Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-07 / 207. szám

Szuroml Pál A KOS SZARVAI KÖZT A

napos meghúzza a rézkalompot A boltívek alatt percekig kering a fémharang csengése — a lámpafény meg a klappogó papucszaj gyűrűi közt. A papucsok előbb tétováznak, majd sorba áll mind, okos jószághoz illőn párosával. lépésnyire egymástól. Bőr- meg lakkpofájuk fölött pisszenés se hallik, — feszült áhítattal várnuk a Hangra. És a Hang (horkanó nyüszítések kíséretében) föléjük árad, hogy a papucspofák megilletődésétől elpárásod j ék a fény. — Nem mozogsz, nem beszélgetsz! Majd adok én neked anarchiát! ... Majd adok én neked !... Hét végén mindent lehet? Kollégiumot robbantani dinamittal, mi!... Ki tüszszög? Kl volt, aki rátüsszentett?!! Kiállni! — Vagy csak te vagy az, Kitty?... Szóval csak te voltál... A Hang gazdája azzal int, hogy induljanak, ő meg a falhoz támaszkodik, — így nézi a papucsok Jólnevelt bevonulását a borvirágos, kráteres képű igazgató, meg folyton-náthás, tiisszögő kutyája, Kitty. Péntek este volt Odabenn, az asztalok körűi —a boltíves, fehérre meszelt kőpadlós ebédlőben — moccanás nélkül élit a nyolcvan parasztfiú. „Vigyázz"-ban álltak, „mellet kl, has behúzva, evőeszközhöz nem nyúlunk" — jól megtanulták. És megtanulták, hogy nem sétálunk zsebredugott kézzel a folyosón, legalábbis szocialista kollégiumban nem!, 3 megtanultak három lépésnyire torpanni le az ablaktól (szocialista diák oda se könyököl ki), valamint tudtak még mozgalmi nótákat harsogni a szomszédos papnevelde felé, s letagadni az elégteleneket, hogy ne veszítsék el hetekre a kimenőt Ézerkilenc8zázötvenöt: ők mindnyájan tizennégy-tizennyolc évesek; távol, a honvágy pókhálóeresztékére lökve falujuktól, s most ügy hiszik, ez a szocializmus. S később, — csalódott szemű negyedikesek — úgy nézik. József Attilát, mint mesemondót — rímes igaza ellen megismerni vélték az élet keserű intimitásait... Március végére járt. Leengedték a szellőzőablakot, de a város esti zaja nem hallatszott fel, a kollégium az ostornyeles utak fölé épült Az ebédlőben Jó Ideig csak az evőeszközök csörgése nyiszálta át a csöndet A napos — egy szőke, mackóruhás, riadt arcú harmadikos — fél perc alatt bekapta az ételt, diáksapkáját háta mögött szorongatva a főnök mögé állt (így hívták maguk közt az Igazgatót), s köhintett ls, kétszer, nyomatékot adva szándékának, hogy amennyiben fegyelmezni való akad, hát 6 természetesen ... persze... éa minden további nélkül... A főnők nem volt a kispolgári emésztés híve, a mondanivalóit — gúzsbakötéséül a tekinteteknek — rendszerint az étkezések végére tartogatta. — Ki szeretne holnap hazautazni? — kérdezte. — Ki érzi, hogy hazautazhat? Előbb gondolkodni, s csak aztán jelentkezz... Mondom: jelentkezni, nem ágaskodni! Kar könyökben hajlik a tenyér a fej magasságában... No, lássuk csak! — Kartal!, Klstóth, Adám! Dohányzunk a WC-ben, édes fiaim, aztán engedélyt kérünk?!... Hallgasson, nem érdekel, hány slukk volt! De ha lehozza a kimenőjét, még utána számolhatunk ... négy, hat... vagy nyolc-e. Nyolc! — ugye, Salla!. mint a jégkorongban? Mister Sallat, hová drukkolt maga a Szovjetunió—Kanada meccsen? Nyugatra drukkolunk, fiam?, Mi a te apád parasztember, vagy tőkés? Le se tagadhatnád, gyerekem, csak Jó hangosan kell be mutatkoznod. — Király, ne vigyorogj, a te nevednek még utána nézek... — Akikkel most beszéltem, tudják, mihez tartsák magukat. De estig még bárki gondolkodhat Nyolc óra után, az esti studium alatt felsorakoztak a folyosón, csoportonként Adám nem jött el. Kartali, Klstóth se. Sallalt észrevette a nevelőtanár, s a tanulóajtóból kergette vissza. Király Gabi tudta, mit jelent péntek este benn maradni az utolsó studiumon. A főnök lezárja a hazautazók névsorát; másnap senki se hallgatja meg, hiába próbálkozik. Az első csengetéskor inge alá dugta klmenőkönyvét meg az ellenőrzőt, a hálóteremben a kályha mögé lopódzott; csak negyed kilenckor sétált le a csoporthoz. Most ls kettesével álltak az ajtó előtt, feszengve, túlerőltetett komolysággal; a szélső sor minden kilincspyikordulásra ellökte magát a faltól és vlgyázzba vágta magát. Itt-ott fojtott nevetés vagy halk szitkozódás tört fel — elvetélt lázadások közé ékelődött a sivatag! csend. Gabi szótlanul haladt a csoporttal, szinte moccanás nélkül; az ajtó felé már egyre jobban érezte a szívét, s ez a kalapálás minden felesleges mozdulatot leparancsolt róla. A főnök az asztal mögött ült, a gomba alakú irólámpa fénykörében. Ahogy a belépőre nézett, előbb valami sunyi mosoly futott át arcán, aztán a zord atya kifejezésében rándultak keskeny ajkai. Szerette a biztos és könyörtelen vadászatot, hol a legyőzött vadba mégegyszer belérúghat, pedig ezek a vadak — találkozásaikkor — őrá csak szelíd szarvasszemekkel néztek, s háta mögött száz rúgás után is felemelték fejüket. — Király fiam, veled már találkoztam ... — Igen, Igazgató elvtárs. — Nem értesz magyarul, gyerekem? — De értek, igazgató elvtárs. — Akkor bizonyára csak betévedtél ide — véletlenül; vagy beszélgetni akarsz, csevegni... gondoltad: ráérsz. — a leggyúnyosabb mosolylyal futtatta fülig száját a főnök. — No, hadd halljam! — Szeretnék hazautazni. — Szeretnél, édes fiam, szeretnél! Az ember sok mindent szeretne. Például repülni, hegyet tologatni, vagy éppen királynak lenni a szocializmusban ...! — Én nem akarok király lenni. — Akkor mit vigyorogsz vacsora közén? — Igazgató elvtárs, én nem vigyorogtam. Gábor zsebkendőért nyűlt. letörölte homlokát Érezte, ereje mint hagyja el, ha ez az ostoba, hülye játék sokáig tart Ütni, üvölteni kellett volna a dühtől, de tudta, nem lehet Kapaszkodnia kellett valakibe, a folytatás végett, hogy elhagyhassa száját a szemrebbenés nélküli hazugság: apjához utazik, s van pénze az utazásra. Anyja meghalt ezt tudta a főnök is, ami meg az utazást illeti, gyűlölte, akik autóstoppal mennek; ha rájött, hetekre megvonta a kimenőt — Barna bácsira gondolt hát meg Zsókára. Barna bácsinál már megnyugodott » Zsóka mosolyt ls csalt az arcára. — Tagadsz-e még? — hallotta újból. — Te fakutya! — Néha mosolygok — felelte csöndesen. — Ügy, mosolygunk.:. No, arra felelj, kihez utaznál haza? — Apámhoz. — S mit csinálsz otthon?! — Tanulok. — Hát még? — Találkozom..: — ...név szerint! — ...a KirályokkaL — Kikkel? Már nem érdekelte a főnők..: üvöltsőn. azért se mondja meg, hogy náluk a fél falu Király... Figyelme tompulni kezdett Látta magát amint mérföldes alagutat ás. Egy markolás a földbe egy lendülettel maga mögé. Időtlen idők óta — sosem Jut révbe. Az egész csak erőpróba, valami cél után sóvárogva, de eredmény nélkül. Mint a vidámparkban a görkorcsolyás kos. ha megpróbálná a sínen tűlrepíteni. de a holtvágány szüntelenül megakasztja... A

főnök sápadt fehér öklel ax asztalra szorultak, aztán sietve fellapozott egy naplót Mire felnézett, arcán már ravasz, cinkos mosoly ült. Add ide az ellenőrződ! Mosolya még szélesebbre tágult. Gábor közepes tanuló volt. szeptember óta mindössze két jelese volt a füzetben. —Hogy kétszeres öröm legye számodra a hazautazás — állt fel éa karolta át a fiút —. csupán egy feltételt szabok neked: holnap két jelest hozol. Így aztán nemcsak a hazautazás boldogít, hanem a szép tanulmányi átlagod is. Mire fölért a lépcsőn, végetért a stúdium. A többiek a hálótermek előtt szekrényüket rendezgették, vagy mosakodtak a fehér fémkagylók fölött. Ahogy haladt, szüntelen lökdösték, pisszegtek utána: „mi van?", „kienged?" — vállat vont: még nem tudja. Levetkőzött. Na, mi van? — tárultak föl az arcok az ágyban. — Dumálj már! — Hozzak neki két ötöst holnap, akkor hazaenged. — Az istenit! Ez aztán tudja, mit kérjen. , , — Ha így tartja magát, csak ballagáskor mégy haza. édesapám! — Duma befejezve! — állt föl a negyedikes Marosi. Aztán csendesre fogta a hangját — öregem, ha kis eszed van. adunk most neked két jelest. Két szép piros jelest. — Ez csalás! — jajdult el egy kis szőke elsős. — Kuss! Hát aztán! Minket nem csalnak? Kicsalják tőled a legszebb vasárnapokat, hogy itt penészedj. Az önérzeted?! Ha törés helyett harapod a kenyeret, s rádnyálazza a jóindulatát: „ugyan, csak paraszt vagy!" — már nem is tiltakozol. Ha egyest hozol, a nép ellensége lettél, ha meg zsebkendőért nyúlsz, rejszolni akarsz! Mekkora csalások a miénkkel szemben! — Jelentsük fel! — kiabálta valaki. — Hová, te marha! A koleszátlag legjobb a megyében. Senki se hal éhen; nem vernek minket. Minden vádra takaró neki • a szocializmus... Ha egyszerre vallanánk. úgy igen! Csak ne lenne ennyi beszar! alak. Így csak a gutaütésben bízhat az ember. aztán egy új főnökben... No, keli a jelesem, vagy nem? ,— Hülye vagy, Laci — fogta le Gábor a hadonászó fiút. — Héten belül kirúgna mindkettőnket. Utána néz a jegyeknek. Marosi szitkozódva ült le az ágyra. — Oké! De ha nem lenne Ilyen zűrös, megcsinálnánk!? Negyedórával később megélénkült a szoba. A sarokban vicceket meséltek. Marosi teáskarádiója kihallatszott a párna alól. Luxemburgon a „Criscal"együttes játszott. Gábor Zsókára gondolt. Tudta, hogy mindkettőjükre ugyanaz a zsongás borul; ez a luxemburgi dzsessz, meg a tánc utáni sóvárgás hidat ver nyolcvan kilométer közé. és erőt ad még másfél év kényszerű hallgatásához. Csak arcát látta a 'lánynak, két párna között, meg szétsilált haját, aztán álomba süllyedt, nyugtalanul. Almában a vidámparkban járt, markából sebesen futott ki 1 görkocsolyás kos. Másnap délelőtt beszélt Sípossal, a biológia tanárral. Sipos két éve végezte az egyetemet; vállon kapta Gábort, a folyosó végén beírt az ellenőrzőjébe két jelest. — Ha visszajöttél, majd lcfeleljük — kacsintott rá. — No. eridj. Háromkor az állomáson volt. Átment a teherpályaulvaron. az AKÖViroda felé. Az öreg Koltay volt szolgálatos. Kezet ráztak, megölelte Gábort, aztán a rakodók szobájába küldte melegedni. Fél nyolckor futottak be az első vagonok, mind 260 mázsás, Ky-os, sóderral. Gábor nem vállalta egyedül. a rakodóbrigádokkal meg nem közösködhet. Negyed kilenckor aztán tőzeges vagonhoz vezette az öreg. a raktár szélére. — Csak ki ne köpd a tüdőd, fiam. Rongy ötvenesért. Délután már dolgoztak Itt, de az Breg — úgy látszik — kezdetben jobb munkát szánt, s eddig nem szólt róla. A zárt vagon mélyén most fél'g sötétlett a tőzeg. Belenyomta a szívlapátot: a teher súlytalan volt. mint az éjszaka. Nagy lendülettel fogott hozzá, a súlytalanság elhamarkodottá tette, s nem telt belé egy óra, éreznie kellett hamis sikerét a munkán. A lámpa vágta négyszögoen felhőkben keringett a tőzeg, mint a porhó. levegőre éhes szája hosszú ideig még nyelte, köpte ki a már ragacsos masszát, aztán hányinger tört rá. s ettől kezdve csak orán lélegzett. Inge átizzadt, karján a porcok megannyi duzzadó prés. Zzóka majd várja. Arcát kendővel törli le, belékarol és vezeti hazáig. Az úton szót se szólnak. Otthon Pista bácsi nyit ajtót, markuk egymásra szorul, „megjöttél?" kérdik tőle. és magukra hagyják őket. Zsóka vizet hoz, szappant meg kendőt... aztán tányért rak elé. Leterítik a zöld, erdélyi mintás plédet, ő fekszik az ágyon, a lány ölében. Később átmennek fél liter borért. A rádióban Luxemburg szól... üstdob, szólógitár, meg orgonasíp... feje a lány ölében. hajában nyugtalan ujjak, ajkánál pohár. Játszanak. A konyha lesz a lokál, éjjeli mulató, a zöld, erdélyi mintás bárheverőkkel.,. Éjfélre takarította ki a vagont. Lepucolta a sínkoronát, a szállitóbárcát magához vette, ballagott lassan az Irodáig, és csendesen nyitott ajtót — az öreg már aludt a szécben. Félmeztelenre vetkőzött, s vállára terített törülközővel ment mosdani a sínek kőzé. ötkor ébresztette az öreg. a reggeli személy előtt félórával. — Itt az ötvenesed, öcsi, aztán jő utazást. Kezet fogtak és Gábor tudta, hogy amíg itt ez a város, az öreg Koltay megmarad neki; az öt órai ébersztőig övé lesz egy lóca a szomszéd szobában, övé a vállait fedő törülköző, meg a hidegen csobogó viz a sínek között. Nyolc óra előtt ért Hatvanba. Tompán, önmagát nehezen ébresztgető figyelemmel szállt le a vonatról. Zsóka nem várta. Csengetése után, hogy a lány ajtót nyitott, duzzadt szemhéiait alig tudta az arcára tárni. — Örökösen fgy nézel ki... te ... te hős — mondta Zsóka. — Miattam ne csinálj bolondot másodból! Kansz egy húszast — visszautazol.. Luxemburg hallgat... s délután már nem nyitnak ki a bárok ... H

etekig nem álmodik. Aztán egy éjjel újra a vidámparkban áll. Százszor is eltaszítja a korcsolyás állatot, mindvégig ugyanolyan erőtlenül. Egyedül, az odúnyi sötétségben, szinte beléfagy a csendbe. Végül — izmai már az ernyedés határán — Marosi hangját hallja, az ebédlő, hálóterem zsivaját, az öreg Koltay mellett prüszkölő mozdonyokat; s szorító markából döntő ostromra indul a kos. a holtvágány ellen, az éjszaka vonzásában. Slmal Mihály versel EPOSZ-TÖREDÉK még mindig s már megint még mindig s már megint halálod hírét költik Che Guevara énekkel keserűi fölhajol homlokodig százféleképp virraszt a világ Che Guevara láttatják velem bomlott testedet s én látom még mindig azon vagy, hogy megzabolázd hogy akarattal győzhetetlenné tegyed még mindig s már megint — Ismétli végtelen sebed gördülnek siratóvonatok csikorogva hozzák ólomszín halálhíredet de ki hiszi el ki hiszi el Che Guevara ints hát ha mégis Ints ha merénylő társak kellenek csak azt a szót kiáltsd mit ott leszünk a robbanó csillagokkal fedezni a föltámadást EMLEK Főiszegtük a fejünket loboncosok Isten süvölvény jegenyél s vállunkon foszlott a horizont úgy torlódtunk a dombra hirtelen-élni HÁROM NYÍRFA Jődögél hozzám a hegyről három ringadozó nyírfa. Füst a derekuk, fény a válluk, minden karjuk fölemelve. Lányos nyírfák, zöldfürtűek lépkednek a völgy iránt A keresztnél megfeszülnek, elhullajtják a nap-hajtűket, mondják az eső-Imát S három nyírfa jődögél, szórja kontyukat a széL Gabalyodott nehéz felleg a fejükön, cipekednek, mind a többi hegyi asszony, hozzák völgy Iránt a terhet Várt Időnket hozzák lassan, kérgesedő gráciával. László Ibolya KILENC, MÍNUSZ HÁROM ülünk az erőműépítés kisvendéglőjében. Mióta megfogyatkoztunk, új szokása a brigádnak, hogy falkában megyünk mindenhová, még a két fiú, a két legfiatalabb is felhagyott a szoknyakergetéssel. Ott gubbasztanak komor ábrázattal az asztalvégen. Jancsi az imént vakarta le magáról a konyhás Ancit, pedig a brigád plusz élelmezése miatt ennek a csupagömbölyű, csattanó-piros lánynak a meghódítását tartotta eddig legynagyobb fegyvertényének. Anci táncolni hívta. — Gördülj öreglány, nincs kedvem hetyegni. Gondolkozom. — Van is neked mivel! — nyelvelt vissza amaz. — Kopás, amíg finom vagyok. Anci sarkon fordult, nem tehetett okosabbat. De a válla fölött visszaszólt élesen, sértődötten: — Tényleg fenemód finom gyerek vagy. akár egy lópokróc! Bámul utána a fiú, káromkodást cifrázva, hogy így, meg úgy a nők. meg ez a... Verebes a gyerek orra előtt ejti öklét az asztalra. — Befognád a ronda pofádat? Mert én befogom, ha a többiek se ellenzik! Falnak támogatod, elfogadsz tőle mindent, aztán így beszélsz, ennyi ember előtt! Máskor ilyen beavatkozásból parázsló veszekedés gömbölyödne. Igaz. máskor Verebes nem szólt volna bele ilyen szoknyaügyekbe. Csöndes, fanyarhumorú ember az öreg, fölöslegesen nem beszél az istennek se. de ha mond valamit. az szentség. Tekintélye van. mert hideg marad a feje talán még a pokolban is. Nem volt véletlen, hogy János, aki a fia is lehetett volna akár. pont ennek az öreg szakinak a barátságát tartotta olyan nagyra. Jancsi békítően emelinti a poharát