Délmagyarország, 1969. október (59. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-19 / 243. szám

Ylncze György NAPÓLEON KŐBÁNYÁN — Aranyos ez a gyerek — mondja Bindercsikné, aki kora ellenére, fiatalos. A dicséretet Lázár Géza kislányának szánta. Valóban aranyos, négyéves kislány. Egész nap csacsog, sőt filozófál. Nevetése gyakran betölti az üdülő társalgóját. Kint megszakítás nélkül esik az eső. Legfeljebb néhány percre mozdulnak ki a beutaltak. Aztán sietnek vissza a társalgóba. Itt zajlik az élet. Élet... Kártyacsaták. Ulti, römi, kanaszta, tarokk. Néhányan olvasnak. Lázár olvas. Mellette felesége horgol, Marika, a csöppség építőkockákból csodálatos házat formál. Olyan kacsalábon forgót. Az apja az új bekezdések között oda-odafigyel vajon sikerül-e. Többnyire mindig akkor dől össze az építmény, amikor már csaknem kész. Aztán tovább épít, kitartóan. A szomszéd asztalnál ülő női társaság hangos diskurzus kíséretében kanasztacsatát vív. Az a korosodó, őszbehajló hölgy, Bindercsikné is közöttük van, Lázár csak látásból ismeri. A férjéről anynyit tud, hogy nagy beosztású. Villában laknak a Rózsadombon. Bindercsikné feláll a kártyaasztaltól, és Lázárékhoz fordul. A gyerek munkáját figyeli. Mosolyog. Aztán megszólítja Lázárnét. — Nem ismerjük még egymást kedves. Mutatkozzunk be. Tündéri ez a csöppség — közben leül az asztalhoz. — Mit horgolsz? — kérdi Lázárnét. — A tegezést, a fiatalabbal szembeni közeledésnek 6zánja. — Blúz lesz. A gyereknek. — Milyen ügyes vagy. Ez csodaszép minta és kitűnő műanyag fonal. Hercig lesz benne ez a kis tündér. Lázár változatlanul olvas, de ezért a párbeszédre is odafigyel. — Hasonló anyagból, persze jobb minőségből, mert nem magyar, a múltkor Párizsban vettem egy szettet magamnak. Itt van velem. Ha felveszem megmutatom. Igazán nem is volt drága és Párizsban a választék... A férjed elmélyedt a könyvben. Mit olvas? — szól Lázárhoz. — Tolsztoj Feltámadását — feleli. — A! Ebben van az a csata, ugye? Hogy fe hívták azt a hadvezért?... Pedig emlékszem .... — hahotázik. — Napóleon? — Az, az. 0 ütközik meg az orosz hadsereggel ... — Ez nem az a Tolsztoj-könyv. Az a Háború és béke. — Ja, értem Az volt filmen is, ugye? — Igen. Ez a Feltámadás. Hatodszor olvasom. — Annyira izgi? Krimi? — nevet — Izgalmas, de nem krimi. A hölgy visszatér eredeti témájához — Tündéri ez a gyerek. Mondd, édes. hol laktok? — Kőbányán — feleli Marika. — Kőbányán? — fordul hitetlenkedve Lázár fqlé. Hogy lehet ott élni? — csapja össze a kezét aztán észreveszi, hogy megjegyzése bántó volt s igyekszik zavarát leplezni. — Élni? — kérdi Lázár. — íme. Itt vagyunk. Testben egészségesek és — talán lélekben is. — Aztán az idős hölgy kérdésének hangnemében megjegyzi. — Tudja, asszonyom, a Rózsadomb, túl meredek. Ahhoz kocsi kell. s egyelőre, persze, csak egyelőre, ezért nem költözünk oda. — Mondja kellő flegmasággaL — Meg aztán ... — Bindercsik elvtársnőt külföldi interurbán híváshoz kérik! — kiabál a portás. A korosodó hölgy felugrik Lázárék asztalától. — A, biztosan a férjem Baselből. Ott van kiküldetésben. Hát felhívott! De rendes .,. Pocsékul ráz ez a huszonnyolcas villamos. Egy sor iparvágány torkollik bele, vagy átszeli. Akkorát dob az öreg sárga bódén, hogy az ember agyvelejéből csaknem rántotta lesz, mire végigmegy a Kőbányai úton. És a tarkaság: modern házak és öreg munkáskolóniák, szűk ablakokkal, kiirthatatlan rovarokkal. Rámennek azok a kenyérre, az alvó emberre. Csak akkor pusztulnak el, ha majd ideállnak a dózerok és eltaszítják őket házastúl a múltba, ahonnan származnak. A kolóniák előtt madzagon ruhák száradnak. Lázár figyeli ezt a neorealista tarkaságot. Aztán leszáll a huszonnyolcasróL Vasárnap délután lévén van ideje a sétára, hazamenet. A nap is pokolian fűt A sarki fagyialtosnál kér egy kétforintos adagot. Raffináltan meríti az eladó az adagoló kanalat Fél oldalán semmi. Szóval fél gombóc az egész helyett Lázár nem szól érte, mert mögötte hosszú sor áll. Még elzavarnák, mondva, miért tartja fel az eladót, miért hőbörög? Megy hát tovább a kolónia lapos házai között Délután öt óra. Az egyik ablakon kibömböl a rádió, valamiféle cigánynótát a másikon beat-zene gurgulázik. Odébb csetepaté két szomszéd kőzött. Az egyik égre nyíló ajtón fiatal lány lopakodik ki. Mozgásán látszik, hogy esti találkára indul. Melleinek játéka, ritmikus árnyékban kúszik a porban. Istentelenül kifestette magát Még műszempillája is van. Lázár kószál a kolónia nyári szagai között Egy őszbehajló hölgyet vesz észre. Egymás mellé érnek a keskeny úton. Az őszes hölgy is felismeri Lázárt. Nem tudja; elmenjen mellette szótlanul, vagy... Nincs idő a gondolkozásra. Lázár ráköszön. — ... az üdülőből, tetszik emlékezni? — mondja. — Ó, hogyne — feleli az asszony olyan meglepetten, mintha tetten érték volna. — Hogyan kerül ide? Igazán, ilyen véletlen. Éppen fél éve. Micsoda hideg volt Most meg az ember majdnem elolvad. — Igen, igen. Szörnyű a hőség. Ráadásul bedöglött a kocsink is. Képzelje ezen a huszonnyolcason, na és a tizenkettes busz Budától az Emkéig... Megfő rajta az ember. — Ml Járatban Kőbányán és éppen Itt? — kezével végigmutat a kolónia horpadt háztetőin. — Ez nem valami szép látvány. —Semmi különösebb — feleli az aszszony. — Itt lakik anyám, aztán ha néha jut rá időm, eljövök megnézni Nyolcvan éves és — széttárja kezét —, annyi baj van az öregekkel.— SZALAY i ERENC ELNÖKSÉG Sz. Lukács Imre KERTI FÖLD... Amint elhagyta a házakat Zsiga Sándor, jobban figyelt. Keskeny út vezetett itt a mezsgyék között Két oldalán nyújtóztak a földek. Parányi, nadrágszíjhoz hasonló táblák, holdnyi, másfél holdnyi terjedelemben, de teleszórva gyümölcsfákkal. Kerti földek. A falu közel volt Megállt. Alaposan szemügyre vette a bal oldali táblákat. — Valahol itt lesz — motyogta. Gémeskút állt a közelben. — Az se az... az se... Talán ez. Karba tette kezét, nézte az út széléről. Közelebb került a fákhoz. — Ha jő termés jár. piacra is juthat valamennyi. Olvasni kezdte a fákat. Termő volt mind. Majd átment a tábla másik végébe, onnan is szemügyre vette a birtokot. Kilépte a szélességét, aztán a hosszát. Bakancsa sarkával feltörte a földet Nézte a színét tapintotta. Visszafordult A faluban az egyik sarki háznál benyitott. Az utcára néző ablakba évekkel előbb kiírhatták: kertiföld eladó. — Erre jártam. Hogy s mint? — Élünk, Sándor, csak élünk. A föld nem kell a kutyának se. akinek van, szabadulna tőle. Hacsak te meg nem veszed — tréfált a házigazda. — Megvehetném. — Neked hétezerért odaadom. — Hétezerért? — Legyen hat — Utoljára mondod? — öt és fél. — Reggel megadom az árát Ahogy becsukódott a kapu. megrántotta vállát a gazda. — Palira akadtunk. Sándor hazament a tanyába. Kinyitotta a kamraajtót Kis székre telepedett. Egy ládában matatott Volt ott gyertyatartó, törött szemüveg, mindenféle ócska holmi. Az alján papírba hajtogatva százasok. Számolta. Hétezer. A gyerekek tanultak, az asszony vacsorát készített. — Veszek egy hold földet — Beteg vagy. Sándor. — A kertben. — Bolond vagy, ennyi eszed se lenne? Földet? Kinevetnek. — Mégis megveszem. — Ruhát vegyél a gyerekeknek. A hasunkon gyűjtőt Beosztod a falatokat összeszedel minden limlomot, hátha még hasznát veszed. Most meg földet veszel? Ilyenkor? Ült nyugodtan. Konokul, makacsul. Reggel magához vette a pénzt Szemével kereste aszszonyát mi köze a vendégel magánügyéhez. Ha a cukrászdába járáshoz magas erkjjlcsi színvonal szükségeltetne, 6 nyomoroghatna az alapfizetéséből. Másodszor nem figyel a vendégeire. Elég neki a maga baja, egyedül az egész fronton, ki se látszik a dologból. Harmadszor nem érdekli, mit csinálnak, írnak, beszélnek a vendégek, ó csak kiszolgál. Végül negyedszer, azt se érti, minek ül ott az a két ember, ha csupa unalmas dologról beszélnek, így az üzem, úgy a divat, még egymás kezét sem fogják meg soha. Néha nagyokat hallgatnak, máskor szép csendesen beszélgetnek, ülnek, fizetnek, mennek. Megbízható törzsvendégek, ezért a kávét forrón, a süteményt frissen kapják, lehet velük néhány szól váltani az időjárásról, más semmi. Unalmas emberek. Ennyit tudna mondani Erzsike, aki kiszolgálja őket. Ha ugyan megkérdezné valaki. A két szeplős lányt egyszer a nagymama elcipelte a cukrászda elé, mikor rá voltak bízva, s a veje elment hazulról. Azóta nekik is megvan a véleményük. Az a szőke néni fagylaltot zabál, míg nekik csak krémest visz haza az apjuk. Csúnya igazságtalanság, de jobb hallgatni róla, mert esetleg krémest se kapnak. így is lehet két árulkodás között mély értelmű pillantást váltani, aminek az a jelentése, hogy persze, persze zabálják megint a fagylaltot, nyilván egész nagy adagot, és csokoládét meg tejszínt, viszont nemsokára jön a krémes, és az is jobb a semminél. Elhatározott szándékuk, hogyha megnőnek, egy férfivel mindennap rengeteg fagylaltot fizettetnek a cukrászdában, addig azonban sajnos várni kelL Még két embernek van véleménye az esetről, miután az anyós hozzájuk ment panaszra. Az egyik az üzemi párttitkár, a másik a plébános. Mindkettő tapasztalt, koros férfiú, s ezért véleményük teljesen egybevágó. A legrendesebb férfi is megbolondul néha, mondták, s egyik sem volt hajlandó közbelépni. Más hivatalos szerv, Nőtanács, Rendőrség, Emberi Jogok Bizottsága, Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, nem foglalkozott a dologgal, kívül is esik a hatáskörükön. Talán leghelyesebb lenne az illetékesek véleményét kérdezni meg. Félő azonban, hogy se Gergely, se Icuka nem tudna meggyőző magyarázatot adni. Gergely talán elmondaná, hogy a felesége mindig rosszkedvű, mert ezt úgyis tudja mindenki, aki egyszer ránézett keskeny szájára. A többiről, például a savanyú izzadtságszagról hallgatna, mert az asszony két lányt szült neki, mos, vasal, takarít, felvarrja a gombjait, beosztja a pénzt, pofozza a gyerekeket, szóval mindent megtesz, amit csak egy asszonytól közmegegyezés szerint elvárni lehet Hogy a szülők kommendálták össze őket, istenem, az rég volt, az anyósa például már el is felejtette. Saját maguk sem választhattak volna jobban, hisz megvolnának ők valahogy, csak az ne lenne, hogy azzal az asszonnyal nem lehet beszélni, mert nem érdekli semmi. Illetve hát a lakás érdekli. a mosógép, a frizsider, a bútor, a tisztaság, igen a tisztaság, nagyon szép tőle, hogy rendben tartja a házat, de sajnos éppen akkor veszi észre a pókhálót, mikor ő rajta fekszik. Ezt nem bírja a férfi ember, hiába ezt nem bírja. Icuka egészen más. Ö kíváncsi az ember véleményére. Kicsit félrehajtja a fejét, úgy hallgatja. Nagy szemeket mereszt, csodálkozik, ellentmond, helyesel, és bizonyára nagyon jó nő az ágyban, mert teljesen tárgyilagos és nincs benne előítélet és nyugodtan beszél a legpiszkosabb dolgokról is, és csak azért nincs semmi, mert vigyáz a jó hírére, és szegény nem is tehet mást, különben prédának nézné mindenki, és azért majdcsak találkoznak valahogy, és ami késik, nem múlik, és akkor nagyon jó lesz, mert Icuka nem muszájból csinálja majd, hanem szerelemből. Addig meg csak elüldögélnek ők az eszpresszóban. Icuka még ennyit se tudna mondani. Azért ül Gergellyel az eszpresszóban, mert ez jólesik, és semmire se kötelezi. Senki se szorongatja a mellét, feszíti szét a lábát, azért a semmiért. Mert a házasság ezzel jár, az bizonyos. Ügy meg nem lehet élni, hogy ne tartozzon az ember senkihez. Ennyit tudna mondani Icuka. Kit lehetne még megkérdezni ebben az ügyben? Az istent, ő főben járó dolgokban se szól semmit. A csillagjósokat, a béljósokat, Okos Katát, az impotens bölcseket, az árammal szelídített bolondokat, a füvet, fát, csillagot, vagy a nyulakat. Hisz minden, és mindenki úgy él, ahogy tud, és nem sokat törődik a más bajával. Meg lehetne kérdezni még a történet szerzőjét is, de a felfogása oly mértékben eltér a közmoráltól, hogy jobb ha hallgat. Űgyis az a véleménye, hogy az irodalom ne mondja ki a leglényegesebbet, csak sejtesse. Amit meg is tett, a tények teljesen önkényes csoportosításával. Mást már nem lehet megkérdezni, nincs is kit, így azután bár sok magyarázat van rá, mind például a Föld keletkezésére, örök titok marad, miért jár Gergely eszpresszóba Icukával — Megyek. — Megveszed? — Meg. Az eladók már várták. Találgatták, veszi vagy nem veszi. Éjszakánként sok mindent meggondol az ember. — ötezer forint. Többet nem adok. — Gyerünk átíratni. Áldomást ittak. Emberek topogtak a kocsmában, féldeciztek. Sándor fizetett. — Földet vettem. — Annak meséld, ald télen is szalmakalapot hord. Földet, ilyenkor? — A föld most is csak az. mint régen. — Az, az..; — nevettek egynéhányan... még hogy mennyire az. A tanácsnál a hivatalnok kétszer is megkérdezte: — Földet Sándor? Földet? Megtörtént az átírás. Óra se telt el. ott szöszmötölt a fák közt. A közeli tanyából kért létrát. Metszőollót vett elő. Az elszáradt satnya hajtásokat levágta. Nézte a megtisztított koronát. Amikor néhány fa tisztogatásával elkészült, ott állott már az este kapujában. Ö6z_ szekapkodta a levagdosott ágakat, száraz leveleket és tüzet gyújtott alája. Eltelt egy esztendő. Keveset fizetett a föld. Ami kevés gyümölcs termett, korán lehullott, elvitték az arrajárók. Odébb sárgultak a füzek. Hajuk színét beletűzték a folyóba. Néha-néha meszszire csaDÓdott a szövetkezeti táblákon szüretelők éne. ke. Hallgatott a Tisza, a mező is. Nem kurjongattak már a bojtárok. Szomorú volt a puszta. Majdnem üres. Igaz. kint gubbaszkodott az ócska cserény és böngészett egykét tehén. De elrepült már a pásztorember kedve akár a nyár. Nóta sem termett esténként a pásztortűz fénye sem világolt. Bárki erre tévedt elveszett a pusztán, mint az árváskodó kútgém. vagy mint a csiperkegomba, ösz volt. Zsiga Sándor a fáit nézegette. — Ugye, lesz még elfogadható termés ezekről? — kérdezte váltig önmagát. — Vagy hiába várnám? Leült a hulló levelű fák alá. A dűlőúton túl egy búbospacsirta futott. Megállt és lágy hangon énekelt. Búcsú, zott a tájtól. Az ó ideje már lejárt. — Csak még egy évben teremnének. A tarlott mezőkön a sziki őszirózsa égkék virága nyílott. Zsiga Sándor meg-meg szívta a cigarettát és sóhajtott. — Tévedtem volna? Megroggyanva ült a kerti földnél, öregebben, mint a legöregebb fája. Fájt a bizonyosság. Pedig még nem merte bevallani, ezek a fák nem hoznak több virágot. Soha többé. A ft