö maga az igazolvány... Saját maga igazolja saját magát..." A lány a jelek szerint várt valakire.- A va­•laki késett. Az Előadó csaknem felállt, és meg­hajolt-. .De már jó előre hallani vélte a röhö­gést, ami a lányból, mozdulatára előtörne... Vi­szont meghajlás nélkül nem tudta elképzelni... Nem állt fel... Makacsul a vízre meredt, mint­ha vízvallású lenne. A vízen csónak közelgett. Keskeny, fürge mozgású sportcsónak. A barna bőrű evezős legény lefékezett a part tövében és a lányra kiabált: — Kiálltál ide emlékműnek...? Hiába vá­rod ... — Mi közöd hozzá — kiáltott vissza a lány. — Na gyere — mondta a csónakos... És a piros ruhás lány ment. Beszállt a csó­nakba és az evezők megmerültek. Az Előadó figyelte, hogy a csónak hogyan tá­volodik és tűnik el a túlpart vízre csüngő fűz­bokrai között. — „Ez a lány legfeljebb tizenki­lenc ..." — Tűnődött, hintázott a szavakon, mint­ha a szavak érnének valamit, amikor... Az Elő­adó kicsit sajnálta, hogy fiatal évelt durva nap­számosmunkával tölötte. Sajnálta, hogy kima­radt a túlparti füzesek szép birodalmából... Másrészt ingerültséget is érzett: — „Ennyi az egész?"... Olyanforma nyugtalanság kínozta, mint a háziasszonyokat, akikkel megesik, hogy lemaradnak valamelyik közeli üzlet árleszállítá­sáról ... Mindenki olcsón bevásárol, csak éppen ők nem... Otthon ülnek, s amikor értesülnek a nagy lehetőségről, már késő... A halasbárkára meredt, s egy overállos férfit látott a palló szélén, ahogy a szatyrát tartotta. A szatyorban vergődtek a halak. — Későn jött — mondta a bárka gazdája. — Gyűlés volt — válaszolta a másik, aztán fizetett. Az Előadó lépteket hallott maga mögött. Meg­fordult. Magas, sovány fiatalember közeledett a Dunához, majd megállt és az órájára pillantott öt óra is elmúlt, mire a túlparti bokrok közül kibontakozott a sportcsónak. Óvatosan, ár ellen evezve közeledett. Az Előadó mellett még min­dig ott állt a sovány fiatalember. Amikor felis­merte a csónak utasát, felnyögött. Előbbre lé­pett, majd oldalt. Fújtatott. A csónakból integetett feléje a lány. Aztán néhány perc múlva a csónak kikötött A lány partra lépett, és felkapaszkodott a rakpart lép­csőin, A sportcsónak ott ringott a Dunán, pár méternyire a kikötőtől. — Gyere ki! — ordított a sovány fiatalember a sportcsónak felé. — Ha akarsz valamit, majd befáradsz — mondta a csónak birtokosa és idegesen röhögött. A csónak és a part között öt-hat méter szélesen folyt a Duna. A sovány fiatalember a vízre bá­mult, aztán hirtelen pofon vágta a lányt, aki éppen eléje érkezett. — Na... — mondta a lány. A sovány újra ütött, s a lány csaknem felbu­kott. Az Előadó a sportcsónak gazdájára pillan­tott. A barnára sült fiatalember úgy vélte, hogy ami a továbbiakban következik, az már nem tartozik rá. Evezőit kicsit kiemelte a vízbőL s a csónakot lefelé sodorta az ár... A halárus, s a vásárlók odapillantottak, majd ismét a mérlegre, és semmit sem szóltak. Az Előadó felállt, odalépett a sovány fiatalem­berhez: — Uram, megbocsásson! Ez a lány nem kubi­kosló... Be sem fejezhette. A lány csípőre tette a ke­zét és ráförmedt: — Mi köze magának ehhez?! Maga mocsok!... A lány eléje köpött a földre, aztán karon ra­gadta sovány fiúját: — Gyere. Laja ... Elmentek... Az Előadó értetlenül bámult utá­nuk. A halárusra pillantott, azátn maga is el­ballagott. Este tizenegyen ültek a teremben. Nézte a hallgatóságát. A szocialista hazafiságról kellett beszélnie, és általában a hazáról, a földről, melyhez mindenki kötődik néhány titokzatos szállal. való, van tizenkilencnek ls, vagy húsznak. Ki néz oda? Meglegyen a hízók súlya időre, ennyi az egész. S a Fekete Samué meg­volt. Sőt, a legkülönb hízó­kat ő adta vissza a szövetke­zetnek — Nincs a raktárban hi­ány? — kérdezték a veze­tőségben Kralovánszky Mi­lostól. — Egy gramm se. — Fekete Samu a múlt héten két saját hízót adott el nyolcezerért — Az ő dolga. — Rábízhatnánk akár a pálinkaosztást is? — Nyugodtan. De akkor már a népek va­lahogyan nem féltek annyi­ra Fekete SamutóL A pálin­kaosztásnál meg merték kí­nálni egy pofa itallal: — Ugyan fogadd már el, mi van abban? — Igyon már egy kortyot Samu bácsi, csak nem vi­szem haza szűzen ezt az üveget Estére hatalmasul Jól érez­te magát Fekete Sámuel, bement a kocsmába, meg­evett egy kiló kolbászt a megivott vagy öt korsó sört Tehette, nála volt a fizetése. Éjféltájban egy vasutas szedte ki az utca árkából s a bicikli vázára fektetve vitte haza. A kertkapu cu­lápjánál kénytelen volt meg­könnyebbülni Fekete Samu, s ennek csak a hitvány ku­tyája örült igazán. Az áldás­tól berúgva hevert el ha­marosan a nagy eperfa alatt. Hát persze a vasutas el­mondta az esetet feleségé­nek mindjárt, ahogy hazaért Az asszony pedig másnap a szomszédnak. Este már né­hány suhanc utánaugatott Fekete Sámuelnek. A raktáros nem értette. Csinálta a dolgát minden hiány nélkül. Nem lopott. Amit adtak, elfogadta. Ha két bikát akart hizlalni a szövetkezet részére, annyit kapott Mellette felnöveke­dett a borjú. Ha húsz libára kötött szerződést lett belőle harminc. Hisz miért van otthon az asszony? Nem azért hogy dolgozzon? Ha fizetett neki valaki egy féldecit, csak szólt Kra­lovánszky Milosnak, hogy ennek meg ennek az ember­nek ne három disznót ad­jatok hizlalásra, legalább négyet. Megérdemli. Kralovánszky mosolygott A raktárban hiány nem volt. Csak a raktáros ment ha­za esténként gyakran része­gen. S akkor megállt a kert­kapu culápjánál... Már egy idő után a népek csak azt lesték, milyen ál­lopotban van a kutya? Fek­szik-e részegen az eperfa alatt, vagy felébredvén a vályúból nyelveli-e befelé a vizet? Amikor megértette Fekete Samu, miről van szó, mesz­szire rúgta magától a hit­vány kutyát. Egy vasárnap már a templomba Ls részegen ment a kurátor és a pap kér­dezgette: — Mi lett ezzel az em­berrel? Pedig hát mi lett volna? A raktárban nem volt hi­ány. A többi meg mindenki­nek a saját ügye, nem? — A többi mindenkinek a saját ügye — mondta a ve­zetőség előtt Kralovánszky "'ilos. i

Next

/
Thumbnails
Contents